Risto Vasilevski Igra – Játék

 

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –

Igra   Zvuk probuđene tišine poziva na igru sa svojom sudbinom.   Igrači omamljeni svetlošću, iznose na pokaz svoje glave, u rukama živi sat pokazuje im drugo vreme.   Sve ide svom budućem životu. Oči, rasute po uglovima, beže ispred nogu zanetih igrača. Kao grane jesenje lete udovi, otkinute s telesa pogađaju prozore, i spolja opet stižu i igru.   Ključaju čela na zidovima. Ritam, kao crni tam-tam biva sve jači.   Ko preživi ovu igru stići će do najvećih visina, biće znak koji će sve beležiti.

Játék   A felébresztett csend sorsával hív a játékra.   A fénnyel elkábított játékosok, szemlére mennek, kezükben az óra nekik más időt mutat.   Minden a jövő élete felé halad. A sarkokban szétszórt szemek a lelkes játékosok lábai előtt görögnek. Testtől elszakadtan, őszi ágakként szállnak a végtagok, eltalálják az ablakokat, és kinn vannak és ismét játszanak.   A homlokok a falakon forrnak. A ritmus, a fekete tam-tam egyre szilajabb.   Aki ezt a játékot túléli a legmagasabb magasságokba ér, jel lesz, mindent jegyző.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Risto Vasilevski (О)да води – Óda a vízhez

 

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –

(О)да води   Вода је магија која не умире, магија која саму себе ствара. Тело је које само себе одржава у свим облицима; мистрија која прави поредак у свим световима; пупчана врпца која све држи на окупу.   Вода је мач који сам себи крчи пут; огледало у коме се све види ма чиме било упрљано; нирвана која може себе и све друго да умири.   Вода је невидљиви кључ за све браве постојања; смола која може све да расточи или да оживи; светлост која се може освештати и по њој обожено ходати, – у којој се ни вера ни крст  не могу изгубити.   В(ода) смо сви ми – текући од рођења до смрти – који се кроз кодове и гене опет враћамо да с њом наставимо живот.

Óda a vízhez   Halhatatlan varázslat a víz, önmagát teremtő varázslat. Minden alakban önmagát fenntartó test; minden világban rendszert teremtő rejtély; mindent összetartó köldökzsinór.   Utat önmagának nyitó kard a víz; tükör, melyben minden látszik bármivel is piszkolt; önmagát és minden mást megnyugtató nirvána.   A víz a lét minden reteszének láthatatlan kulcsa; mindent szétbontani vagy feléleszteni képes gyanta; fény, melyet meg lehet szentelni és rajta istent tisztelve járni, – melyben sem a hit, sem a kereszt nem veszhet el.   Mi mindannyian vízből vagyunk – cseppfolyósak születésünktől halálunkig – mi, akik kódokon és géneken keresztül ismét visszatérünk, hogy az életet vele folytassuk.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Risto Vasilevski Hram iz hrama – Szentély a szentélyből

 

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –

Hram iz hrama   I pre nego što je srastao sa zemljom i vinuo se u nebo, bio je podignut u glavama majstora, bio nošen u rukama ktitora, i imao mesto na svom budućem pročelju. I sva je gradnja tekla iznutra: iz srca ktitora, iz grudi graditelja, iz duše vernica koje su punile kotarice i hranile  njegove zidove i svodove. Čak je i glava žrtve koja je uzidana u temelje bila odabrana ranije, samo što nije znala koliko je važna za njegovu čvrstinu i dugovečnost. Ali tek kada je izašao iz nutrine, kad je izneo na čistinu ono pre i ono posle, videla se sva njegova lepota.

Szentély a szentélyből   Mielőtt még a földdel összenő és az égbe nyúl, a mesterek fejében már felépült, az adományozók kezükben hordozták és elfoglalta jövőbeli méltó helyét.   És minden munka belülről fakadt: az adományozók szívéből, az építészek melléből, a hívők lelkéből, akik a kosarakat töltötték és falait, boltozatát táplálták.   Még az alapokba épített áldozat fejét is eleve kiválasztották, csak éppen nem tudta, szilárdságát, tartósságát tekintve milyen fontos.   De teljes pompájában csak minden előzmény és utólagos simítások felszínre kerültével ragyogott.   Fordította: Fehér Illés

Izvor. http://antonijevi.blogspot.com/2011/11/risto-vasilevski.html

Risto Vasilevski stvari - tárgyak

 

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –

stvari   kuća što lebdi na suncu, stolica u kojoj se uljuljkujem, sto za kojim obedujem, vazda mrtve stvari, prozor kojim dotučem prirodu, postelja u kojoj tečem i godinama starim lažno verujući da obnavljam svet, čaše koje menjam zbog oblika, pisaljke, pismene, pribori, pohabani odevni predmeti – dakle, sve pripada prošlosti.   samo ja i moja kućna zmija, koja svakog jutra otpuzi u svoj svet, zavaravamo se budućnošću iako dobro znamo da joj odavno ne pripadamo.

tárgyak   a napon lebegő ház, a szék, melyben álomba merülök, az étkező asztal, halott tárgyak, az ablak, amellyel a természetet aláásom, az ágy, ahol talmi hitben azzal rostokolok, hogy az évekkel együtt öregedve a világot megváltom, a poharak, melyeket alakjuk miatt váltom, írószerszámok, iratok, készletek, elnyűtt ruhanemű – minden a múlté.   a jövővel csak én és a minden reggel saját világába sikló házi kígyóm áltatjuk magunkat, pedig jól tudjuk, régóta nem hozzá tartozunk.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Risto Vasilevski Кажа о занетом човеку – Mese a lelkes emberről

 

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –

Кажа о занетом човеку   Човеку се указа нешто на стаблу дрвета, пожури да види каква је то белина. Ни стигао није на другу страну – на стаблу је већ висила читуља                              с његовим именом!   Заустављали су се пролазници, премештали га из приче у причу.   Неки су га тог поднева видели како се враћа с реке, погледа засићеног огледалима воде, по којима скакућу испошћени пловци.   Други су у њему препознали човека чврстог, на ногама; веселника који жури, обилази места и офисе, пун наде у одласку, без икакве вере у повратку.   Трећи су сведочили о његовој занетости, умећу које ретко ко разуме, те несмотрено прелази улицу – као други део света.   Остали су му давали печат свог живота и тако се бранили и од његове и своје судбине.   А он је већ стигао можда, где је наумио, или невољно хтео, али о томе није желео никога да обавести.   Оставивши само траг – читуљу коју спира киша, која ће, с времена на време, опет свањивати као белина и управо с тог стабла мамити туђе погледе да препознају црне себе.

Mese a lelkes emberről   Az ember előtt megjelent valami a fa törzsén, sietett megnézni, mi az a fehérség. Még a másik oldalra sem ért – a fatörzsön gyászjelentés csüngött                                                    nevével!   Meg-meg álltak a járókelők, egyik meséből a másikba helyezték.   Néhányan azon a délután a folyóról visszatérve látták, tekintetében a víztükörrel, melyen kimerült vadkacsák ugráltak.   Mások a lábán biztosan álló embert ismerték fel benne; a jókedvűt, aki siet, különböző helyeket, irodákat keres fel, induláskor tele reménnyel, a visszafelé vezető úton reményvesztetten.   Megint mások lelkesedéséről tanúskodtak, a kevesek által érthető készségről, meg az utcán szórakozottan megy át – mint mások a világ egy részén.   A többiek saját életük ismérveit ragasztották rá, így védekeztek sorsa és saját sorsuk ellen is.   Ő viszont, talán már odaért, ahová szándékozott, vagy tulajdonképpen nem akart, de erről senkinek sem kívánt szólni.   Csak nyomot hagyott – az eső-mosta gyászjelentést, amely időről időre ismét fehérségként jelenik meg, pontosan azon a fatörzsön és vonzza az idegen tekinteteket, hogy saját végzetüket felismerjék.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Risto Vasilevski Leptir, sudbina – A lepke, a sors

 

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –

Leptir, sudbina   Leptir i ja jedini smo život u sobi   Kruži on oko svog sunca daleko od pomisli da je to žarulja smrti   Ja već davno ušao u krug svetlosti vremena nikako da nađem put kojim se leči vatra što me iznutra peče   Leptir i ja najbliži smo život smrti

