Johannes R. Becher
München, 22. Mai 1891. – Berlin, 11. Oktober 1958.
Heimkehrer
Er brauchte sich als Bettler nicht verkleiden,
Die Kleider fielen ihm in fetzen ab,
Er kehrte heim, ein namenloses leiden,
Und wie hervorgeholt aus einem Grab.
Er musste lange auf die Züge warten,
Die ganze Welt schien ihm ein Wartesaal,
Er träumte vor sich hin von Haus und garten
Und schreckte gähnend auf: es war einmal.
Wie damals war es in der Abschiedsstunde,
Dass wieder unter ihm die Erde wankt,
Tief innen schmerzte seine alte Wunde –
Er war in seiner heimat angelangt.
Es war kain Hund an ihm emporgesprungen,
Und ohne einen Gruss blieb seine Hand,
Als wäre hier ein Toter eingedrungen,
Ging, er, ein Niemand, durch ein Niemandsland.
Er ahnte es, und er ist stillgestanden:
Es gibt nur eins – ein Nimmerwiedersehn…
Und sprach, als ihn verstört die Leute fanden:
„Ich muss noch lange, lange heimwärtsgehn.”
A hazatérő
Nem kellett néki álkoldus-gunyába
öltöznie, ruhája csupa rongy.
Úgy tért haza, mintegy sírból kiásva,
úgy tért meg, mint a régi fájdalom.
Várakozott hosszan a vonatokra,
úgy tetszett: várócsarnok a világ,
szunyókált, kertről, házról álmodozva,
s ásítva ébredt; elmúlt, nincs tovább.
S mint hajdanában, rég, a búcsúzáskor,
érezte újra: a föld megremeg,
öreg sebe fölzsibongott a láztól -
a hazatérő hazaérkezett.
Vidám kutyája nem szökött nyakába,
tenyerébe fagyott a kézfogás,
mint kísértetet, úgy vitte a lába,
senki-embert, semmi-országon át.
Sejtette már, s csöndben megállt, figyelt
nem térni vissza - nincsen útja másik.
S ha megkérdezték: merre? így felelt:
,,Soká, soká kell mennem még hazáig."
Nem kellett néki álkoldus-gunyába
öltöznie, ruhája csupa rongy.
Úgy tért haza, mintegy sírból kiásva,
úgy tért meg, mint a régi fájdalom.
Várakozott hosszan a vonatokra,
úgy tetszett: várócsarnok a világ,
szunyókált, kertről, házról álmodozva,
s ásítva ébredt; elmúlt, nincs tovább.
S mint hajdanában, rég, a búcsúzáskor,
érezte újra: a föld megremeg,
öreg sebe fölzsibongott a láztól -
a hazatérő hazaérkezett.
Vidám kutyája nem szökött nyakába,
tenyerébe fagyott a kézfogás,
mint kísértetet, úgy vitte a lába,
senki-embert, semmi-országon át.
Sejtette már, s csöndben megállt, figyelt
nem térni vissza - nincsen útja másik.
S ha megkérdezték: merre? így felelt:
,,Soká, soká kell mennem még hazáig."
Fordította: Nemes Nagy Ágnes
