Aja Szófia
Régen, nagyon régen történt,
mikor a császárok császára
a városok városában
a templomok templomát építette.
Mesterek és napszámosok
az egész császárságból jöttek,
ajándékot tehetősek és szegények is hoztak.
Mindenki lehetősége, tudása szerint segített,
vagyont, fáradtságot a császár sem féltett.
Nézve, a lavra*hogyan nő a földből
és a császárság hogyan sodródik a kereszt köré,
örökkévalóságba nézett az alapító.
Ahogy felemelkedett a szentély, az égbolt
egy része alatt oszlopokra támaszkodva
nemességet alázott.
De a császár nyugodni nem tudott.
Alapítványa, a kolostor név nélkül állt,
nem tudta, hogyan szólítsa.
Hiába imádkoztak szentatyák,
dadogtak költők és bölcsek,
Konstantinápolyhoz és az uralkodó trónjához
méltó egyetlen név sem volt.
Egy nap,
ahogy minden egy napon történik,
az uralkodó mesternek álcázva
járta körül az építményt és a várost,
egy lányt látott,
meztelen hátán
a messzi kőfejtőből
hatalmas követ vonszolt,
csodálkozva kérdezte,
ilyen terhet miért cipel,
erre ki kényszeríti.
A lány a császárt nem ismerte meg,
nem tudta ki és miért kérdezi
a teher miatt,
szerényen mondta, szegény
és másként az égi palota
építéséhez nem tud hozzájárulni,
hát ezt a követ viszi,
remélve az Úr megbocsátja,
ajándékozni többet nem tud.
A hit erejétől megigézve
a császár megkérdezte, hogy hívják.
– Szófia, felelte csendesen.
A templomból meg visszhangzott:
– Szófia! Szófia! Szófia!
A császár háromszor ejtette ki nevét
és a csillagos kupola alatt
háromszor ugyanaz a név hallatszott.
Isteni jel volt ez,
ezt a kis ajándékot a legméltóbbnak tekinti.
Szentlélektől ihletetten a nagy uralkodó
levette a lány hátáról a követ,
vállára vette,
a szentélybe vezette,
hogy együtt építsék az oltárba,
a pátriárka meg
Szent Szófiává keresztelje.
*lavra – remetecellák sorával szegélyezett folyosók rendszeréből álló
görögkeleti kolostor
Fordította: Fehér Illés
|
