Garaczi László Budapest
1956. július 17. –
Hogy valamit mindig
Egy férfi fekszik a földön, kilóg a keze
a papír alól, az ujjai begörbülnek, mintha
vizet merne, fölemelik a papírt, hogy lefotózzák,
a hasa horpadt, a szemhéja kék, mint az aszalt
szilva, száján magáról megfeledkezett mosoly,
rézgyűrű a hüvelykujján, láttam este a téren,
kenyeret evett, és volt még rajta ruha, fiatal férfi,
diktálja a rendőr, haja barna, igazolványa nincs,
na, fogd meg ott a lábánál, milyen hideg lehet a
csuklója, ennyi az élet, mondja valaki, csupasz
seggel jövünk világra, és úgy is távozunk,
elviszik tepsiben, eloszlanak a bámészkodók,
semmi nyom nem marad, mindent eltakarítanak,
még ott maradok egy ideig, és azt veszem észre,
hogy az emberek mintha kikerülnék a helyet,
ahol a halott ember feküdt a földön, olyanok is,
akik nem tudhatnak az esetről, jönnek, és mikor
odaérnek, valahogy eloldalaznak, mintha lenne
ott valami sűrűség, amibe nem tudnak behatolni,
valami mérgező közeg, egy bicegő öregember
gumivégű bottal, a cukrászda felől két rakott
szoknyás lány fagyit nyalva, cigarettázó
katonatisztek csoportja, átmennek a túloldalra,
vagy megállnak a járdán, a belövésektől foltos
sarokházat nézik, sőt olyan is akad, aki megáll,
szabályosan megfordul, mint aki otthon hagyott
valamit, senki nem lép arra a helyre, pedig öt
óra van, rengetegen járnak az utcán, végül jön
két rendőr farkaskutyával, de a halott férfi náluk
is erősebb, a kutya nyüszítve megáll, húzza a
pórázt, végül is kitérnek, mindegy nekik,
merre járőröznek, meghaltak a téren, hogy fogja
ezt apám elmagyarázni, ellenforradalmár vagy
közveszélyes munkakerülő, zsebre dugott
kézzel állok a kapuban, a szükségszerűség,
hogy valamit mindig nézni kell, ott feküdt,
valami bele volt vésve a gyűrűjébe, egy név,
hallgatott, önzőn, az élők iránti megvetéssel.
Forrás: http://www.jelenkor.net/archivum/cikk/2473/hogy-valamit-mindig-itt-elhallgat
Da nešto uvek
Na
zemlji muškarac leži, ispod papira
ruka mu
visi, prsti savijeni, kao da
vodu
crpi, podižu papír da ga snimaju,
trbuh mu
je ulegnut, kapci poput suhe šljive
plavi,
na ustima zaboravljen osmeh, na palcu
prsten
od bakra, uveče sam ga na trgu video,
hleb je
jeo i još odeven bio, mlad muškarac,
diktira
policajac, smeđa kosa, legitimacije nema,
no, tamo
za nogu uhvati, kako mu je zglob na ruci
hladan,
život je toliki, reče neko, gologuzi
smo na
ovaj svet došli i tako i odlazimo,
u
tepsiji ga odnose, besposličari se razilaze,
nikakav
trag ne ostaje, sve su očistili,
jedno
vreme još tamo ostajem i primećujem
da ljudi
kao da izbegavaju mesto gde je
mrtav
muškarac na zemlji ležao, i takvi
koji šta
se dogodilo ne mogu znati. Kad tamo
stignu
nekako zaobilaze kao da je
neka
gustina u koju prodreti ne mogu,
nekakva
otrovna sredina, jedan starac koji šepa
sa
štapom, iz pravca slastičarne dve devojke
sa
naboranim suknjama sladoled ližu, grupa
oficira koji
puše, prelaze na drugu stranu
ili na
pločniku zastanu, gledaju kuću na uglu
sa
oštećenjima od hitaca, ima i onaj, koji stane,
doslovce
se okrene, kao neko koji je nešto kod
kuće
ostavio, na to mesto niko ne stupa, a pet
sati je,
mnogi su na ulici, na koncu dva
milicajca
sa vučjakom stižu, ali mrtav muškarac
i od
njih je jači, pas stenje, zastane, povraz
vuče, pa
i oni se sklanjaju, njima je svejedno
gde
patroliraju, na trgu su umrli, kako će to
otac
objasniti, kontrarevolucionar ili
opasan
besposličar, u kapiji sa rukama
u
džepovima stojim, nekakva prinuda je
da nešto
uvek gledati treba, tamo je ležao,
u njegov
prsten nešto je bilo urezano, jedno ime,
ćutao
je, sebično, sa prezirom prema živima.
Prevod:
Fehér Illés
