Robert Frost Mending Wall – Fal-javítás – Popravljanje zida



Robert Lee Frost

San Francisco March 26, 1874 –  Boston January 29, 1963

"Mending Wall" by Ken Fiery

Mending Wall

Something there is that doesn't love a wall,

That sends the frozen-ground-swell under it,

And spills the upper boulders in the sun,

And makes gaps even two can pass abreast.

The work of hunters is another thing:

I have come after them and made repair

Where they have left not one stone on a stone,

But they would have the rabbit out of hiding,

To please the yelping dogs. The gaps I mean,

No one has seen them made or heard them made,

But at spring mending-time we find them there.

I let my neighbor know beyond the hill;

And on a day we meet to walk the line

And set the wall between us once again.

We keep the wall between us as we go.

To each the boulders that have fallen to each.

And some are loaves and some so nearly balls

We have to use a spell to make them balance:

'Stay where you are until our backs are turned!'

We wear our fingers rough with handling them.

Oh, just another kind of out-door game,

One on a side. It comes to little more:

There where it is we do not need the wall:

He is all pine and I am apple orchard.

My apple trees will never get across

And eat the cones under his pines, I tell him.

He only says, 'Good fences make good neighbors'.

Spring is the mischief in me, and I wonder

If I could put a notion in his head:

'Why do they make good neighbors? Isn't it

Where there are cows?

But here there are no cows.

Before I built a wall I'd ask to know

What I was walling in or walling out,

And to whom I was like to give offence.

Something there is that doesn't love a wall,

That wants it down.' I could say 'Elves' to him,

But it's not elves exactly, and I'd rather

He said it for himself. I see him there

Bringing a stone grasped firmly by the top

In each hand, like an old-stone savage armed.

He moves in darkness as it seems to me~

Not of woods only and the shade of trees.

He will not go behind his father's saying,

And he likes having thought of it so well

He says again, "Good fences make good neighbors."

Fal-javítás

Egy mit-tudom-mi nem szeret kerítést,

Fagyott-föld-duzzadást mereszt alája,

A fedőköveket a napra szórja,

Rést tár, egyszerre kettőnek valót.

Vadászok korlát-rombolása más:

Utánuk mentem, mindent helyre raktam,

Ahol követ nem tűrhettek kövön,

Mert nyuszkát ugrattak ki rejtekéből

Csahos kutyák kedvére. Más hiány,

Mit fúrni senki nem látott, se hallott,

De mindenik tavasszal ott virít.

Dombon túli szomszédomnak jelentem;

Találkozunk, mezsgyénken ballagunk,

Megint rendezni köztünk a határt.

Amint megyünk, kettőnk közt fal vonul.

A hűtlen kő azé, kihez lehullt,

Olyik cipócska, másik labda már,

Rend kedviért varázsigét találunk:

„Míg fart nem fordítunk, feküdjön itt."

Fogjuk, durvára koptatjuk kezünk,

Bár ez csak holmi játék a szabadban,

Egy ellen egy. És több értelme nincs,

Mert ott, ahol van, fal nem kell nekünk:

Ő fenyves, én meg almáskert vagyok.

Kis almafáim nem lopódznak át

Fenyőtobozt enni, mondom neki.

Felelte: „Jó szomszédság, jó kerítés."

Tavasz csiklandoz, és azon tűnődöm,

Miképp ültessek bogarat fejébe:

„Ez jó szomszédság? Nem ott kéne inkább,

Ahol marhák legelnek? És nekünk nincs.

Fal-építés előtt megkérdeném,

Be mit kerítek és ki mit kerítek,

S ki az, akit tán megsértek vele.

Egy mit-tudom-mi nem szeret kerítést

S folyton rombolja." Mondhatnám: manó;

De nem éppen manó: inkább szeretném,

Ha ő sajátmagának mondaná.

Látom, követ hoz, markolván keményen

Mindkét kezében: kőkori vadember.

Akár ha vaksötétben imbolyogna,

Nem csak fa-árnyban, erdő sűrüjén,

Nem másít apja mondásán soha,

Megszokta, már oly sokszor hajtogatta,

Ismétli: „Jó szomszédság, jó kerítés."

Fordította: Weöres Sándor

Popravljanje zida

Postoji nešto, što ne voli zid,

Što pod njim zemlju smrznutu nabubri

I kruni s vrha oblutke na suncu,

I pukotine pravi, od dva pedlja.

Šta lovci čine, to je nešto drugo:

Stizao sam za njima, popravljao

Gde kamen nije ostao na kamenu,

Jer hteli su da poteraju zeca,

Štektavim psima na radost; al ove

Pukotine – nijo još ne vide, ne ču

kako nastaju, al s proleća tu su.

Susedu svome javim iza brda;

Pa jednog dana obiđemo među

I postavimo opet zid među nas.

Između nas je zid, dok koračamo,

Oblutak onom, na čijoj je strani.

Jedan duguljast, drugi skoro lopta,

Moraš da uvračaš im ravnotežu:

„Ostani gde si, dok okrenem leđa!“

I prsti nam ogrube pri tom poslu.

Ah, svako igra ispod vedrog neba,

Na svakoj strani igrač. Al još nešto:

Ne treba nam taj zid, tamo gde jeste:

Jele kod njega, jabučar kod mene.

Jabuke moje nikad neće preko

Da pojedu mu šišarke, ja velim.

A on tek: „Dobar plot, dobar i sused.“

U meni vrti proleće, pa smišljam

Da l da mu stavim u glavu misao:

„Zašto dobar plot, dobar sused? Možda

Tamo gde ima krava? Tu ih nema.

Pre gradnje zida ja bih se pitao

Šta to tim zidom zatvaram ili branim,

I koga možda istim zidom vređam.

Postoji nešto što ne voli zid,

Hoće da ga sruši.“ Mogo bih mu reći

„Đavolci“, al, u stvari, nisu oni,

I bolje neka sam to kaže. Eno,

Vidim ga, čvrsto drži, nosi po kamen

U ruci, ko drevni divljak naoružan.

Kreće se tamom, kako mi se čini,

Ne samo jer je šuma, stabla, senke.

Neće on peko izreke svog oca,

I prija mu što mozgao je o njoj;

Ponavlja: „Dobar plot, dobar i sused.“

Prevod: Branka Lalić i Ivan V. Lalić

 

Robert Frost An Old Man's Winter Night – Vénember téli éjszakán – Zimska noć jednog starca



Robert Lee Frost

San Francisco March 26, 1874 –  Boston January 29, 1963

An Old Man's Winter Night

All out of doors looked darkly in at him

Through the thin frost, almost in separate stars,

That gathers on the pane in empty rooms.

What kept his eyes from giving back the gaze

Was the lamp tilted near them in his hand.

What kept him from remembering what it was

That brought him to that creaking room was age.

He stood with barrels round him -- at a loss.

And having scared the cellar under him

In clomping there, he scared it once again

In clomping off; -- and scared the outer night,

Which has its sounds, familiar, like the roar

Of trees and crack of branches, common things,

But nothing so like beating on a box.

A light he was to no one but himself

Where now he sat, concerned with he knew what,

A quiet light, and then not even that.

He consigned to the moon, such as she was,

So late-arising, to the broken moon

As better than the sun in any case

For such a charge, his snow upon the roof,

His icicles along the wall to keep;

And slept. The log that shifted with a jolt

Once in the stove, disturbed him and he shifted,

And eased his heavy breathing, but still slept.

One aged man -- one man -- can't keep a house,

A farm, a countryside, or if he can,

It's thus he does it of a winter night.

Vénember téli éjszakán

Szürkén bámult be rá a külvilág

– Csillagokra szabdalta szét a vékony

Jég, mely az üres szobák ablakán ül.

Ő nem bámult rá vissza, mert kezéből

Ferdén, közelről tűzött rá a lámpa.

Miért is jött e nyikorgó szobába,

Nem bírt rájönni... nem hagyta a vénség.

Ott állt, hordók között, s nem tudta, miért.

Ahogy bedobogott, halálra rémült

Tőle a pince, s újra ráijeszt majd,

Mikor kicsörtet – rá, s a kinti éjre,

Mely oly jól ismeri a lomb zugását,

Gallyreccsenést, mind e köznapi zajt, de

Ezt nem – mint ha doboz falán zörögnek...

Magának világított, senki másnak,

Ahogy ott ült, s ő tudja, mire gondolt,

Csöndes fénnyel, de kioltotta azt is.

Hagyta, hadd őrködjék eztán a hold,

A csorba hold, az a későn kelő hold,

Akármilyen, erre a célra jobb

A napnál: hogy ügyeljen fenn a hóra

A háztetőn, s falán a jégcsapokra...

Elaludt. A vaskályhában odébb-

Moccant egy fahasáb. Ő  is mocorgott,

És nem zihált már úgy, de nem riadt föl.

Egy agg – csak egy – hogy is tartatna fenn

Házat, tanyát, vidéket... s hogyha mégis,

Hát így teszi egy téli éjszakán.

Fordította: Rakovszky Zsuzsa

Zimska noć jednog starca

Sve što je spolja, motrilo ga je mračno

Kroz tanki mraz od samih sitnih zvezda,

Što hvata sa na oknu praznih soba…

Oči nisu mogle da uzvrate pogled

Zbog blizine lampe, drhtave u ruci.

Godine mu nisu dale da se seti

Šta traži u toj  škriputavoj sobi.

Stajaše neodlučan – okolo burad.

I nakon što je uplašio podrum

Štropotom koraka, učini to opet

Na odlasku; – i uplaši spolja noć,

Što ima svoje zvuke, prisne, kao huka

Drveća, prasak grane; proste stvari,

Al ništa nalik na lupu u sanduk.

On beše svetlost, al samo za sebe,

Tu gde je seo, samim sobom zanet,

Mirna jedna svetlost, a onda čak ni to.

Poverio je mesecu – onakvom

Kakav beše, poznom, načetom mesecu,

Ko svakako pogodnijem od sunca

Za takav nadzor – sneg na krovu gore,

I ledenjake svoje uzduž zida;

I spavao je. Zvuk klade kad tresnu

Namah u peći prenu ga, pa se pomeri,

I stiša teški dah, i dalje u snu.

Jedan starac – jedan čovek – ne može da vodi

Kuću, farmu, sve; il, ako može,

Onda ovakve zimske su mu noći.

Prevod: Branka Lalić i Ivan V. Lalić

 

http://www.youtube.com/watch?v=Gv5Sx3P79Ck