Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –
(О)да
светлости |
Óda a fényhez |
A költészetről - az Ezüst híd/Srebrni most fordításkötetemről - fordításaim - kedvenc verseim - gondolatok - magamról O poeziji - o knjizi prevoda Ezüst híd/Srebrni most - moji prevodi - omiljene pesme - zabeleške - o sebi
Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –
(О)да
светлости |
Óda a fényhez |
Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –
(О)да
празнини |
Óda az ürességhez |
Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –
(О)да мајци |
Óda az
anyához |
Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –
(О)да гласницима |
Óda a
hírnökökhöz |
Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –
(О)да хлебу |
Óda
a kenyérhez |
Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –
Призор
човек немоћних ногу, стопљен с колицима,
вешто се пробија кроз гомилу, тражи простор,
застаје пред неспретно сложеним излозима, загледа
ствари (одела, ципеле, потрепштине, кућевне
предмете). људи, вазда некуд запућени
нагињу се у журби над њим, зуре у излоге,
каткад се саплићу о колица и точкове.
њихова лица одају умни бол, забринутост,
занетост нечим само њима знаним. при сваком
сусрету с погледом невољника, преко њихових
лица пређе сенка страха, очаја, самилости.
видно устукну, намах се скрушено осмехну,
понуде оно што нико од њих не тражи.
уствари, оптерећени свакодневицом, заборављајући
на оно што имају, губе се у оном што прижељкују,
жуде за оним што им није доступно
и нагло се суоче са оним што их, можда, чека.
а човека у колицима све то забавља; он је
кроз све то давно прошао. сад му је све ту:
и живот, и радост, и лепота, и сунце које
једва извирује између њихових глава.
Izvor: autor
Látvány
tehetetlen lábakkal a
tolókocsival egyesült ember
ügyesen törtet a tömegen
keresztül, helyet keres,
megáll az ügyetlenül
rendezett kirakatok előtt, nézegeti
a látnivalót (ruhákat,
cipőket, használati tárgyakat,
eszközöket). az állandóan
valahová igyekvő emberek
sietségükben fölé hajolva
bámulják a kirakatokat,
néha a tolókocsiba, kerekeibe
botlanak.
arcuk szellemi fáradtságot,
bánatot, csak
számukra ismerős odaadást
sugároz. a szerencsétlen
tekintetével találkozva, tekintetükben
a félelem,
a kétségbeesés, a szánalom
árnyéka jelentkezik.
láthatóan visszariadnak,
kényszeredetten elmosolyodnak,
azt ajánlanak, amit tőlük
senki sem kér.
valójában, mindennapi
gondokkal terhelten, elfeledve
azt, amivel rendelkeznek, a
vágyakozásba vesznek,
az elérhetetlenért sóvárognak
és hirtelen
a talán rájuk váró sorsukkal
szembesülnek.
az ember a tolókocsiban viszont
szórakozik; ő
mindezen régen átesett. most
minden előtte van:
maga az élet, az öröm, a
szépség, és
a fejek között alig áttörő
napsugár.
Fordította: Fehér Illés
Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –
Putovanje u Nakolec |
Utazás
Nakolecbe |
Risto Vasilevski
Nakolets, 31. januar 1943. –
(О)да
мору |
Óda a tengerhez |
Risto Vasilevski
Nakolets, 31. januar 1943. –
Igra |
Játék |
Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –
(О)да
води |
Óda a vízhez |
Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –
Hram iz hrama |
Szentély a szentélyből |
Risto Vasilevski
Nakolets, 31. januar 1943. –
stvari |
tárgyak |
Risto Vasilevski
Nakolets, 31. januar 1943. –
Кажа о занетом човеку |
Mese a
lelkes emberről |
Risto Vasilevski
Nakolets, 31. januar 1943. –
Leptir, sudbina |
A lepke, a sors |
Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –
Прво јавно писмо
Думитру М. Јону1
Гласноговорниче наше мудрости,
наше вичности перу и страдању,
док прелазиш реке које нас раздвајају,
путеве који
нас воде у непознато, у
неизрециво,
неизвесно време, осетиш ли,
каткад, док
корачаш, у додиру са земљом,
на својим
стопалима дрхат тла, облик
давних стопа
које су се отиснуле
у негдашњи
прах, да нас упозоре
да је само земља
вечна и света а
све остало
пролазно. Осетиш ли
како се све
креће напред-назад,
веома споро, с
малим помацима изнад
и преко равни,
а ми те помаке
претварамо у
велике кораке,
у величанствене
узлете.
У тим малим
помацима садржана је сва
наша моћ да
дотакнемо недостижно, да
надвладамо већ
знано и откривено, да
одболујемо виђено
и доживљено.
И само су ти
мали помаци,
гледани из
будућег времена, једини
наши знаци по
којима ће нас неко
препознати, од
којих ће мерити величину
свих својих малих
помака.
А ми, обузети
бескрајним хтењем да све
старо порушимо,
да будемо зачетници великог
почетка и
поретка, заборављамо на велику
истину да је
само мали корак сигуран корак,
да је све
саздано од малих корака и помака,
као материја
од ситних честица, чврсто
збијених
једних уз друге. Зато смо
окренути једни
од других, у сталним
сукобима,
скидајући једни другима главе,
е да би једни
друге престигли и направили
онај
судбоносни корак који ће све нас
увести у саму
матицу историје.
Зар ти се то
не чини, док нас посматраш
помало
издалека, са истим божјим знаком
и с нешто чистијом
свешћу, господине?
У Бечеју, 26. децембра 1992.
1Познати румунски песник и преводилац.
Izvor: autor
Első közzétett levél
Dumitru
M. Ion-hoz1
Te, bölcsességünk és tollforgatásban,
sorscsapásban való
jártasságunk szószólója,
míg a bennünket elválasztó
folyókat,
a bennünket az ismeretlenbe,
kimondhatatlan,
bizonytalan időbe vivő utakat
szeled át,
érzed-e néha, gyalogolás
közben
a földet érintve a talaj
remegését,
a hajdan porban hagyott ősi
lábnyomok
alakját, figyelmeztetnek
bennünket,
egyedül a föld örök és szent,
minden
egyéb csak átmeneti. Érzed-e,
hogyan
halad előre-hátra a lét,
nagyon lassan,
apró mozdulatokkal, alig a
felszín felett,
mindenen keresztül, mi meg,
azokat
a mozdulatokat hatalmas
léptekké,
fenséges felemelkedésekké
alakítjuk.
Hatalmunk, hogy az
elérhetetlent megérintsük,
hogy a már ismertet,
felfedezettet legyőzzük,
a látottat, megéltet
átvészeljük,
a kis mozdulatokban van.
És ami a jövőt illeti,
azok a kis mozzanatok
az egyedüli jelek, amelyek
után
valaki felismer bennünket és
majdani
saját apró mozdulatait
értékeli.
Mi meg, megszállottakként
mindent, ami régi,
le akarunk rombolni, hogy új
kezdet és rend
kezdeményezői legyünk, de
elfeledjük
a tényt, csak a kis lépés a
biztos lépés,
minden kis lépésből,
mozdulatból áll,
akár az anyag, szorosan
egymás mellett
álló parányi szemcsékből.
Azért
fordulunk el egymástól,
állandó
viszályban egymás fejét azért
vesszük, hogy
azt a másikat megelőzzük, azt
a sorsdöntő
lépést, amely mindannyiunkat
magába
a történelembe visz,
megtegyük.
Míg bennünket ugyanazzal az
isteni jellel,
valamennyire tisztább
öntudattal, a tisztes távolból
szemlélsz, nem így látod,
tisztelt uram?
Óbecse, 1992. december 26.
1Ismert román költő, műfordító.
Fordította: Fehér Illés