Keresés ebben a blogban

2024. december 27., péntek

Милан Орлић: Судбина морепловца – Tengerész-sors

 


Милан Орлић Панчево 15. новембар 1962. – 

                                                                                                                                                                                                                                                                    Судбина морепловца
 
Постоји одувек: и пре укрцавања, на палубу, далеко пре
него што се јави
у свести. Али тек на пучини, отвореној: где се недељама
осим хоризонта,
недопловивог, удара таласа, дивљих, у бокове брода
и кликтаја галебова,
претећих – не види и не чује ништа. Тек тада: потиљак
почиње да притиска
страх, потмули. Од болести и зараза, олуја и немани,
гусара и непријатеља,
сваковрсних. Страх од страха који, несморив, тиња
у присвести: док
не севне као убод, спасоносни: мизерокордије, у срцу
блаженог. Од самог
погледа, на несагледиви океан: страх који плута као
залутали брод:
трен пре него што га прогутају дубине, неизмерне:
бродолома, коначног.
Страх да се у првобитној супи праокена бродило,
таласима Његовим
ходило: водоходно, ходоводно: залудно. Да ће се
синови грешака,
неизбројних: од којих језа подилази, у луку из које
су испловили, вратити
поражени, без части и достојанства. Ето то је судбина
морепловца. И још један
залазак сунца, још једна пловидба, она неизвесност
голицава која се
са ветром, у једрима и пеном морском, на лицу, шири
грудима. И слава, глас
што се поколењима преноси, за њим, као вртлог
за бродском крмом.
 
Извор: Милан Орлић: Из бродског дневника, Мали Немо Панчево, Градска Библиотека Вршац, 2021. стр. 44-45.
 
 
                                                                                                                                                                                                                                                              A tengerész-sors
 
Szüntelen jelen van: indulás előtt, a fedélzeten, sokkal előbb
mint ahogy a tudatban
megnyilvánul. De csak a nyílt tengeren: ahol heteken keresztül
a láthatáron,
az elérhetetlenen, a hullámverésen, a hajó oldalára nehezedőn
és a sirály-vijjogáson,
a fenyegetőn kívül – semmit sem lát, nem hall. Csak akkor:
jelentkezik a félelem,
az alattomos. A kórtól és fertőzéstől, a vihartól és a szörnyektől,
a kalózoktól és az ellenségektől,
mindentől. A félelem a félelemtől, a legyőzhetetlentől, tudat alatt
pislákol: majd
mentő tűszúrásként villan: könyörületesség, az üdvözült
szívében. Magától
az átláthatatlan óceánra való a tekintettől: a félelem eltévedt
hajóként lebeg:
pillanattal az előtt, hogy a mély, a mérhetetlen le nem nyelné:
hajótörés, végleges.
Félelem, hogy az ősóceán elsődleges vizén navigál,
az Ő hullámain
járkál: járkál a vízen, vízen jár: hiába már. Hogy az elkövetett
vétkek,
a megszámlálhatatlanok miatt: melyektől a hideg ráz, a kikötőbe,
ahonnan elindultak,
vesztesen, csúfosan, méltóság nélkül térnek vissza. Íme, ez
a tengerész-sors. És még egy
naplemente, még egy hajóút, az a bizonytalanság
izgat, amely
a széllel, a vitorlákban és tengerhabbal az arcon, a mellkasban
terjed. És dicsőség, a hangnak
mely nemzedékről nemzedékre viszi át, azt a valamit, ami
a kormánykerékhez köt.
 
Fordította: Fehér Illés


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése