Robert Lee Frost
San Francisco March 26, 1874 – Boston January 29, 1963
An Old Man's Winter Night
All out of doors looked darkly in at him
Through the thin frost, almost in separate stars,
That gathers on the pane in empty rooms.
What kept his eyes from giving back the gaze
Was the lamp tilted near them in his hand.
What kept him from remembering what it was
That brought him to that creaking room was age.
He stood with barrels round him -- at a loss.
And having scared the cellar under him
In clomping there, he scared it once again
In clomping off; -- and scared the outer night,
Which has its sounds, familiar, like the roar
Of trees and crack of branches, common things,
But nothing so like beating on a box.
A light he was to no one but himself
Where now he sat, concerned with he knew what,
A quiet light, and then not even that.
He consigned to the moon, such as she was,
So late-arising, to the broken moon
As better than the sun in any case
For such a charge, his snow upon the roof,
His icicles along the wall to keep;
And slept. The log that shifted with a jolt
Once in the stove, disturbed him and he shifted,
And eased his heavy breathing, but still slept.
One aged man -- one man -- can't keep a house,
A farm, a countryside, or if he can,
It's thus he does it of a winter night.
Vénember téli éjszakán
Szürkén bámult be rá a külvilág
– Csillagokra szabdalta szét a vékony
Jég, mely az üres szobák ablakán ül.
Ő nem bámult rá vissza, mert kezéből
Ferdén, közelről tűzött rá a lámpa.
Miért is jött e nyikorgó szobába,
Nem bírt rájönni... nem hagyta a vénség.
Ott állt, hordók között, s nem tudta, miért.
Ahogy bedobogott, halálra rémült
Tőle a pince, s újra ráijeszt majd,
Mikor kicsörtet – rá, s a kinti éjre,
Mely oly jól ismeri a lomb zugását,
Gallyreccsenést, mind e köznapi zajt, de
Ezt nem – mint ha doboz falán zörögnek...
Magának világított, senki másnak,
Ahogy ott ült, s ő tudja, mire gondolt,
Csöndes fénnyel, de kioltotta azt is.
Hagyta, hadd őrködjék eztán a hold,
A csorba hold, az a későn kelő hold,
Akármilyen, erre a célra jobb
A napnál: hogy ügyeljen fenn a hóra
A háztetőn, s falán a jégcsapokra...
Elaludt. A vaskályhában odébb-
Moccant egy fahasáb. Ő is mocorgott,
És nem zihált már úgy, de nem riadt föl.
Egy agg – csak egy – hogy is tartatna fenn
Házat, tanyát, vidéket... s hogyha mégis,
Hát így teszi egy téli éjszakán.
Fordította: Rakovszky Zsuzsa
Zimska noć jednog starca
Sve što je spolja, motrilo ga je mračno
Kroz tanki mraz od samih sitnih zvezda,
Što hvata sa na oknu praznih soba…
Oči nisu mogle da uzvrate pogled
Zbog blizine lampe, drhtave u ruci.
Godine mu nisu dale da se seti
Šta traži u toj škriputavoj sobi.
Stajaše neodlučan – okolo burad.
I nakon što je uplašio podrum
Štropotom koraka, učini to opet
Na odlasku; – i uplaši spolja noć,
Što ima svoje zvuke, prisne, kao huka
Drveća, prasak grane; proste stvari,
Al ništa nalik na lupu u sanduk.
On beše svetlost, al samo za sebe,
Tu gde je seo, samim sobom zanet,
Mirna jedna svetlost, a onda čak ni to.
Poverio je mesecu – onakvom
Kakav beše, poznom, načetom mesecu,
Ko svakako pogodnijem od sunca
Za takav nadzor – sneg na krovu gore,
I ledenjake svoje uzduž zida;
I spavao je. Zvuk klade kad tresnu
Namah u peći prenu ga, pa se pomeri,
I stiša teški dah, i dalje u snu.
Jedan starac – jedan čovek – ne može da vodi
Kuću, farmu, sve; il, ako može,
Onda ovakve zimske su mu noći.
Prevod: Branka Lalić i Ivan V. Lalić
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése