Milan Orlić: Морнарска песма, Одисејева – Tengerész dal, Odüsszeuszé

 

Milan Orlić Pančevo 15. novembar 1962. – 

Морнарска песма, Одисејева

 

Итака ми је, не кријем, у срцу била, о дувек и заувек:

ако већ нисам, о њој

мислио, у име славе њене, делао: сањао сам је. Тако:

тек њоме окрепљен,

за искушења оснажен, нова: из снова сам се будио.

Чак и из кошмара,

најјезовитијих. Ако је, чудом неким, сањао нисам:

жироскоп, компас

магнетни или сателитски: на пут су брод враћали,

прави. Пут једини,

пут узвишени. Па је мени лако било, да периметар

пловидбе: са и без

формуле, математичке: израчунам непогрешиво,

у даху. Где Сунце плаво,

Итаке наше, излази: где не залази, никада: знали смо,

без изузетка, иако

од морнарског живота огрубели, морепловци – сви.

Чак и у разореној

и бешчашћем просаца, пустошеној и понижаваној,

али и даље недужној,

нетакнутој и непониженој: животодајан је: још увек

био њен сјај. Прамац

су наш, струје подводне: поузданошћу ГПС навигације,

поморске, ка мору

усмеравале њеном: обалама, на којима лотос зре. Душу

узбуркавали нису: ни

Лотофагове, мање још: Киркине чини, ни Полифемова,

ни прождрљивост

Лестригонаца. Чак ни Посејдонов гнев. Јер ако једном,

случајно макар

схватиш: из какве си луке, раскошне испловио, а да

ни слутио ниси:

разумећеш, још лакше, каквој земљи бродиш. Ведар ће

бити твој, довека пев.

 

Izvor: Милан Орлић: Из бродског дневника, Мали Немо Панчево, Градска Библиотека Вршац, 2021. стр.13-14.

 

 

Tengerész dal, Odüsszeuszé

 

Ithaka, nem tagadom, szívemben volt, mindig és mindörökre marad:

ha nem is

gondoltam rá, dicsőségéért tevékenykedtem: róla álmodtam. Így:

vele felfrissülve,

a próbatételekre, újakra, megerősödve: álomból ébredtem.

Még a rémálomból is,

a legborzalmasabból. Ha nem is álmodtam, valami csoda folytán:

a delejtű, a mágneses

vagy műholdas iránytű: a hajót visszaterelte, a jó

útra. Az egyetlen útra,

a magasztos útra. Hát könnyű dolgom volt, a hajójárat

periméterét: matematikai

képlettel vagy a nélkül: pontosan kiszámítottam, egy

pillanat alatt. Ahol kék a Nap,

Ithakánké, hol kel fel: hol nem nyugszik le, sohasem: tudtuk,

mindahányan, pedig

a tengerészélettől eldurvultak, a tengerészek – egytől egyig.

Még leromboltan,

megbecstelenítetten, szétzúzottan és megalázottan,

továbbra is ártatlan,

érintetlen, meg nem alázhatták: árad belőle az élet: még mindig

ragyog. Hajónk orrát,

a vízalatti áramlatok: tengerészeti GPS nyomkövető

pontossággal, tengere

felé irányították: partja felé, ahol a lótusz terem. Szellemét

nem zavarták meg: még

a Lotophagoszok sem, még kevésbé: Kirké tettei, sem Polüphémosz,

sem a falánk

laisztrügónok. Még Poszeidón haragja sem. Mert ha egyszer,

még ha véletlenül is

felfogod: milyen kikötőből, fényűzőből indultál, a nélkül,

hogy sejtetted volna:

megérted, még könnyebben, milyen föld felé haladsz. Vidám

lesz, dalod, mindörökre.

 

Fordította: Fehér Illés

 

Milan Orlić: Море, пре него запловимо – A tenger, vitorlabontás előtt

 

Milan Orlić Pančevo 15. novembar 1962. – 

                                                                                                                                                                                                                                                                                   Море, пре него запловимо

 

Ако се родиш, икада: икада родиш: са душом

морнара, правог

морнара. И твој живот, онако успут, таласи

и струје подводне,

воде подземне, хирови случаја, невидљиви

или непријатељства

мрачна а скривена, не нанесу: у залив уклетих

чији те усуд: дави:

немилосрдно, док те коначно: не удави. Или те,

као барку, не насучу:

бродоломнo: у неку од рајских лагуна, у којима

заборавиш на све:

осим на задовољства. Или не завршиш у некој

од елегија, ироничних

пустоострвских, негде на крају свих крајева

замисливог света.

Где цвета једино сета. Можда те јутра једног,

злаћаног, чувствена

мисао пробуди. И од тада, почне да тиња, та

бесаница: у теби, као

на хоризонту, никада: никоме зорњача згасла.

