Risto Vasilevski Призор – Látvány

 

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –

Призор
 
човек немоћних ногу, стопљен с колицима,
вешто се пробија кроз гомилу, тражи простор,
застаје пред неспретно сложеним излозима, загледа
ствари (одела, ципеле, потрепштине, кућевне
предмете). људи, вазда некуд запућени
нагињу се у журби над њим, зуре у излоге,
каткад се саплићу о колица и точкове.
њихова лица одају умни бол, забринутост,
занетост нечим само њима знаним. при сваком
сусрету с погледом невољника, преко њихових
лица пређе сенка страха, очаја, самилости.
видно устукну, намах се скрушено осмехну,
понуде оно што нико од њих не тражи.
уствари, оптерећени свакодневицом, заборављајући
на оно што имају, губе се у оном што прижељкују,
жуде за оним што им није доступно
и нагло се суоче са оним што их, можда, чека.
 
а човека у колицима све то забавља; он је
кроз све то давно прошао. сад му је све ту:
и живот, и радост, и лепота, и сунце које
једва извирује између њихових глава.
 
Izvor: autor
 
 
Látvány
 
tehetetlen lábakkal a tolókocsival egyesült ember
ügyesen törtet a tömegen keresztül, helyet keres,
megáll az ügyetlenül rendezett kirakatok előtt, nézegeti
a látnivalót (ruhákat, cipőket, használati tárgyakat,
eszközöket). az állandóan valahová igyekvő emberek
sietségükben fölé hajolva bámulják a kirakatokat,
néha a tolókocsiba, kerekeibe botlanak.
arcuk szellemi fáradtságot, bánatot, csak
számukra ismerős odaadást sugároz. a szerencsétlen
tekintetével találkozva, tekintetükben a félelem,
a kétségbeesés, a szánalom árnyéka jelentkezik.
láthatóan visszariadnak, kényszeredetten elmosolyodnak,
azt ajánlanak, amit tőlük senki sem kér.
valójában, mindennapi gondokkal terhelten, elfeledve
azt, amivel rendelkeznek, a vágyakozásba vesznek,
az elérhetetlenért sóvárognak és hirtelen
a talán rájuk váró sorsukkal szembesülnek.
 
az ember a tolókocsiban viszont szórakozik; ő
mindezen régen átesett. most minden előtte van:
maga az élet, az öröm, a szépség, és
a fejek között alig áttörő napsugár.
 
Fordította: Fehér Illés