Balogh Attila Szikszó, 1956. február 3. –
|
Nektek és
anyámnak
Vályogbarna
arcú anyám
hova tűnt a napsugár? Hova tűntek meséid a hazát kereső cigánygyerekekről? Még nem ettem megöregedett kenyered – ki lopta el azt is? Ki hazudta azt nekem, hogy a marékba szorított sárcsomók gyöngyökké válnak? Ki törte össze a hold arcát, amikor kedvesen rád mosolygott? Hallgatsz. Beszélj! Ordítsd a lovak pofájába, álljanak meg a szekérrel, mert már nem tudsz szaladni, én sem tudok – majd együtt sántítunk. Sánta lesz a hold betört arccal, sánta lesz a nap, sugár nélkül. Szerelmem nincs, mert nem sánta engem csak az szeressen, aki sántítani mer. Sárszakállát cipőmnek, beviszem a városba a betonra kenem vele nevemet, – arról jöttem, s arra megyek. Mankómmal megfenyegetem sorsom, mert elfáradtak faizmai. Nem állok meg anyám, – pedig már gyűrött papírarcodról, leperegtek a mosolyok öledbe, ahol omlani vágyó vályogfalakba döngetett cigányritmusra ringattál. Vérrel olajozott csípőd nem nyikorgott. |
Vama i mojoj majci
Moja majko ćerpičbraunastog lica
gde li nestade sjaj sunca?
Tvoje bajke o Cigančićima
koji domovimu traže gde su nestale? Ostareli
hleb tvoj još nisam jeo
– ko li je i to ukrao? Ko mi je lagao
da u šake stisnute grudve blata
u bisere se pretvaraju?
Ko je razbio lice meseca
kad se na tebe blago osmehnuo?
Ćutiš.
Govori! Viči u njuške konja,
neka stanu sa kolima
jer trčati više ne možeš, ni ja
ne mogu
– šepaćemo zajedno.
Mesec sa razbijenim licem biće ćopav,
sunce bez sjaja biće ćopav.
Ljubavi nemam, jer nije ćopava,
mene neka samo ona voli, ko ćopati se usudi.
Bradu od blata moje cipele u grad ću uneti,
pa ću svoje ime na beton mazati,
– od tamo sam došao a i tamo idem.
Svoju sudbu ću štakama zastrašiti,
jer su mi drveni mišići umorili.
Majko, stati neću,
– iako sa tvog zgužvanog lica od papira
osmesi u krilo su ti oticali,
gde si me u trošne zidove od ćerpiča zabijen
ritam cigana ljuljala.
Krvlju namazano bedro ti nije štropotalo.
Prevod: Fehér Illés
|
