Милан Орлић Панчево 15. новембар 1962. –
Мали од палубе, морнар,
морски вук
Пре него што сам,
као и сваки бродски мали, по својој
вољи палубу, рибао
на коленима, и
доручак у кабину, капетанову односио:
дивио сам се: сунцу,
златастом, док
површину мора, намрешкава: позлатом
сјаја свог. Дивио се
таласу, плимном док
корито, бродско, као љуску орахову:
из газа најдубљег:
издиже над пеном
таласа. Дивим се, једанко сада као и
тада: галебу: силној
птици, господару
царства: приобалног, морског, небеског.
Што морнарима
односи и доноси,
крхке: гласове наде и спаса, из бродолома
сваковрсних. А као
морнар: искусни већ,
том сам рогу изобиља: сјај полирао,
све што умем и могу:
поклањао сам,
штедро, без ценкања и рачуна. Не очекујући
и не тражећи: ништа:
дариван сам, увек,
лепшим и бољим. Певао сам, не кријем,
певао и у олуји,
клетој:
осећајући, много
више него знајући, да ће се из измаглице,
нужно: са пучине,
из дубина,
праокеанских, са висина недохватних: однекуд,
незнано откуд,
богиња
промолити, пребела:
богиња пене, захвалности и молитава,
морнарских, што
данас
бродоломника, колико
сутра: у вука морског, преображава.
Извор: Милан Орлић: Из бродског
дневника, Мали Немо Панчево, Градска Библиотека Вршац, 2021. стр. 44-45.
Fedélzetsegéd,
tengerész, tengeri farkas
Még mielőtt, mint minden fedélzetsegéd, a fedélzetet
mostam, készéggel,
térdelve és a reggelit a fülkébe, a kapitányéba vittem:
csodáltam: a napot,
az aranysárgát, ahogy a tenger felszínén vibrál:
aranyszínű
sugarával. Csodáltam
a hullámokat, ahogy az árapállyal a hajót, dióhéjként:
a legmélyebb gázlóból:
a tarajos hullám fölé emelik. Csodálom, most is, mint
egykor: a sirályt: a fenséges
madarat, a part, a tenger, a menny: az egész császárság
urát.
Mert a tengerészeknek
hozza és viszi: a remény és a megmentés hangját, a különféle
hajótörésekről. Mint
tengerész: immár edzett, ezt a bőségkaskát: csiszoltam,
úgy
ahogy tudtam, bírtam:
adakoztam, bőségesen, alkudozás, számla nélkül. Cserébe
nem
vártam: semmit sem:
mindig szebbet, jobbat kaptam, ajándékba. Daloltam, nem
titkolom,
daloltam a viharról is, az átkozottról:
éreztem, sokkal inkább, mint tudtam, valahonnan a ködből,
törvényszerűen: a szárazföldről,
a mélyből, az ősóceániból, az elérhetetlen magasságból:
az ismeretlenből, előbukkan
az istennő, a hófehér: a habok, a hálaadás, a fohász, a
tengerészek
istennője, aki ma
hajótörötté, holnap viszont: tengeri farkassá változik.
Fordította: Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése