Милан Орлић Панчево 15.
новембар 1962. –
Судбина
морепловца
Постоји одувек: и
пре укрцавања, на палубу, далеко пре
него што се јави
у свести. Али тек на
пучини, отвореној: где се недељама
осим хоризонта,
недопловивог, удара
таласа, дивљих, у бокове брода
и кликтаја галебова,
претећих – не види и
не чује ништа. Тек тада: потиљак
почиње да притиска
страх, потмули. Од
болести и зараза, олуја и немани,
гусара и
непријатеља,
сваковрсних. Страх
од страха који, несморив, тиња
у присвести: док
не севне као убод,
спасоносни: мизерокордије, у срцу
блаженог. Од самог
погледа, на
несагледиви океан: страх који плута као
залутали брод:
трен пре него што га
прогутају дубине, неизмерне:
бродолома, коначног.
Страх да се у
првобитној супи праокена бродило,
таласима Његовим
ходило: водоходно,
ходоводно: залудно. Да ће се
синови грешака,
неизбројних: од
којих језа подилази, у луку из које
су испловили,
вратити
поражени, без части
и достојанства. Ето то је судбина
морепловца. И још
један
залазак сунца, још
једна пловидба, она неизвесност
голицава која се
са ветром, у једрима
и пеном морском, на лицу, шири
грудима. И слава,
глас
што се поколењима
преноси, за њим, као вртлог
за бродском крмом.
Извор: Милан Орлић: Из бродског
дневника, Мали Немо Панчево, Градска Библиотека Вршац, 2021. стр. 44-45.
A tengerész-sors
Szüntelen jelen van: indulás előtt, a fedélzeten, sokkal
előbb
mint ahogy a tudatban
megnyilvánul. De csak a nyílt tengeren: ahol heteken
keresztül
a láthatáron,
az elérhetetlenen, a hullámverésen, a hajó oldalára
nehezedőn
és a sirály-vijjogáson,
a fenyegetőn kívül – semmit sem lát, nem hall. Csak
akkor:
jelentkezik a félelem,
az alattomos. A kórtól és fertőzéstől, a vihartól és a
szörnyektől,
a kalózoktól és az ellenségektől,
mindentől. A félelem a félelemtől, a legyőzhetetlentől,
tudat alatt
pislákol: majd
mentő tűszúrásként villan: könyörületesség, az üdvözült
szívében. Magától
az átláthatatlan óceánra való a tekintettől: a félelem
eltévedt
hajóként lebeg:
pillanattal az előtt, hogy a mély, a mérhetetlen le nem
nyelné:
hajótörés, végleges.
Félelem, hogy az ősóceán elsődleges vizén navigál,
az Ő hullámain
járkál: járkál a vízen, vízen jár: hiába már. Hogy az
elkövetett
vétkek,
a megszámlálhatatlanok miatt: melyektől a hideg ráz, a
kikötőbe,
ahonnan elindultak,
vesztesen, csúfosan, méltóság nélkül térnek vissza. Íme,
ez
a tengerész-sors. És még egy
naplemente, még egy hajóút, az a bizonytalanság
izgat, amely
a széllel, a vitorlákban és tengerhabbal az arcon, a
mellkasban
terjed. És dicsőség, a hangnak
mely nemzedékről nemzedékre viszi át, azt a valamit, ami
a kormánykerékhez köt.
Fordította: Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése