Šimo Ešić Moja pletilja – Kötőnőm

Šimo Ešić Breze kod Tuzle 6. veljače 1954. –

Moja pletilja Svi spavaju, ni ptice ne lete, ona sjedi – meni džemper plete. Prije kiše, prije prve studi, da išara i oplete grudi. Prije snijega i prve mećave da završi leđa i rukave. Prije mraza i vjetra što duva da me džemper od studeni čuva. Da me toplo obujmi po struku i grije me ’mjesto njenih ruku. Dok prepliće i dok šare šara, pletilja mi po džemperu čâra. Bâja mi ga mirisom s planine i mekoćom šumske mahovine. I upliće trave ljekovite da me one od svakog zla štite...

Kötőnőm Mindenki pihen, madár se rebben, ő ül – egyre csak köt, garbót, nekem.                                        Mire a hideg esők megérkeznek, a díszes első rész készen lesz. Mire jő a hó, az égszakadás, befejezi az ujját és a hátát. Mire itt a fagy, az északi szél, a kötött garbó már engem véd. Betarja, védi testemet, kedvesem helyett melenget. Ahogy a díszítést készíti, a kötőnő garbómat igézi. A hegyek friss illatával, az erdei moha lágyságával. Gyógyfüvekkel is behintette, hogy a kórt tőlem elterelje... Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Šimo Ešić Slika na zidu bolničke sobe – Festmény a kórterem falán

Šimo Ešić Breze kod Tuzle 6. veljače 1954. –

Slika na zidu bolničke sobe

U bolničkoj sobi, na zidu,

malo postrani,

suprotno od mog uzglavlja,

visi u jeftin okvir uramljena slika.

Reprodukcija nekog nepoznatog

autora.

Na njoj, prilično uredno poslagani,

motovi zrele jeseni:

U sredini veliki sočni grozd,

Uz njega grančica načičkana tamno crvenim bobicama,

kao klikerima.

Uz njih, sa lijeve strane, u zraku,

lelujav list, zastao između

krošnje i zemlje, kao između

života i smrti.

Niže, ispod njeg, jedan sličan,

koji se više nikada neće dići.

Sa desne strane, kao u stroju –

jedan iza drugog, uspravljena četiri lista.

Ovako, oslonjeni na svoje patljice,

kao da glume stabla sa prošaranim krošnjama.

Iza njih, u perspektivi,

kao u neurednoj vojnoj koloni,

siluete njihove mnogobrojne braće – takođe uspravne.

Gube se

u zelenkastoj izmaglici.

Iznad grozda, tik uz ukrivljenu patljicu –

glava djeteta.

Okrugla, na dugom tankom

vratu.

Crvena kosa. Oči – dvije tačkice.

Djevojčica. Grozd ispod nje

kao da je njena haljina.

U sredini, ispod onog grožđa i bobica –

prazna puževa kućica.

Ljupko sklupčana. Prugasta kao

pidžama zatvorenika.

Sa tla, prema grozdu i puževoj kućici u sredini,

usmjerena je,

kao oznaka pravca kretanja,

široka, bijela strelica.

Valjda poruka slikara da svi i sve

nezaustavljivo ide u pravcu jeseni,

u mrtvu prirodu.

Ali, šta će onda na slici

ona glava djeteta iza grozda?!

Volio bih to pitati autora.

Osim, ako to i nije dijete,

nego melek – anđelak,

koji nas sve dočekuje?

Nikada nećemo doznati ni to:

da li je nečitko potpisani autor

mogao i naslutiti da će u krevetu

nasuprot njegove slike ležati

jednom jedan bosanski pjesnik,

koji razumije umjetnost?

I da li je, baš zato, postavljena

ovdje,

da ga dočeka, da mu otkrije

svoju tajnu

i da je on oživi svojim stihovima?

Na klinici Helios, Wuppertal, 21. 11. 2017. g.

Izvor: autor

Festmény a kórterem falán

A kórterem falán,

kissé oldalt,

velem szemben,

olcsó keretben lóg egy festmény.

Ismert alkotás

másolata.

Rajta tökéletesen rendezett

érett őszi motívumok:

Középen duzzadó szőlőfürt,

Mellette mint valami üveggolyókkal, vörös bogyókkal

tele ág.

Bal oldalt levegőben

úszó levél, megállt

a korona és a föld között, akár

az élet és a halál között.

Lejjebb, alatta egy hasonló,

de az már sosem kel fel.

Jobbra, mintha sorakoznának –

egymás után négy szálegyenes levél.

Így, levélszárukra támaszkodva

mintha széles koronát tartó fatörzset játszanának.

Mögöttük, madártávlatban,

mint rendezetlen gyalogos hadoszlopban,

sziluettek, testvéreik sokasága – szintén szálegyenesen.

Zöldes ködbe

vesznek.

A fürt közvetlen közelében, a kocsány felett –

gyerekfej.

Kerek, a hosszú

nyakon.

Vöröshajú. Két szeme – két pont.

Kislány. Alatta a fürt,

mintha ruhája lenne.

Középen, az alatt a fürt alatt szintén bogyó –

üres csigaház.

Kecsesen összegömbölyödött. Csíkos,

mint a rabruha.

A földről, középen a fürt és a csigaház felé,

mozgásirányt

megjelölve

széles, fehér nyíl áll.

Talán festőüzenet, minden és mindenki

megállíthatatlanul az ősz, a halott természet

felé halad.

De az a gyerekfej a fürt felett

mit keres a képen?!

Ezt a festőtől szeretném megkérdzeni.

Hacsak nem gyerek,

hanem védszent – angyal,

aki bennünket vár?

És azt sem tudjuk meg:

egyáltalán sejthette-e

az olvashatatlanul aláírt alkotó,

hogy festményével szemben valaha

egy művészetekhez értő

bosnyák költő fekszik majd?

És netán pont azért tették-e

ide,

hogy várja, hogy megfejtse

titkát

és soraival életre keltse?

Helios klinika, Wuppertal, 2017. 11. 21.

Fordította: Fehér Illés

Šimo Ešić Satovi u kući – Órák a házban

Šimo Ešić Breze kod Tuzle 6. veljače 1954. –

Satovi u kući Žena mi je u svaku prostoriju postavila po jedan sat – U kuhinju, hodnik, kupatilo, dnevnu i spavaću sobu. Sad hod sekundare čujem kao čekića bat i brojim, kao korak po korak, da znam koliko sam bliže grobu. Ni jedan od njih ne pokazuje tačno vrijeme. Svaki žuri nemilice ili se osjetno sporije vrti. Tako ostaje tajna i sve strašne dileme kad ću pred lice smrti. Samo na balkonu nije se sjetila da ga okači i tu se sat ne nalazi. Tu se najčešće, najradije i najduže zadržavam. Gledam u nebo iznad krovova, kroz tutanj gradske buke osluškujem udaljen glas zaljubljene ptice. Vrijeme ne mjerim. Pratim samo sunce koje mi grije lice i neumoljivo brzo zalazi.

Órák a házban Hitvesem egy-egy órát minden helységbe elhelyezett – A konyhába, az átjáróba, a mosdóba, a nappaliba és a hálószobába. Most a másodpercmutató lépteit hallom, kalapácsütések és számolom, mint lépést lépés után, hogy tudjam, a sírhoz mennyivel vagyok közelebb. A pontos időt egyik sem mutatja. Mindegyik rendületlenül siet vagy érezhetően lassabban forog. Így félelmetes a kényszerhelyzet és titok marad, a halál mikor jön értem. Csak a karzatra felejtett el egyet felakasztani, így itt óra nincs. Legszívesebben és leghosszabban itt tartózkodok. A tetők felett az eget nézem és a városi hangzavarban az epekedő madár távoli hangjára figyelek. Időt nem mérek. Csak az arcomat melengető napot kísérem, ahogy kérlelhetetlen gyorsasággal tűnik el. Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://www.avlija.me/bosna-i-hercegovina/poezija-sima-esica-3