A lepke, a sors   A lepke és én jelentjük az életet a szobában   Ő saját napja körül kereng anélkül hogy tudná az a halál égője   Én az idő fénykörébe már régen beléptem de az utat mellyel a bensőmet égető tüzet gyógyítani lehet nem lelem   A lepke és én a halálhoz a legközelebbi élők vagyunk   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Risto Vasilevski Прво јавно писмо – Első közzétett levél

 

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –

Прво јавно писмо
 
                                    Думитру М. Јону¹
 
Гласноговорниче наше мудрости,
наше вичности перу и страдању,
док прелазиш реке које нас раздвајају,
путеве који нас воде у непознато, у
неизрециво, неизвесно време, осетиш ли,
каткад, док корачаш, у додиру са земљом,
на својим стопалима дрхат тла, облик
давних стопа које су се отиснуле
у негдашњи прах, да нас упозоре
да је само земља вечна и света а
све остало пролазно. Осетиш ли
како се све креће напред-назад,
веома споро, с малим помацима изнад
и преко равни, а ми те помаке
претварамо у велике кораке,
у величанствене узлете.
 
У тим малим помацима садржана је сва
наша моћ да дотакнемо недостижно, да
надвладамо већ знано и откривено, да
одболујемо виђено и доживљено.
И само су ти мали помаци,
гледани из будућег времена, једини
наши знаци по којима ће нас неко
препознати, од којих ће мерити величину
свих својих малих помака.
 
А ми, обузети бескрајним хтењем да све
старо порушимо, да будемо зачетници великог
почетка и поретка, заборављамо на велику
истину да је само мали корак сигуран корак,
да је све саздано од малих корака и помака,
као материја од ситних честица, чврсто
збијених једних уз друге. Зато смо
окренути једни од других, у сталним
сукобима, скидајући једни другима главе,
е да би једни друге престигли и направили
онај судбоносни корак који ће све нас
увести у саму матицу историје.
 
Зар ти се то не чини, док нас посматраш
помало издалека, са истим божјим знаком
и с нешто чистијом свешћу, господине?
 
У Бечеју, 26. децембра 1992.
 
¹Познати румунски песник и преводилац.
 
Izvor: autor
 
 
Első közzétett levél
 
                                    Dumitru M. Ion-hoz¹
 
Te, bölcsességünk és tollforgatásban,
sorscsapásban való jártasságunk szószólója,
míg a bennünket elválasztó folyókat,
a bennünket az ismeretlenbe, kimondhatatlan,
bizonytalan időbe vivő utakat szeled át,
érzed-e néha, gyalogolás közben
a földet érintve a talaj remegését,
a hajdan porban hagyott ősi lábnyomok
alakját, figyelmeztetnek bennünket,
egyedül a föld örök és szent, minden
egyéb csak átmeneti. Érzed-e, hogyan
halad előre-hátra a lét, nagyon lassan,
apró mozdulatokkal, alig a felszín felett,
mindenen keresztül, mi meg, azokat
a mozdulatokat hatalmas léptekké,
fenséges felemelkedésekké alakítjuk.
 
Hatalmunk, hogy az elérhetetlent megérintsük,
hogy a már ismertet, felfedezettet legyőzzük,
a látottat, megéltet átvészeljük,
a kis mozdulatokban van.
És ami a jövőt illeti,
azok a kis mozzanatok
az egyedüli jelek, amelyek után
valaki felismer bennünket és majdani
saját apró mozdulatait értékeli.
 
Mi meg, megszállottakként mindent, ami régi,
le akarunk rombolni, hogy új kezdet és rend
kezdeményezői legyünk, de elfeledjük
a tényt, csak a kis lépés a biztos lépés,
minden kis lépésből, mozdulatból áll,
akár az anyag, szorosan egymás mellett
álló parányi szemcsékből. Azért
fordulunk el egymástól, állandó
viszályban egymás fejét azért vesszük, hogy
azt a másikat megelőzzük, azt a sorsdöntő
lépést, amely mindannyiunkat magába
a történelembe visz, megtegyük.
 
Míg bennünket ugyanazzal az isteni jellel,
valamennyire tisztább öntudattal, a tisztes távolból
szemlélsz, nem így látod, tisztelt uram?
 
Óbecse, 1992. december 26.
 
¹Ismert román költő, műfordító.
 
Fordította: Fehér Illés

Risto Vasilevski Кажа о варварима – Mese a barbárokról

 

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –

Кажа о варварима
 
Варвари не морају доћи ниоткуд.
Могу се родити поред нас,
живети са нама,
чак и у истој постељи.
Једноставно их је рођење усмерило,
научило чему нас није,
одредило им меру
коју тешко прихватамо.
Тако постају најближи злу,
зло које чине годи им,
а да тога, можда, нису свесни.
Али, сви сукоби и ратови,
колико су долазили споља,
толико су стизали изнутра,
колико су их изазивали други,
толико смо их ми прихватали.
Није да нас није било у њима,
и жртава које нисмо и ми изазвали.
Лице варвара нико не види
у огледалу у коме се сам огледа.
Најбоље га види на другоме,
као што се оружје најбоље види
у туђој руци.
О својој смрти
нико није говорио
као што је чинио о туђој,
нарочито оној блиској,
ма ко да ју је изазвао.
Нико не признаје злочин
који је учињен другоме,
свако га правда,
тиме што га је учинио.
Тако, варвари,  издржавају
међу толиким варварима.
 
Izvor: autor
 
 
Mese a barbárokról
 
A barbárok nem mindig valahonnan jönnek.
Mellettünk is születnek,
velünk élnek,
olykor ugyanabban az ágyban.
Születésük irányította,
megtanította őket valamire, amire minket nem,
meghatározta nehezen elfogadható
mércéjüket.
Így kerülnek a bűn közelébe,
úgy élvezik az elkövetett gaztetteket,
hagy talán nem is tudatosan teszik.
De, minden összetűzés és háború,
amennyire külső, ugyanannyira
belső tényezőktől is függ,
amennyire mások okozzák,
annyira mi is elfogadtuk.
Mi is bennük voltunk és
az áldozatokért mi is felelősek vagyunk.
Barbár arcát a tükörben, melyben
önmagát nézi, senki sem látja.
Legjobban a másén látja,
mint ahogy a fegyver is, idegen kézben
jobban látszik.
Saját haláláról,
mint ahogy az idegenéről,
senki sem beszél,
főleg nem a közelgőről,
akár ki is az előidézője.
A másokon elkövetett gaztettet
senki sem ismeri el,
mindenki igazolja,
magával a tettel.
Így maradnak meg a barbárok
a barbárok sokadalmában.
 
Fordította: Fehér Illés

Risto Vasilevski Кажа о једном листу – Mese egy levélről

 

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –

Кажа о једном листу   На мом столу, испод искрзаног стакла, пружио се седмопрсти лист, с девет утиснутих жигова природе, убран са самониклог дрвета на прагу дома Бориса Пастернака у шумном Переделкину.   Посматрам руку која га је откинула и сачувала од неминовне трулежи, прекинула пут до његовог корена који одоздо храни сам Пастернак.   Рука подрхтава као да држи Борисову, као да се кроз њу слива сва његова умност.   И склањам очи са слике с оближњом Пастернаковом Терасом, с некад непрегледним широм, сада нападно испуњеним, високим оградама, капијама, зидовима, због којих поглед нема куда, лепа реч коме да се упути.   Ћути и сам Борис Пастернак, јер зна да глас мртвих до живих не допире, на мртву поруку нико жив не одговара.

Mese egy levélről   Asztalomon, a kopott üveg alatt, az erdős Peredelnik vidékén, a Borisz Paszternak küszöbe előtti magától kelt fáról szedett hétujjú levél nyújtózkodott, a természet kilenc bélyegével.   Nézem a kezet, amely leszedte és a kérlelhetetlen enyészettől megvédte, elvágta a gyökeréhez vezető utat, melyet fentről maga Paszternak táplál.   Remeg a kéz mintha Boriszét tartaná, mintha azon keresztül elméje csorogna.   Nem nézem a képet a közeli Paszternak Terasszal, az egykor végtelen szabad térrel, most teles-tele magas kerítésekkel, kapukkal, falakkal, a tekintet felakad, szépen szólni nincs kihez.   Maga Borisz Paszternak is hallgat, mert tudja, a halottak szava az élőkhöz nem ér, halott üzenetre senki sem válaszol.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Risto Vasilevski хоћу ли моћи сутра да сведочим – képes leszek-e holnap tanúskodni

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –

хоћу ли моћи сутра да сведочим

 

долазим у стање да незнам да ли знам,

хоћу ли моћи да сведочим о ономе што видим,

што чујем, што се предамном догађа.

увек ме неко уверава да све има и другу

страну која је ближа истини, мада

недоступна погледу, додиру моје руке.

 

заиста, хоћи ли моћи сутра да сведочим,

хоћу ли моћи рећи истину о оном

што се заиста предамном догађа?

 

Izvor: autor

 

 

képes leszek-e holnap tanúskodni

 

abba a helyzetbe jutottam, hogy nem tudom,

tudom-e, képes leszek-e tanúsítani a látottat,

a hallottat, az előttem történtet.

valaki mindig hangoztatja, mindennek az igazsághoz

közelebb, másik oldala is van, akkor is,

ha nem láthatom, nem érinthetem.

 

valóban, képes leszek-e holnap tanúskodni,

képes leszek-e az igazságot arról elmondani,

ami tényleg előttem történik?

 

Fordította: Fehér Illés

Risto Vasilevski Jedno od pisama poslatih u Toronto – Egy, a Torontóba küldött levelek közül

 

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. – 

Jedno od pisama poslatih u Toronto                                                  Bratu Miletu,         I tek samo da znaš: vreme nam je okrenulo leđa, A čudna svetlost, Porodilja-vodilja sinu u daljini. U našu postelju pohrliše opaki sni, S mlečnim zverskim očnjacima, S bodežima, s opakim demonima.   I više nemasmo misao za počin.   Sahranili smo predele, ogrnusmo se zaboravom, I kao na počinak, Slovenski zaljubljeni u put, Sa sobom ponesmo sve pretke – Ne bi nas čuvali od uroka Dok obijamo dveri S tuđinskim katancima.   Minuše godine. I evo, Okrenuti jedan od drugog, Napušteni od svake pomisli, Svako od nas ima svoj put, Svoj teški sudbinski kamen.   Samo ponekad, u nevolji, Na zgužvanim papirima, Dolazimo ja u tvoj, Ti u moj nov dom.   I tek toliko, Koliko za priču.

Egy, a Torontóba küldött levelek közül                                         Mile testvéremhez,   Hogy tudjad: nekünk hátat fordított az idő, A furcsa fény meg, A távolban, a fiúgyerek szüléje-irányítója. Fekhelyünkbe kegyetlen szemfogakkal, Tőrökkel, hitvány démonokkal Gonosz álmok húzódtak.   És nyugodt álmunk nincs többé.   Eltemettük a tájakat, feledésbe burkolóztunk, És mintha nyugovóra térnénk, Mi szlávok, az útba szerelmesek, Őseinket magunkkal visszük – Hogy az átoktól védjenek bennünket, Míg idegen láncokkal védett Kapukat döngetünk.   Múltak az évek. Íme, Egymástól elfordulva, Gondolatoktól elhagyatva, Mindenki saját útját járja, Súlyos sors-kövét cipeli.   Csak néha, ha gondban vagyunk, Gyűrött papírlapokon, Megyek én a te, És jössz te az én új otthonomba.   Ennyi, Nincs tovább.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Risto Vasilevski Leptir na krilu anđela – Lepke angyalszárnyon

 

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –

Leptir na krilu anđela   Kroz razbijeno staklo, ili kroz otvorene dveri, sleteo je šareni leptir na anđeosko šareno krilo. Trepere krila leptira, treperi od njih krilo anđela, i sve se pretvara u treperenje: i pokret Stvoritelja dok drugima ukazuje na prizor, i blagonakloni pogled Matere, i puno srce malog Isusa, i tihi smeh drugih anđela, šapat svetaca i mučenika, nečujno glasanje isposnika. Fijuk koplja koje pogađa aždaju, i njen samrtni ropac, dok prelazi iz jednog u drugo vreme, pretvaraju se u treperenje, u spoj dvaju života. Samo zemaljski sveštenici i ljudi gurnuti od sebe samih, puni trnja i zemaljskog kala, ne mogu da vide lepotu i zaustave dah pred prizorom pred kojim je i sam Bog zadrhtao!                             o Vaskrsu, 2001.

Lepke angyalszárnyon   A tarka lepke a törött ablaküvegen vagy a nyitott ajtón át röppent az ékes angyalszárnyra.   Együtt a lepkeszárnnyal az angyalszárnyak is remegnek, minden remegéssé változott: a Teremtő mozdulata is míg a többieknek a jelenségre mutat, az Anya jóindulatú tekintete is, a fiatal Isten szíve is, az angyalok csendes nevetése is, a szentek és vértanúk suttogása is, meg a remeték hallhatatlan szavazása.   A lándzsa suhogása mely eltalálja a sárkányt és annak haldokló hörgése, ahogy egyik időből a másikba átkel, remegéssé változik, két élet kapcsolatába.   Csak a földi lelkészek és a maguktól elrugaszkodott tüskével, sárral tele emberek nem látják a szépséget és képtelenek a látvány előtt, mely előtt maga az Isten is megremegett, lélegzetüket elállítani!                             Feltámadáskor, 2001.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://antonijevi.blogspot.com/2011/11/risto-vasilevski.html

Risto Vasilevski kornjača – a teknős

 

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –

kornjača   sporo oticanje vremena sažeto je u njenim pokretima.   duboke brazde, slične naborima hrastove kore, govore o dugovečnosti provedenoj u životu.   nemarni, nespretni hod, kuća vazda u pokretu, oklop iz grudi odaju sigurnost i sklonost ka bezbrižnosti.   samo rupa – to njeno neizvesno sklonište na hrbatu zemlje, čuva joj le|a od svake opasnosti, dok njen vid motri i gleda smrti pravo u oči.

a teknős   mozdulataiban az idő lassú sodrása összpontosul.   rajta a tölgy gyökerén lévő ráncokhoz hasonló mély barázdák az életben eltöltött hosszú évekről szólnak.   a közömbös, esetlen léptek, az állandó mozgásban lévő ház, mellén a vért biztonságról és gondtalanságra való hajlamáról árulkodnak.   csak a gödör – hátát minden veszélytől a föld gerincén egy bizonytalan búvóhely óvja, szemgolyója meg kémlel és egyenesen a halál szemébe néz.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Risto Vasilevski Čuvar polja – A mezőőr

 

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –

Čuvar polja
 
treba čuvati polje, hleb, ptice.
protok vode od izvora do uvira. letinu.
jesen. treba postati hrt, ući pod zemlju,
čuvati seme podzemnih plodova. treba se
vinuti u vazduh, uhvatiti svaki trepet.
 
postaviše me za čuvara. kupiše mi dvogled
s čojinom optokom. omče. opute od kože
odrane životinje. (treba vezati nekog
za stub, za odvodni kamen). dadoše mi
pušku, nož, svu vlast. rekoše: čuvaj
polje, čuvaj komad zemlje (stvorene
od pene mora i vazduha). čuvaj sebe.
 
prošla su mnoga plemena (nisu ga takla).
snimala su ga odozdo, odozgo, sa svih
strana. poslednja nam dadoše krasne mape.
na njima se lepo vidi: naše polje. kraj
polja more. reke, jezera, raskrčene šume.
sve su otkrila, nemaš se kud sakriti.
 
rekoše mi: čuvaj zenice svoje.
pokazaše mi međe, granice u vazduhu. sad
motrim na njih, sav se u oko pretvaram. na
javi i u snu. i mislim: kome su one potrebne?
toliko sam ih puta prelazio, u igri i zbilji.
javno i tajno. i uvek im se vraćao
kao najlepšem izvoru, kao stožeru svoje svesti.
 
osećam: meni je polje tesno. kao kamenu
u nedrima. meni treba širina. prostor. svet.
ali šta ću: uzmem pušku, usmerim mušicu.
preko međe. u nečija leđa. u nečiji život.
vrebam svačiju lobanju. Pretim im, uzvraćam
na pretnje. pokazujem zube. baš sve.
 
niko se ne šali. svako čuva svoje polje.
od čega? od koga? (ili: za koga?). vekovi
minuše i sve je ostalo na svome mestu.
brda i planine, lišće i drveće, vas kosmos.
samo ljudi su grebli, međe pomerali.
uz bitke i krv. uz bitke i smrt. ja
i dalje čuvam polje. znam i čije.
znam i zašto. samo se pretvaram...
 
Izvor: autor
 
 
A mezőőr
 
őrizni kell a mezőt, a kenyeret, a madarakat.
a patak vizét a forrástól a torkolatig. a termést.
ősz. agárrá kell válni, föld alá menni,
földalatti termések magjait őrizni. a levegőbe
kell emelkedni, minden rezdülést elfogni.
 
mezőőr lettem. zöld posztó tokban messzelátót
kaptam. kötélgyűrűt. nyúzott állatbőrön
utasításokat. (valakit karóhoz, útmenti
kőhöz kell kötni). adtak puskát,
kést, hatalmat. mondták: őrizd
a mezőt, őrizd a földrészt (a tengerhabból
és a levegőből teremtettet). őrizd önmagad.
 
sok törzs vonult el mellette (nem bántották).
fényképezték felülről, alulról, minden
oldalról. az utolsó remek térképeket adott.
azokon szépen látszik: a mezőnk. mezőnk mellett
a tenger. a folyók, a tavak, a kivágott erdők.
minden nyitott, elbújni nincs hová.
 
nekem mondták: szemed világára vigyázz.
megmutatták a mezsgyéket, a határokat a levegőben.
most azokra vigyázok, vigyázó szemmé válok.
a valóságban és álmomban is. mindez kinek kell?
annyiszor mentem át rajtuk, képzeletben és tényleg is.
nyilvánosan és titokban. azokhoz mindig, mint
a legszebb forráshoz, tudatom alappilléréhez mentem.
 
érzem: nekem szűk a mező. akár a kőnek
a kebel. nekem a tágasság kell. a tér. a világ.
de mit tehetek: veszem a puskát, célzok.
a határon túlra. valaki hátát, valaki életét.
koponyákra lesek. Fenyegetek, fenyegetésre
fenyegetéssel válaszolok. fogam fehérjét mutatom.
 
senki sem viccel. mindenki saját mezejét védi.
mitől? kitől? (vagy: kinek?). századok
múltak és minden a helyén maradt.
a dombok és a hegyek, a levélzet és a fák, az űr.
csak az emberek raboltak, határokat mozdítottak.
ütközetek és vér árán. ütközetek és halál árán. én
a mezőt továbbra is őrzöm. azt is tudom, kiét.
azt is tudom, miért. csak tettetem magam…
 
Fordította: Fehér Illés

Risto Vasilevski gmizavci – a csúszómászók

 

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –

gmizavci   kakav li je njihov greh kad ih je svemogući tvorac učinio poniznim (da hodaju pognute glave vukući se po zemlji) pred svakim božjim stvorom?!   vekovi učiniše da se u njima skupi sav jed, da se pretvore u otrov, u jedino sredstvo njihove odbrane.   a treba znati samo njihovog jezika, pogoditi zvuk koji prijanja njihovom sluhu i steći njihovu večitu naklonost.   ali ko da stiče taj nauk, da sagne glavu ka njima, kad nam je pogled vazda visoko i spušta se tek kad ga prene šušanj, kad ga prođu srsi od njihovog otrovnog zuba, paničnog zveketa, ili mračne, razjapljene čeljusti.   ko spozna pravu snagu i magijsku moć njihovog otrova produžiće vek veku, izmisliće krila budućem čoveku.

a csúszómászók   mit vétettek hogy a mindenható alázatos lényeknek teremtette őket (minden isten teremtménye előtt lehajtott fővel földön csúszva mennek?!)   a bennük századokon át felgyülemlett gyűlölet méreggé vált, a számukra egyetlen védekező eszközzé.   csak nyelvüket   kell ismerni, eltalálva azt a hangot, mely hallásukhoz idomul, örökös bizalmukba lehet férkőzni.   de a fejet hozzájuk hajtva azt a tudományt ki sajátítja el, hisz állandóan a magasba tekintünk, le meg csak akkor, ha zörög a haraszt, a méregfogaikkal, rémült csörgésükkel, vagy sötét, kitátott állkapcsukkal kiváltott borzongás után.   aki felismeri mérgük valódi erejét, mágikus hatását, korszakot hosszabbít, a jövő emberének szárnyakat teremt.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Risto Vasilevski Кажа о суштини – Mese a lényegről

 

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –

Кажа о суштини
 
Суштина је прва тачка
прве замишљене тачке,
у коју је забоден шестар,
да би се нацртао круг
и у њега сместило све.
 
Језгро свачега
из којег почиње и та тачка
и све оно после ње;
оса око које се скупља месо материје
која нас на разне начине храни и одржава,
а њу штити
да би остала нетакнута
чак и у највећим искушењима.
 
Елемент око којег круже мисли
као око каквога стожера,
који је забоден у центар духа,
у само срце свести.
 
Од ње све полази,
њој се све враћа.
 
Оно између је само пут
који се мора прећи,
да би се од умора и похабаности
отресло оно мање битно,
без чега она, ипак, не може.
 
Суштина, пак, Бога,
времена и простора,
природе и њених закона,
нас самих,
толико је тајанствена,
да се до ње не може уопште стићи.
 
Неће, можда, да нам се открије,
да је не бисмо обешчастили,
као све друго у људском животу.
 
Izvor: autor
 
 
Mese a lényegről
 
A lényeg az első elképzelt pont
első pontja
melybe körző szúrt,
hogy kört alkossunk
és mindent bele helyezzünk.
 
Mindennek a magja,
melyből az a pont is
és utána minden keletkezik;
az anyag kivonatát összegyűjtő tengely,
amely különböző módon etet, fenntart bennünket,
őt meg védi,
hogy még a legnagyobb próbatételekkor is
érintetlen maradjon.
 
A lélek középpontjába,
a tudat szívébe szúrt elem,
mely körül a gondolatok
mintegy pólus körül keringenek.
 
Minden tőle indul
és vissza hozzá tér.
 
Ami közte van, csak út,
amelyen haladni kell,
hogy a fáradtságról, a megviseltről
a kevésbé fontosat lerázzuk,
ami nélkül ő, mégse lehet.
 
Viszont az Isten,
az idő és a tér,
a természet és törvényei,
meg önmagunk lényege
annyira titokzatos,
hogy lehetetlen elérni.
 
Nem fog, valószínű, nekünk kitárulni,
nehogy megbecstelenítsük,
ahogy az emberiség életében minden mást.
 
Fordította: Fehér Illés

Risto Vasilevski (О)да тмини – Óda a sötétséghez

 

Risto Vasilevski Nakolets, 31. januar 1943. –

(О)да тмини   Увек беху две стране: тамна, светла, тама, светлост.   Увек там(н)а била дубља, светлост се морала пробијати кроз њу да би добила лице које смо ми видели.   Гушила је памћење, гутала догађаје, потирала слике стварности, док их не прогута као смрт сам живот.   Њој смо препуштали снове, отирали је са себе мрвама реалности.   Мењајући семена, гајила је у потаји плодовље и хранила нас, одржавала нам лозу, а ми склањали поглед од ње.   (О)да тмини, из које смо дошли, у коју ћемо опет уронити као у умишљену вечност, да би светлост тиме постала још светлија.

Óda a sötétséghez   Váltig két oldal van: sötét, fényes, sötétség, fényesség.   A sötét(ség) a mélyebb, a fénynek rajta kell áttörni hogy annak, amit látunk, arca legyen.   Az emlékezetet fojtja, a történteket lenyeli, a valóság képeit addig üldözi, míg azokat, akár a halál magát az életet, le nem nyeli.   Álmainkat neki engedjük át, magunktól a valóság morzsáival üldözzük el.   Magokat váltva terméseket titokban termel és etet vele bennünket, megtartja családfánkat, mi meg tekintetünket elfordítjuk tőle.   Óda a sötétséghez, melyből jöttünk, melybe, mint az elképzelt örökkévalóságba, ismét elmerülünk, hogy ezennel a fény még fényesebb legyen.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor