Garaczi László Hogy valamit mindig – Da nešto uvek

 

Garaczi László Budapest 1956. július 17. – 

Hogy valamit mindig
 
Egy férfi fekszik a földön, kilóg a keze
a papír alól, az ujjai begörbülnek, mintha
vizet merne, fölemelik a papírt, hogy lefotózzák,
a hasa horpadt, a szemhéja kék, mint az aszalt
szilva, száján magáról megfeledkezett mosoly,
rézgyűrű a hüvelykujján, láttam este a téren,
kenyeret evett, és volt még rajta ruha, fiatal férfi,
diktálja a rendőr, haja barna, igazolványa nincs,
na, fogd meg ott a lábánál, milyen hideg lehet a
csuklója, ennyi az élet, mondja valaki, csupasz
seggel jövünk világra, és úgy is távozunk,
elviszik tepsiben, eloszlanak a bámészkodók,
semmi nyom nem marad, mindent eltakarítanak,
még ott maradok egy ideig, és azt veszem észre,
hogy az emberek mintha kikerülnék a helyet,
ahol a halott ember feküdt a földön, olyanok is,
akik nem tudhatnak az esetről, jönnek, és mikor
odaérnek, valahogy eloldalaznak, mintha lenne
ott valami sűrűség, amibe nem tudnak behatolni,
valami mérgező közeg, egy bicegő öregember
gumivégű bottal, a cukrászda felől két rakott
szoknyás lány fagyit nyalva, cigarettázó
katonatisztek csoportja, átmennek a túloldalra,
vagy megállnak a járdán, a belövésektől foltos
sarokházat nézik, sőt olyan is akad, aki megáll,
szabályosan megfordul, mint aki otthon hagyott
valamit, senki nem lép arra a helyre, pedig öt
óra van, rengetegen járnak az utcán, végül jön
két rendőr farkaskutyával, de a halott férfi náluk
is erősebb, a kutya nyüszítve megáll, húzza a
pórázt, végül is kitérnek, mindegy nekik,
merre járőröznek, meghaltak a téren, hogy fogja
ezt apám elmagyarázni, ellenforradalmár vagy
közveszélyes munkakerülő, zsebre dugott
kézzel állok a kapuban, a szükségszerűség,
hogy valamit mindig nézni kell, ott feküdt,
valami bele volt vésve a gyűrűjébe, egy név,
hallgatott, önzőn, az élők iránti megvetéssel.
 
Forrás: http://www.jelenkor.net/archivum/cikk/2473/hogy-valamit-mindig-itt-elhallgat
 
 
Da nešto uvek
 
Na zemlji muškarac leži, ispod papira
ruka mu visi, prsti savijeni, kao da
vodu crpi, podižu papír da ga snimaju,
trbuh mu je ulegnut, kapci poput suhe šljive
plavi, na ustima zaboravljen osmeh, na palcu
prsten od bakra, uveče sam ga na trgu video,
hleb je jeo i još odeven bio, mlad muškarac,
diktira policajac, smeđa kosa, legitimacije nema,
no, tamo za nogu uhvati, kako mu je zglob na ruci
hladan, život je toliki, reče neko, gologuzi
smo na ovaj svet došli i tako i odlazimo,
u tepsiji ga odnose, besposličari se razilaze,
nikakav trag ne ostaje, sve su očistili,
jedno vreme još tamo ostajem i primećujem
da ljudi kao da izbegavaju mesto gde je
mrtav muškarac na zemlji ležao, i takvi
koji šta se dogodilo ne mogu znati. Kad tamo
stignu nekako zaobilaze kao da je
neka gustina u koju prodreti ne mogu,
nekakva otrovna sredina, jedan starac koji šepa
sa štapom, iz pravca slastičarne dve devojke
sa naboranim suknjama sladoled ližu, grupa
oficira koji puše, prelaze na drugu stranu
ili na pločniku zastanu, gledaju kuću na uglu
sa oštećenjima od hitaca, ima i onaj, koji stane,
doslovce se okrene, kao neko koji je nešto kod
kuće ostavio, na to mesto niko ne stupa, a pet
sati je, mnogi su na ulici, na koncu dva
milicajca sa vučjakom stižu, ali mrtav muškarac
i od njih je jači, pas stenje, zastane, povraz
vuče, pa i oni se sklanjaju, njima je svejedno
gde patroliraju, na trgu su umrli, kako će to
otac objasniti, kontrarevolucionar ili
opasan besposličar, u kapiji sa rukama
u džepovima stojim, nekakva prinuda je
da nešto uvek gledati treba, tamo je ležao,
u njegov prsten nešto je bilo urezano, jedno ime,
ćutao je, sebično, sa prezirom prema živima.
 
Prevod: Fehér Illés