То осећање, океанско,

које јесте исто што и јувелирница, а брод сваки:

драгуљ: Фабержеово

јаје: изненађењима, чудима осликано, од којих

дах застаје. На палуби

брода, у потпалубљу или на ужету сидреном,

можеш да нађеш, увек,

а да ни не наслутиш откуда се, баш ту, одједном,

медаљон створио, тај,

од успомена старији, првих: из детињства. Или да

откријеш неочекивано,

кочију чији те сребрни точкови одвозе, када и куда

пожелиш, ако храбрости

само, довољно, смогнеш: да пожелиш. Или пупољак

да ти замирише, мирисом

којим, ако се усудиш да га у ревер заденеш, опчињен

остајеш. И од којег живиш и

дишеш, читав живот. Или да схватиш да малено срце,

само твоје, за тебе

искључиво створено, по мери за којом си, одувек,

жудео: срце мајушно које

довека, куца, једино за тебе. И читаоца ове песме.

 

Izvor: Милан Орлић: Из бродског дневника, Мали Немо Панчево, Градска Библиотека Вршац, 2021. стр.13-14.

 

 

A tenger, vitorlabontás előtt

 

Ha születsz, valaha is: valaha születsz:

tengerészlélekkel,

valóságossal. És életedet, csak úgy, a hullámok

és a vízalatti áramlatok,

felszín-alatti vizek, a véletlen kénye-kedve, a láthatatlan

vagy a rejtett

sötét ellenségességek nem visznek: az átkozottak öblébe

melynek sorsa: fojtogat:

kegyetlenül: míg végül: meg nem fojt. Vagy, bárkaként,

zátonyra nem dob:

hajótörés: a menny egyik lagúnájában, ahol

mindent feledsz:

az élvezeteken kívül. Vagy holmi, ironikus pusztaszigetről

szóló elégiában

találod magad, valahol az elképzelhető világ

egy eldugott sarkában.

Ahol egyedül a bánat virágzik. Esetleg egy aranyveretes

reggel ábrándkergető

gondolat felébreszt. És attól kezdve vibrál az

az álmatlanság: benned akár

a láthatáron, sohasem: huny ki az esthajnalcsillag.

Ez az óceáni érzés

ami egyúttal ékszerbolt is, mindennapi hajó:

drágakő: Fabergé-

tojás: meglepetésekkel, csodákkal festett, melyektől

eláll a lélegzet. A hajó

fedélzetén, a hajótestben vagy a horgonykötélen

mindig rábukkanhatsz,

a nélkül, hogy sejtenéd, honnan, az érme egyszerre csak

pont ott termett, az,

amelyik az első emlékeknél öregebb: a gyerekkori. Vagy

váratlanul felfedezed,

a kocsit, melynek ezüst kerekei elvisznek, akkor és oda,

ahová akarod, ha

elegendő bátorság van ahhoz: hogy megkívánd. Vagy a bimbó,

az illatos, olyan illatot

terjesszen, melytől, ha hajtókádra mered tűzni, megigézett

maradsz. Abból élsz,

lélegzel, egész életeden keresztül. Vagy felfogod, hogy

a kis szív, a tiéd,

a csakis részedre, az általad megálmodott méretre

teremtett: az a kis szív

mindörökre egyedül érted dobog. És e vers olvasójáért.

 

Fordította: Fehér Illés

Milan Orlić: Ако се усудиш, да ужад развежеш – Ha a kötelet el mered oldani

 

Milan Orlić Pančevo 15. novembar 1962. – 

Ако се усудиш, да ужад развежеш
 

Aко се усудиш, икада: икада усудиш: са везова,

ужад да развежеш. Сидро

да дигнеш, једра развучеш. Веслањем, да научиш

ћудљивошћу таласа

да овладаш. Ћутљивошћу стена, подводних, језиком

њиховим: преварним:

да проговориш и, такав, непреварен: опстанеш: јагње

непреварно, останеш.

Ако и само ако, згоди се тако. Лако ћеш наћи место

своје: на палуби, пучини,

у луци, приобаљу, копну: знаном и незнаном. Лако:

ако знаш у пловидби,

свакој, којој земљи: каквој обали: бродиш. И чему.

Зашто сидришту, баш

том и таквом, у заливу, у скровитом, заклону пред

буром, сваковрсном.

Још ако те гласови Сирена не заведу, па не завршиш

на спруду, насукан или

у лагуни у којој не би пожелео да скончаш, бар тако

верујеш: ни у мори

ноћној, најгорој. Јер твој живот је негде другде: заувек:

чигру властиту, завртео.

Силом својом: твоју користећи вољу, иако за њу много

не марећи. Тада и

само тада, научиш, у трену: истину ту, снену. И будну:

у исти мах, што срцем

твојим бије: док над тобом бдије: какво и где је место

твоје и само твоје,

природно. На пучини, земљи родној, у туђини и нигдини.

Схватиш: да морнара

нема: нужно, без страдања. Без цене коју на почетку

сваком: морнар

не прихвата, без изузетка: сваки. Све верујући да није,

и да никада доћи

неће, време плаћања. И да зато из луке, пажљиво

пучину ослушкује.
А на пучини, небо: с надом у очима: жудно осматра.

 
Izvor: Милан Орлић: Из бродског дневника, Мали Немо Панчево, Градска Библиотека Вршац, 2021. стр.13-14.
 
 
Ha a kötelet el mered oldani
 

Ha meg mered tenni: ha bármikor: hímzéssel együtt a kötelet

el mered oldani. A horgonyt

felszedni, a vitorlát kibontani. Evezve megérted és meghódítod

a kiszámíthatatlan

hullámokat. A hallgatag, vízbe merült sziklák nyelvén,

a megtévesztőn:

szólalsz meg, de így is, mint feddhetetlen: létezel: ártatlan

bárány maradsz.

Ha, ha minden így történik. Helyedet könnyen megtalálod:

a fedélzeten, a nyílt tengeren,

a kikötőben, a part mentén, a szárazföldön: ismeretlenen és

ismerten. Könnyen: ha hajózás

közben tudod, melyik országot: milyen partot: keresel. És miért.

Miért vetsz horgonyt, pont

ott és olyan öbölben, isten háta mögöttiben, vihartól

védettben, mindenfélében.

Ha mindemellett a Szirén-hangok nem csábítanak el, nem futsz

zátonyra, nem sodródsz

lagúnába, ahol, legalábbis azt hiszed: semmiképp sem szeretnél

élni, még lidérces

álmaidban sem. Mert életed valahol, máshol zajlik: mindörökre:

pörgettyűdet megforgattad.

Teljes erővel: tetterőd kihasználva, noha nem sokat törődsz

vele. Akkor, csakis akkor,

ismered fel az igazságot: az álomba merültet. És az ébert: ami

szíved szerint ver:

ugyanakkor feletted lebeg: a hol van és milyen a helyed, ami csakis

a te helyed, a magától értetődő.

A nyílt tengeren, a szülőföldön, az idegenben vagy a sehol-sincsben.

Rájössz: óhatatlan,

áldozat nélküli tengerész: nem létezik. Mindennek ára van, amit

kezdetben: kivétel nélkül,

egyetlen tengerész sem fogad el. Mindegyik abban a hitben él,

az elszámolás pillanata

sosem jön el. Éppen ezért, a kikötőből a nyílt tengert

érdeklődve hallgatja.

A nyílt tengeren meg az eget: tele reménnyel: sóvárogva figyeli.

 
Fordította: Fehér Illés

Milan Orlić: Nedostojno Večnog Ovidija – Az Időtlen Ovidiushoz méltatlanul

 

Milan Orlić Pančevo 15. novembar 1962. – 

Nedostojno Večnog Ovidija
 
Stojim, usamljen kao Bob Dilan, na teškoj
kiši: ni potopljen
ni očišćen. Pročišćen, možda, malo.
Ali kome je
Do toga još, uopšte, stalo? Kad danas je
juče – već sutra.
A jutra ne donose, ništa: ni posebno,
ni novo. I što više
razumem – umem sve manje. Krhko je – o!
– tzv. znanje. Ne raste
li vajni grad brže i više li ume, nego što
bilo ko može
da razume? Otuda se moje sećanje na ovu
polarnu nekropolu
živi grad mrtvih: suzilo kao Korintski
moreuz. Otuda moja
obuzetost, pitijski podsmešljiva: gradom
nad gradovima.
Bardom nad bardovima, što nikada više
procvetati neće.
Konačno: zar i ovaj lament nad polarnom
nekropolom,
ipak, nije nedostojan večnog Ovidija?
 
Izvor: https://hiperboreja.blogspot.com/2011/02/nedostojnno-vecnog-ovidija-milan-orlic.html
 
 
Az Időtlen Ovidiushoz méltatlanul
 
A zuhogó esőben, mint Bob Dylan, magányosan
állok: sem elárasztva,
sem megtisztulva. Talán kicsit megtisztítva.
De ez
Egyáltalán kit érdekel? Mikor a ma
tegnap – máris holnap.
A reggelek semmit sem hoznak: különöset se,
újat se. És minél többet
értek – annál kevesebbet tudok. Törékeny – ó!
– az ún. tudás. Nem nő-e
gyorsabban és többet a kvázi város, mint képes,
amit bárki
meg tud érteni? Ezért jut eszembe ez
a sarki világváros,
a halottak élő városa: földnyelv, mint a Korinthoszi
szoros. Ezért
a kicsinyesen nevetséges lelkesedésem: a városok
feletti város iránt.
A dalnokok dalnoka immár soha többé
dalolni nem fog.
Végezetül: ez a sarki világváros feletti
 sirám is
valójában az Időtlen Ovidiushoz nem méltatlan?
 
Fordította: Fehér Illés