Risto Vasilevski (О)да мајци – Óda az anyához

 

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –

(О)да мајци   Да ју је Бог имао ко зна како би свет изгледао   Можда би брига коју би с Њим поделила лишила природу зла човека да буде увек најгоре оружје   Свест о нама била би јаснија затамњена места оку ближа уму угоднија   Јер Она је Утроба у којој се све зачиње развија до рођења задојено њеним млеком успоставља равнотежу на којој све почива   Љубав браће и сестара не би одређивала мржња која је њено друго лице и својом сумњом све ремети   Чак би и смрт можда имала друго име   (О)да Мајци пресељеној у вечности и пре него што је помислила да роди Бога Мајци о којој можда ни Бог ништа не зна

Óda az anyához   Ha Istennek lett volna ki tudja a világ milyen lenne   Talán a gondoskodás melyet megosztott volna Vele a természetet a gonosztól szabadította volna meg az embert meg attól hogy ne a legrosszabb fegyver legyen   Önmagunkról a tudat tisztább lenne a homályos helyek a szemhez közelebb az elmének kedvesebbek lennének   Mert Ő a Mélység a születésig minden benne keletkezik fejlődik táplálkozik minden az általa teremtett egyensúlyon nyugszik   A testvéri szeretetet nem másik arca a gyanúval mindent megbontó gyűlölet határozná meg   Talán a halált is másként neveznénk   Óda az anyához aki mielőtt arra gondolt volna hogy Istent szüljön az örökkévalóságba költözött Az Anyához akiről talán maga az Isten sem tud semmit   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Risto Vasilevski (О)да гласницима – Óda a hírnökökhöz

 

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –

(О)да гласницима   Морали су бити рођени заједно с Творцем чим су први разгласили вест о Његовом постојању, о делима које чини, правилима које прописује да све има своје место, да ником Његовом вољом не смета.   Касније су све време бивали будни, да слуте, на време виде и огласе постојање свега, чак и када то неко не жели.   Оглашавали су победе и поразе, ратове иза којих су остајали само они, ти често сумњиви сведоци, једва чекани да упозоре, убеде, предомисле, обрадују, победе страх (к)од других, каткад промене слику света, чак и кад се он налазио у бездану у коме сами нису хтели.   Често против своје воље, бивали су гласници црних вести, без икакве властите кривице ширили туђе лажи, завршавали на стубовима срама, вешалима и стратиштима, као награда онима што знају ал’ умеју да ћуте.   Ода гласницима, који знају да нађу меру између онога што чују и виде и онога што сами мисле, који својом мудрошћу учине да лоше вести мање погађају, лепе не дижу одмах на ноге и не одводе лако на странпутицу.   (О)да гласницима, који одгађају смрт и њен крајичак увек везују за нови живот.   (О)да свима нама, у којима буја семе гласника али својим плодовима никог и ништа не ометамо да цвета према својој природи, нити семеном тих плодова неког или нешто трујемо ни према својој ни према њиховој вољи.

Óda a hírnökökhöz   A Teremtővel együtt kellett születniük, hisz létezését, tetteit, rendeleteit, melyek jelzik, mindennek meg van a maga helye, akaratával senki senkit se zavarjon elsőkként kürtölték világgá.   Később állandóan éberek voltak, hogy érezzék, időben észleljék és hirdessék mindazt, ami van, még akkor is, ha valaki ellenzi.   Közzétették a győzelmeket, a vereségeket, a háborúkat, melyek mögött csak ők álltak, ők, a gyakran gyanús tanúk, a várva vártak, hogy figyelmeztessenek, meggyőzzenek, álláspontot változtassanak, a másoktól való félelmet legyőzzék, olykor a világ képét megváltoztassák, még akkor is, ha az az általuk nem kívánt immár a szakadékban volt.   Nem egyszer, akartuk ellenére, a rossz hírek hírnökei voltak, önhibájukon kívül idegen hazugságokat terjesztettek, szégyenoszlopon, bitófán netán vesztőhelyen végeztek, ajándékként azoknak, akik tudnak de hallgatnak.   Óda a hírnökökhöz, azokhoz, akik a látottak és hallottak, valamint saját ismeretük alapján a valóságot felismerik, akik bölcsességükkel a rossz híreket kevésbé rossznak mutatják, a jókat meg úgy, hogy ne repesve fogadják és tévútra ne vigyenek.   Óda a hírnökökhöz, akik késleltetik a halált és egy részét mindig új élethez kötik.   Óda mindannyiunkhoz, akikben a hírnökök magja virul, senkit, semmit sem zavaró termésünk úgy boruljon ismét virágba, hogy az új termések magjával se saját, se más kívánsága szerint, valakit vagy valamit ne mérgezzünk.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Risto Vasilevski (О)да хлебу – Óda a kenyérhez

 

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. – 

(О)да хлебу   Сам је себе посејао самог себе отхранио да би сви други могли све друго сејати брати плодовље одржавати живот памћење времена које не признаје границе   Његова клица је никла пре ичије свести о било ком и каквом семену   Стабло су му неговали еони клас дојили снови без којих ниједан дан не свиће   На трпези је господар со и вино његови су гости мирођије и остало придружници без којих се може   Само с њим поглед је пун мисао слободна да сама се собом бави   Ко га нема нема мира наду да ће отхранити потомке чути њихове веселе гласове у кући у којој се нешто ствара и потире глад коју шире њени вечити Сејачи   (О)да хлебу који вапи за гладнима који каткад и мрвом може да испуни очи утоли глад свих који за њим жуде

Óda a kenyérhez   Önmagát vetette önmagát etette hogy mindenki minden mást képes legyen vetni termést szedni az életet a határokat tiszteletben nem tartó idő emlékezőképességét fenntartani   Csírája bárki tudata bármi fajta mag előtt keletkezett   Törzsét eonok táplálták kalászát mely nélkül egyetlen nap sem virrad álmok szoptatták   Felség a terített asztanál vendégei a só és a bor a fűszerek és sok egyéb nélkülözhetetlen kellék   Csak vele teljes a tekintet szabad a gondolat önmagával foglalkozhat   Akinek nincs nyugta sincs nem remélheti hogy utódait vidám hangulatban alkotó szellemben nevelheti ott örökös Gerjesztői által terjesztett éhség uralkodik   Óda a kenyérhez az éhezőkért esendőhöz olykor morzsával is képes az utána vágyók szemét telíteni éhségét csillapítani   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Risto Vasilevski Призор – Látvány

 

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –

Призор
 
човек немоћних ногу, стопљен с колицима,
вешто се пробија кроз гомилу, тражи простор,
застаје пред неспретно сложеним излозима, загледа
ствари (одела, ципеле, потрепштине, кућевне
предмете). људи, вазда некуд запућени
нагињу се у журби над њим, зуре у излоге,
каткад се саплићу о колица и точкове.
њихова лица одају умни бол, забринутост,
занетост нечим само њима знаним. при сваком
сусрету с погледом невољника, преко њихових
лица пређе сенка страха, очаја, самилости.
видно устукну, намах се скрушено осмехну,
понуде оно што нико од њих не тражи.
уствари, оптерећени свакодневицом, заборављајући
на оно што имају, губе се у оном што прижељкују,
жуде за оним што им није доступно
и нагло се суоче са оним што их, можда, чека.
 
а човека у колицима све то забавља; он је
кроз све то давно прошао. сад му је све ту:
и живот, и радост, и лепота, и сунце које
једва извирује између њихових глава.
 
Izvor: autor
 
 
Látvány
 
tehetetlen lábakkal a tolókocsival egyesült ember
ügyesen törtet a tömegen keresztül, helyet keres,
megáll az ügyetlenül rendezett kirakatok előtt, nézegeti
a látnivalót (ruhákat, cipőket, használati tárgyakat,
eszközöket). az állandóan valahová igyekvő emberek
sietségükben fölé hajolva bámulják a kirakatokat,
néha a tolókocsiba, kerekeibe botlanak.
arcuk szellemi fáradtságot, bánatot, csak
számukra ismerős odaadást sugároz. a szerencsétlen
tekintetével találkozva, tekintetükben a félelem,
a kétségbeesés, a szánalom árnyéka jelentkezik.
láthatóan visszariadnak, kényszeredetten elmosolyodnak,
azt ajánlanak, amit tőlük senki sem kér.
valójában, mindennapi gondokkal terhelten, elfeledve
azt, amivel rendelkeznek, a vágyakozásba vesznek,
az elérhetetlenért sóvárognak és hirtelen
a talán rájuk váró sorsukkal szembesülnek.
 
az ember a tolókocsiban viszont szórakozik; ő
mindezen régen átesett. most minden előtte van:
maga az élet, az öröm, a szépség, és
a fejek között alig áttörő napsugár.
 
Fordította: Fehér Illés

Risto Vasilevski Putovanje u Nakolec – Utazás Nakolecbe

  

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –

Putovanje u Nakolec   I jednom ako se pođe, I to je neki put.   Ima ih koji su otišli Preko modrih voda, Pa modri od puta, Siti od hleba, Nemaju misao Za povratak.   A ovaj predeo U kome smo imali prvi dodir Sa svim živim, sa svim mrtvim, Prvi pokušaj da se pođe nekud, Da se napravi kretnja ka bliskosti Ili ka predelu bola, Bez njih, Ili bez nas, Ako jednom ne stignemo s puta I ne unesemo u njemu kakvu-takvu živost, Biće samo pojam na geografskoj karti.   Uzalud priče Da će doboši, opet, pozivati Na slave, na treća krštenja.   Neće biti, Ko u njih da udara!

Utazás Nakolecbe   És egyszer, ha elindulsz, Az is valamilyen út.   Vannak, akik a kék vizeken keresztül Mentek el, Az úttól kéken, Jólakottan, Visszatérésre Nem gondolnak.   Ez a táj meg, Ahol az élő és holt világot Először érintettünk, Ahol először próbáltunk valahová indulni, Ahol az első meghitt vagy fájdalomtól megtört Mozdulatot megtettük, Nélkülük, Vagy nélkülünk, Ha egyszer az útról nem érünk vissza És valamilyen módon életet nem adunk neki, A térképen csak fogalom marad.   Hiába mondják, Hogy a dobosok családi ünnepeket, Keresztelőket majd továbbra is hirdetnek.   Dobos             Immár nem lesz!   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Risto Vasilevski (О)да мору – Óda a tengerhez

 

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. – 

(О)да мору                           Весни Ацевској   Море надолази.   Ломи црна огледала, крхке обале претвара у дно.   Узбуркана утроба помера све са свог места, избацује на површину.   Буди се један посве други свет: давни утопљеници не могу да упале светиљке на потопљеним бродовима; плутају душе умрлих који су се свесно предали фатуму чим су осетили плиткоћу времена у коме су живели; тела растопљена сољу нагризају очи...   Гласови галебова парају простор и поново урањају у море да утоле глад потомака.   Море се повлачи.   Са собом одвлачи све што је избацило, све што смо томе придодали, чак и несвесни тога.   Све односи на другу страну, да би сутрадан, опет, вратило назад, док се једном не прекине ланац који га везује с временом.   (О)да мору које све стрпљиво подноси мада својом меморијом може бити учитељ и судија у исто време; његовој једноличности коју свако види као лепоту и сваког привлачи као слика којом се може наставити живот.

Óda a tengerhez                           Vesna Acevskához   Árad a tenger.   Töri a fekete tükröket, a gyenge partokat a mélybe taszítja.   A felkorbácsolt mélység helyéről mindent elmozdít, felszínre dob.   Más világ ébred: az elsüllyesztett hajókban a valamikor megfulladtak a lámpákat nem tudják meggyújtani; a vízfelszínen halott lelkek lebegnek, azoké, akik, megérezve az idő sekélyességét, melyben éltek,  a végzetnek tudatosan adták át magukat; a szemeket só-mart testek marják…   A teret sirály-rikoltások hasogatják, és ismét a tengerbe merülnek, hogy az utódok éhségét csillapítsák.   Visszahúzódik a tenger.   Magával vonszol mindent, amit kidobott, mindent, amit hozzáadtunk, még ha öntudatlanul is.   Mindent a másik oldalra visz, hogy másnap ismét visszadobja, mindaddig, míg egyszer el nem szakad az a lánc, mely az idővel összeköti.   Óda a tengerhez, a türelmesen mindent eltűrőhöz, bár emlékezetével képes egyszerre tanító és ítélőbíró is lenni; a mindenki által csodált, mindenkit vonzó egyhangúságával az életet lehet folytatni.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Risto Vasilevski Igra – Játék

 

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –

Igra   Zvuk probuđene tišine poziva na igru sa svojom sudbinom.   Igrači omamljeni svetlošću, iznose na pokaz svoje glave, u rukama živi sat pokazuje im drugo vreme.   Sve ide svom budućem životu. Oči, rasute po uglovima, beže ispred nogu zanetih igrača. Kao grane jesenje lete udovi, otkinute s telesa pogađaju prozore, i spolja opet stižu i igru.   Ključaju čela na zidovima. Ritam, kao crni tam-tam biva sve jači.   Ko preživi ovu igru stići će do najvećih visina, biće znak koji će sve beležiti.

Játék   A felébresztett csend sorsával hív a játékra.   A fénnyel elkábított játékosok, szemlére mennek, kezükben az óra nekik más időt mutat.   Minden a jövő élete felé halad. A sarkokban szétszórt szemek a lelkes játékosok lábai előtt görögnek. Testtől elszakadtan, őszi ágakként szállnak a végtagok, eltalálják az ablakokat, és kinn vannak és ismét játszanak.   A homlokok a falakon forrnak. A ritmus, a fekete tam-tam egyre szilajabb.   Aki ezt a játékot túléli a legmagasabb magasságokba ér, jel lesz, mindent jegyző.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Risto Vasilevski (О)да води – Óda a vízhez

 

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –

(О)да води   Вода је магија која не умире, магија која саму себе ствара. Тело је које само себе одржава у свим облицима; мистрија која прави поредак у свим световима; пупчана врпца која све држи на окупу.   Вода је мач који сам себи крчи пут; огледало у коме се све види ма чиме било упрљано; нирвана која може себе и све друго да умири.   Вода је невидљиви кључ за све браве постојања; смола која може све да расточи или да оживи; светлост која се може освештати и по њој обожено ходати, – у којој се ни вера ни крст  не могу изгубити.   В(ода) смо сви ми – текући од рођења до смрти – који се кроз кодове и гене опет враћамо да с њом наставимо живот.

Óda a vízhez   Halhatatlan varázslat a víz, önmagát teremtő varázslat. Minden alakban önmagát fenntartó test; minden világban rendszert teremtő rejtély; mindent összetartó köldökzsinór.   Utat önmagának nyitó kard a víz; tükör, melyben minden látszik bármivel is piszkolt; önmagát és minden mást megnyugtató nirvána.   A víz a lét minden reteszének láthatatlan kulcsa; mindent szétbontani vagy feléleszteni képes gyanta; fény, melyet meg lehet szentelni és rajta istent tisztelve járni, – melyben sem a hit, sem a kereszt nem veszhet el.   Mi mindannyian vízből vagyunk – cseppfolyósak születésünktől halálunkig – mi, akik kódokon és géneken keresztül ismét visszatérünk, hogy az életet vele folytassuk.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Risto Vasilevski Hram iz hrama – Szentély a szentélyből

 

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –

Hram iz hrama   I pre nego što je srastao sa zemljom i vinuo se u nebo, bio je podignut u glavama majstora, bio nošen u rukama ktitora, i imao mesto na svom budućem pročelju. I sva je gradnja tekla iznutra: iz srca ktitora, iz grudi graditelja, iz duše vernica koje su punile kotarice i hranile  njegove zidove i svodove. Čak je i glava žrtve koja je uzidana u temelje bila odabrana ranije, samo što nije znala koliko je važna za njegovu čvrstinu i dugovečnost. Ali tek kada je izašao iz nutrine, kad je izneo na čistinu ono pre i ono posle, videla se sva njegova lepota.

Szentély a szentélyből   Mielőtt még a földdel összenő és az égbe nyúl, a mesterek fejében már felépült, az adományozók kezükben hordozták és elfoglalta jövőbeli méltó helyét.   És minden munka belülről fakadt: az adományozók szívéből, az építészek melléből, a hívők lelkéből, akik a kosarakat töltötték és falait, boltozatát táplálták.   Még az alapokba épített áldozat fejét is eleve kiválasztották, csak éppen nem tudta, szilárdságát, tartósságát tekintve milyen fontos.   De teljes pompájában csak minden előzmény és utólagos simítások felszínre kerültével ragyogott.   Fordította: Fehér Illés

Izvor. http://antonijevi.blogspot.com/2011/11/risto-vasilevski.html

Risto Vasilevski stvari - tárgyak

 

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –

stvari   kuća što lebdi na suncu, stolica u kojoj se uljuljkujem, sto za kojim obedujem, vazda mrtve stvari, prozor kojim dotučem prirodu, postelja u kojoj tečem i godinama starim lažno verujući da obnavljam svet, čaše koje menjam zbog oblika, pisaljke, pismene, pribori, pohabani odevni predmeti – dakle, sve pripada prošlosti.   samo ja i moja kućna zmija, koja svakog jutra otpuzi u svoj svet, zavaravamo se budućnošću iako dobro znamo da joj odavno ne pripadamo.

tárgyak   a napon lebegő ház, a szék, melyben álomba merülök, az étkező asztal, halott tárgyak, az ablak, amellyel a természetet aláásom, az ágy, ahol talmi hitben azzal rostokolok, hogy az évekkel együtt öregedve a világot megváltom, a poharak, melyeket alakjuk miatt váltom, írószerszámok, iratok, készletek, elnyűtt ruhanemű – minden a múlté.   a jövővel csak én és a minden reggel saját világába sikló házi kígyóm áltatjuk magunkat, pedig jól tudjuk, régóta nem hozzá tartozunk.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Risto Vasilevski Кажа о занетом човеку – Mese a lelkes emberről

 

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –

Кажа о занетом човеку   Човеку се указа нешто на стаблу дрвета, пожури да види каква је то белина. Ни стигао није на другу страну – на стаблу је већ висила читуља                              с његовим именом!   Заустављали су се пролазници, премештали га из приче у причу.   Неки су га тог поднева видели како се враћа с реке, погледа засићеног огледалима воде, по којима скакућу испошћени пловци.   Други су у њему препознали човека чврстог, на ногама; веселника који жури, обилази места и офисе, пун наде у одласку, без икакве вере у повратку.   Трећи су сведочили о његовој занетости, умећу које ретко ко разуме, те несмотрено прелази улицу – као други део света.   Остали су му давали печат свог живота и тако се бранили и од његове и своје судбине.   А он је већ стигао можда, где је наумио, или невољно хтео, али о томе није желео никога да обавести.   Оставивши само траг – читуљу коју спира киша, која ће, с времена на време, опет свањивати као белина и управо с тог стабла мамити туђе погледе да препознају црне себе.

Mese a lelkes emberről   Az ember előtt megjelent valami a fa törzsén, sietett megnézni, mi az a fehérség. Még a másik oldalra sem ért – a fatörzsön gyászjelentés csüngött                                                    nevével!   Meg-meg álltak a járókelők, egyik meséből a másikba helyezték.   Néhányan azon a délután a folyóról visszatérve látták, tekintetében a víztükörrel, melyen kimerült vadkacsák ugráltak.   Mások a lábán biztosan álló embert ismerték fel benne; a jókedvűt, aki siet, különböző helyeket, irodákat keres fel, induláskor tele reménnyel, a visszafelé vezető úton reményvesztetten.   Megint mások lelkesedéséről tanúskodtak, a kevesek által érthető készségről, meg az utcán szórakozottan megy át – mint mások a világ egy részén.   A többiek saját életük ismérveit ragasztották rá, így védekeztek sorsa és saját sorsuk ellen is.   Ő viszont, talán már odaért, ahová szándékozott, vagy tulajdonképpen nem akart, de erről senkinek sem kívánt szólni.   Csak nyomot hagyott – az eső-mosta gyászjelentést, amely időről időre ismét fehérségként jelenik meg, pontosan azon a fatörzsön és vonzza az idegen tekinteteket, hogy saját végzetüket felismerjék.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Risto Vasilevski Leptir, sudbina – A lepke, a sors

 

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –

Leptir, sudbina   Leptir i ja jedini smo život u sobi   Kruži on oko svog sunca daleko od pomisli da je to žarulja smrti   Ja već davno ušao u krug svetlosti vremena nikako da nađem put kojim se leči vatra što me iznutra peče   Leptir i ja najbliži smo život smrti

A lepke, a sors   A lepke és én jelentjük az életet a szobában   Ő saját napja körül kereng anélkül hogy tudná az a halál égője   Én az idő fénykörébe már régen beléptem de az utat mellyel a bensőmet égető tüzet gyógyítani lehet nem lelem   A lepke és én a halálhoz a legközelebbi élők vagyunk   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Risto Vasilevski Прво јавно писмо – Első közzétett levél

 

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –

Прво јавно писмо
 
                                    Думитру М. Јону¹
 
Гласноговорниче наше мудрости,
наше вичности перу и страдању,
док прелазиш реке које нас раздвајају,
путеве који нас воде у непознато, у
неизрециво, неизвесно време, осетиш ли,
каткад, док корачаш, у додиру са земљом,
на својим стопалима дрхат тла, облик
давних стопа које су се отиснуле
у негдашњи прах, да нас упозоре
да је само земља вечна и света а
све остало пролазно. Осетиш ли
како се све креће напред-назад,
веома споро, с малим помацима изнад
и преко равни, а ми те помаке
претварамо у велике кораке,
у величанствене узлете.
 
У тим малим помацима садржана је сва
наша моћ да дотакнемо недостижно, да
надвладамо већ знано и откривено, да
одболујемо виђено и доживљено.
И само су ти мали помаци,
гледани из будућег времена, једини
наши знаци по којима ће нас неко
препознати, од којих ће мерити величину
свих својих малих помака.
 
А ми, обузети бескрајним хтењем да све
старо порушимо, да будемо зачетници великог
почетка и поретка, заборављамо на велику
истину да је само мали корак сигуран корак,
да је све саздано од малих корака и помака,
као материја од ситних честица, чврсто
збијених једних уз друге. Зато смо
окренути једни од других, у сталним
сукобима, скидајући једни другима главе,
е да би једни друге престигли и направили
онај судбоносни корак који ће све нас
увести у саму матицу историје.
 
Зар ти се то не чини, док нас посматраш
помало издалека, са истим божјим знаком
и с нешто чистијом свешћу, господине?
 
У Бечеју, 26. децембра 1992.
 
¹Познати румунски песник и преводилац.
 
Izvor: autor
 
 
Első közzétett levél
 
                                    Dumitru M. Ion-hoz¹
 
Te, bölcsességünk és tollforgatásban,
sorscsapásban való jártasságunk szószólója,
míg a bennünket elválasztó folyókat,
a bennünket az ismeretlenbe, kimondhatatlan,
bizonytalan időbe vivő utakat szeled át,
érzed-e néha, gyalogolás közben
a földet érintve a talaj remegését,
a hajdan porban hagyott ősi lábnyomok
alakját, figyelmeztetnek bennünket,
egyedül a föld örök és szent, minden
egyéb csak átmeneti. Érzed-e, hogyan
halad előre-hátra a lét, nagyon lassan,
apró mozdulatokkal, alig a felszín felett,
mindenen keresztül, mi meg, azokat
a mozdulatokat hatalmas léptekké,
fenséges felemelkedésekké alakítjuk.
 
Hatalmunk, hogy az elérhetetlent megérintsük,
hogy a már ismertet, felfedezettet legyőzzük,
a látottat, megéltet átvészeljük,
a kis mozdulatokban van.
És ami a jövőt illeti,
azok a kis mozzanatok
az egyedüli jelek, amelyek után
valaki felismer bennünket és majdani
saját apró mozdulatait értékeli.
 
Mi meg, megszállottakként mindent, ami régi,
le akarunk rombolni, hogy új kezdet és rend
kezdeményezői legyünk, de elfeledjük
a tényt, csak a kis lépés a biztos lépés,
minden kis lépésből, mozdulatból áll,
akár az anyag, szorosan egymás mellett
álló parányi szemcsékből. Azért
fordulunk el egymástól, állandó
viszályban egymás fejét azért vesszük, hogy
azt a másikat megelőzzük, azt a sorsdöntő
lépést, amely mindannyiunkat magába
a történelembe visz, megtegyük.
 
Míg bennünket ugyanazzal az isteni jellel,
valamennyire tisztább öntudattal, a tisztes távolból
szemlélsz, nem így látod, tisztelt uram?
 
Óbecse, 1992. december 26.
 
¹Ismert román költő, műfordító.
 
Fordította: Fehér Illés

Risto Vasilevski Кажа о варварима – Mese a barbárokról

 

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –

Кажа о варварима
 
Варвари не морају доћи ниоткуд.
Могу се родити поред нас,
живети са нама,
чак и у истој постељи.
Једноставно их је рођење усмерило,
научило чему нас није,
одредило им меру
коју тешко прихватамо.
Тако постају најближи злу,
зло које чине годи им,
а да тога, можда, нису свесни.
Али, сви сукоби и ратови,
колико су долазили споља,
толико су стизали изнутра,
колико су их изазивали други,
толико смо их ми прихватали.
Није да нас није било у њима,
и жртава које нисмо и ми изазвали.
Лице варвара нико не види
у огледалу у коме се сам огледа.
Најбоље га види на другоме,
као што се оружје најбоље види
у туђој руци.
О својој смрти
нико није говорио
као што је чинио о туђој,
нарочито оној блиској,
ма ко да ју је изазвао.
Нико не признаје злочин
који је учињен другоме,
свако га правда,
тиме што га је учинио.
Тако, варвари,  издржавају
међу толиким варварима.
 
Izvor: autor
 
 
Mese a barbárokról
 
A barbárok nem mindig valahonnan jönnek.
Mellettünk is születnek,
velünk élnek,
olykor ugyanabban az ágyban.
Születésük irányította,
megtanította őket valamire, amire minket nem,
meghatározta nehezen elfogadható
mércéjüket.
Így kerülnek a bűn közelébe,
úgy élvezik az elkövetett gaztetteket,
hagy talán nem is tudatosan teszik.
De, minden összetűzés és háború,
amennyire külső, ugyanannyira
belső tényezőktől is függ,
amennyire mások okozzák,
annyira mi is elfogadtuk.
Mi is bennük voltunk és
az áldozatokért mi is felelősek vagyunk.
Barbár arcát a tükörben, melyben
önmagát nézi, senki sem látja.
Legjobban a másén látja,
mint ahogy a fegyver is, idegen kézben
jobban látszik.
Saját haláláról,
mint ahogy az idegenéről,
senki sem beszél,
főleg nem a közelgőről,
akár ki is az előidézője.
A másokon elkövetett gaztettet
senki sem ismeri el,
mindenki igazolja,
magával a tettel.
Így maradnak meg a barbárok
a barbárok sokadalmában.
 
Fordította: Fehér Illés

Risto Vasilevski Кажа о једном листу – Mese egy levélről

 

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –

Кажа о једном листу   На мом столу, испод искрзаног стакла, пружио се седмопрсти лист, с девет утиснутих жигова природе, убран са самониклог дрвета на прагу дома Бориса Пастернака у шумном Переделкину.   Посматрам руку која га је откинула и сачувала од неминовне трулежи, прекинула пут до његовог корена који одоздо храни сам Пастернак.   Рука подрхтава као да држи Борисову, као да се кроз њу слива сва његова умност.   И склањам очи са слике с оближњом Пастернаковом Терасом, с некад непрегледним широм, сада нападно испуњеним, високим оградама, капијама, зидовима, због којих поглед нема куда, лепа реч коме да се упути.   Ћути и сам Борис Пастернак, јер зна да глас мртвих до живих не допире, на мртву поруку нико жив не одговара.

Mese egy levélről   Asztalomon, a kopott üveg alatt, az erdős Peredelnik vidékén, a Borisz Paszternak küszöbe előtti magától kelt fáról szedett hétujjú levél nyújtózkodott, a természet kilenc bélyegével.   Nézem a kezet, amely leszedte és a kérlelhetetlen enyészettől megvédte, elvágta a gyökeréhez vezető utat, melyet fentről maga Paszternak táplál.   Remeg a kéz mintha Boriszét tartaná, mintha azon keresztül elméje csorogna.   Nem nézem a képet a közeli Paszternak Terasszal, az egykor végtelen szabad térrel, most teles-tele magas kerítésekkel, kapukkal, falakkal, a tekintet felakad, szépen szólni nincs kihez.   Maga Borisz Paszternak is hallgat, mert tudja, a halottak szava az élőkhöz nem ér, halott üzenetre senki sem válaszol.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Risto Vasilevski хоћу ли моћи сутра да сведочим – képes leszek-e holnap tanúskodni

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –

хоћу ли моћи сутра да сведочим

 

долазим у стање да незнам да ли знам,

хоћу ли моћи да сведочим о ономе што видим,

што чујем, што се предамном догађа.

увек ме неко уверава да све има и другу

страну која је ближа истини, мада

недоступна погледу, додиру моје руке.

 

заиста, хоћи ли моћи сутра да сведочим,

хоћу ли моћи рећи истину о оном

што се заиста предамном догађа?

 

Izvor: autor

 

 

képes leszek-e holnap tanúskodni

 

abba a helyzetbe jutottam, hogy nem tudom,

tudom-e, képes leszek-e tanúsítani a látottat,

a hallottat, az előttem történtet.

valaki mindig hangoztatja, mindennek az igazsághoz

közelebb, másik oldala is van, akkor is,

ha nem láthatom, nem érinthetem.

 

valóban, képes leszek-e holnap tanúskodni,

képes leszek-e az igazságot arról elmondani,

ami tényleg előttem történik?

 

Fordította: Fehér Illés