Irfan Horozović U čempresima – Ciprusok között

Irfan Horozović (Horozovity Irfan) - Banja Luka 27. aprila 1947 –



U čempresima

Drvored što nam sjeti sjenama raznosi

Dok uplašeni stojimo pred prohladnim

Ogledalima, ogrnuti nezaštićenom samoćom,

Kao jeleni na proplancima jasnim

Tren prije no što strijela se zabola u bok,

Drvored ubijen jezovitom ljupkošću

U kojem ulovljena tražiš svjetiljku,

O željo, putovi koji niste moji putovi!

Ni bol ni žalobna radost

Ne rani me toliko

Kao laste šiljast let.

Ciprusok között

Bánatunkat árnyékkal oszlató fasor

Míg rideg tükrök előtt rémülten állunk

Magunkon hordozva a dermesztő magányt

Mint az erdei tisztáson álló szarvasbika

Mielőtt a sebes nyíl szivébe fúródna,

Kegyetlen kedvességgel ledöntött fasor

Melybe foglyul ejtve keresed a lámpafényt,

Ó vágyak, ösvények melyek nem az én ösvényeim!

Se bú se gyötrő öröm

Nem sebesít úgy mint

A surranó fecskeszárny.

Fordította: Fehér Illés

Irfan Horozović Belma – Belma



Irfan Horozović (Horozovity Irfan) - Banja Luka 27. aprila 1947 –

Belma

Možda te vidjeh na balovima

ili seoskim sijelima

i nagu i optočenu velima,

Belma

Zadrhta na konju orma

u ruci hranljiva hurma

za tobom, Belma

Da li na prebijelim žalima

obujmljenim valima

obuze me žal za

tobom, Belma

Zadrhta na bolu horna

u ruci surma i srma

za tobom, Belma

Gorku ko od melema

među djevama žuđenu

u kakvim šalovima

vidjeh tebe, Belma

S kakvim da poredim vrelima

žeđ za tvojim usnama,

Belma

Zadrhta u srcu palma

i oboa bolna

za tobom, Belma

Možda te vidjeh na balovima

tužnim trpezama

i nagu i optočenu velima,

Belma.

Belma

Talán a bálokban vagy

falusi mulatságban láttalak

mezítlenül és fátylakba burkolva is,

Belma

Reszket a deresen a kantár

a kézben az étel mi táplál

utánad, Belma

Összeszabdalt tengerparti homokon

tajtékzó hullámokon

haladok konokon

utánad, Belma

Reszket bánatos szavam

és kezemben a színarany

utánad, Belma

Mint keserű illóolaj

vágyakozó szűz leányon

hófehér ruhában

láttalak, Belma

Mely forrásokhoz hasonlítható

ajkaidon a vágy sóhajtó,

Belma

Reszket a szívben a pálma

s a bánat az oboában

utánad, Belma

Talán a bálokban

vagy bús lakodalmakban láttalak

mezítlenül és fátylakba burkolva is,

Belma.

Fordította: Fehér Illés

 

Irfan Horozović Svratište – Fogadó

Irfan Horozović (Horozovity Irfan) - Banja Luka 27. aprila 1947 –



Svratište

     Zatim je nastalo uvenuće svake slike. Predio bijaše šutnja. Koje

je to bilo godišnje doba i koje stoljeće?

     Asirijane,

     nemoj govoriti, lijepo je dok si nijem.

Asirijan nije znao govori li to šuma ili on sam, možda je stajao u

raskvašenoj ilovači, a možda mu je noge milovalo prezrelo žito.

     Zašto ne mogu progledati, mislio je Asirijan, i oči su mu bile

vlažne. Oči mu bijahu prazne kao duplje, nije se mogao sjetiti ničeg.

Bilo je to odsustvo svakog mirisa i svakog šuma. Ko je to govorio,

pitao se Asirijan, a znao je da u blizini nema nikog. Možda sam ja

šuma, pomislio je, i u dubini su počela šumiti stabla sa teškim lišćem.

Ova misao je kao izvor, mislio je zatim, a usne mu je milovala hladna

voda  koja  je  zacijelo  bila  bistra i  nudio se kamen oblutak koji je

držao  u ruci.

     Kako obal i gladak.

     Poput izranavljenog ratnika svjetlost se probila u šumu. Mirovali

su na vjetru zasuti putovi i stoljetna stabla. Putovi bijahu zakrčeni

mrtvim hramovima čiji su se uzdasi čuli u žuboru lišća. Bili su tako

blizu i tako daleko. Htio bi da se približi, ali, čini mu se, pao bi mrtav

u memlu čije je postojanje skrivala trpka laž sasušene trave. Ja hramljem,

mislio je Asirijan, kad je vidio da ga hramovi okružuju.

     Izgovorio je golu riječ i riječ je pala u šumu, ali nijedan stub se nije

pomjerio.

     Gdje je taj hram što se smiješio Asirijanu pod svodovima drveća?

Obmana? Laž? Iz šume se  nije moglo nikud napolje. Teturao je dok su

se stabla lijepila uza nj kao skele, a on posrćući išao, sudarajući se s

mrmorom lišća i boja u prolazu i onda je došao pred jezero na granici

zemlje imenom Memla. Njegova krv je počela da struji kroz stabla

koja su tonula, a na jeziku se topila riječ, smeđa poput jeseni.

Fogadó

      Azután jő a képek megvénülése. S lőn a hallgatás tája. Mely évszak vala és melyik század?

     Asszírián,

     ne szólj, oly kellemes a csend.

Asszírián nem tudta hogy az erdő suttogott-e vagy ő maga, talán az átáztatott sárgaföldben állott, talán lábainál a túlérett búzakalász dudorászott.

     Miért nem látok, gondolkodott Asszírián és szemei könnyeztek. Szemei üres üregek voltak, emlékezni semmire sem tudott. Körülötte mély csend, nem lebbentek illatok. Ki szólt, kérdezte Asszírián, pedig tudta, senki sincs a közelben. Talán az erdő vagyok, gondolta és lelke mélyén zúgni kezdtek a zöld terhű ágak. Ez a gondolat olyan, mint a forrás, gondolta, ajkait kristálytiszta víz simogatta , kezében kerek kavics kellette magát.

     Mily gömbölyű és sima.

     Sebesült harcosként tört át a fény az erdőn. Nyugodtak a széllel behintett utak és a százados fatörzsek. Az utakat kihalt templomok torlaszolták el, azok sóhajtása hallatszott a levelek susogásában. Oly közel és oly távol voltak. Szeretett volna közeledni, de úgy érezte, holtan merül a nyirokba esik, melynek létezését az elszáradt füvek fanyar hazugsága rejtegetett. Lehetetlen, gondolta Asszírián, mikor látta, hogy körülveszik a templomok.

     Igazat szólt és az a kiejtett szó az erdőre hullott, de a rönkök nem mozdultak.

     Hol az a kastély, amelyik Asszíriánra mosolygott az erdő boltívei alatt? Csalás? Hazugság? Az erőből sehová sem menekülhetett. A fák liánjai akadályozták, imbolyogva haladt, beleütközve a levelek susogásába, pompás színeibe és a föld szélén egy tóhoz ért, a Nyirokhoz. Vére a merülő fákba ömlött, nyelvén barna őszi szavak olvadoztak.

Fordította: Fehér Illés

Irfan Horozović Ostavština – Hagyaték

Irfan Horozović (Horozovity Irfan) - Banja Luka 27. aprila 1947 –



Ostavština

     I

     Koje to prelijevanje blagošću jezovitom ispunjava ovaj mramor

što se sa mesom i igrom udruži?

     Vidjeh na putu posjednika zuba koji grizući učini da se mladošću

oplodi zlatnik, ili srebrnjak, ne sjećam se više.

     Bijaše to veče.

     A kada kazah vrijeme pomislih i na mjesto, mjesto koje neki

zvahu Memla.

     Bijaše to dolina neizmjerna optočena poluprogutanim i polako

rastvaranim u glinu.

     Sedamnaest se putnika objesilo i visi na mjesečini. oni su prvi

bjegunci.

     A onda sam došao ja koji sam vidio i ja vam kažem: sve je to

samo putovanje.

     Međutim, put se nastavlja samo kroz Memlu.

     Na prvoj kapiji susretne me žena stražar i tu izgubih koplje svoje.

     Na drugoj kapiji, skovanoj od ogledala, zaustaviše me oči moje.

Prelomio se kristalni prozor i rasuo u ponoru tajnovitom.

     Treća kapija već bijaše odškrinuta ili je i to samo pričin. Na pragu

njenom bazaltnom pozlaćeni pehar.

     II

     Moj život poput kruške na mrtvom stolnjaku.

     III

     Mekotom košute isčezava ogledalo. Stepenice. Blaženo-počivajući

predio mrmlja nešto u snu poput pijanca. Otrov je na stolu. Osipa se u

neviđeni vrč, nešto kao pehar. Otrov je otrov. Otrov je knjiga. Nevino

 i razbludno se mrmlja bilježnica kad kapne slovo, meko kao dodir

sjene. Početak večere ili gozbe koji se završava pečatnim peharom

posljednje slasti. Popiti sebe! Možda je to odaja koju zari svjetiljka.

Plavičasta jesen. Odaja odaje pergamentne zidove. Nije li on tu sam.

Sve samotniji. Vino počinje da truli u bakrenim posudama.

     Njega nestaje kao što nestaje uobličeni komad gline u žutoj gladnoj

zemlji. Sve  je  ostalo  nepomično  poput  sleđenog  vjetra. Samo na

bilježnici jedna mrlja više.

     IV

     Mjesečina nad mojom bilježnicom.

     V

     Kad ugledah svoje lice sasvim nepoznato, u tazbijenom djeliću

ogledala, pronađenog negdje na mansardi, ja to nazvah: Asirijan. Bilo

je veče i mjesečina na mojoj bilježnici. Osjetih samo kako se taj

neznanac u meni pomjera kao da mu je tijesno. Okolo mene tamnjele

su lipe u drvoredu sve više i dah im se razlijevao kao čaj u vreloj vodi.

Rušile su se negdje violine iz jedne provalije u drugu. Samo luđak u

svom žutilu posjeduje takvu slast. O lipe!

     VI

     Zemaljski plodovi izlaze iz knjiga.

     VII

     Na kraju putovanja pojavit će se Asirijan. Uzet će ovu knjigu i

spaliti je.

Hagyaték

          I

     Míly átváltozás ez, mely gyengéd borzalommal tölti ki a hússal s játékkal vegyülő márványt?

     Láttam az úton a közvetítő fogakat, melyek vicsorítva, ifjontian tették  termékennyé a dukátot vagy az ezüsttallért, nem emlékezem pontosan.

     Este volt.

     Meghatároztam az időt, de a helyre is gondoltam, a helyre, a Nyirokra.

     Végtelen völgy az, agyagba süppedt, lassan bomló testekkel.

     Tizenkét utas felakasztotta magát, a holdfényben lógtak. Ők az első szökevények.

     Akkor jöttem én, aki mindent látott és állítom: minden csak utazás.

     De az út a Nyirok anyagán át vezet.

     Az első ajtónál nő állt elém, lándzsámat itt veszítettem el.

     A másodiknál, a tükörajtónál a szemem állított meg. Darabokra tört a kristályablak és szétszóródott a titokzatos szakadékban.

     A harmadik ajtó már félig nyitott volt, vagy talán csak nekem tűnt úgy. A bazalt küszöbön aranyozott serleg.

     II

     Életem körte a halott terítőn.

     III

     Szarvasünő könnyedségével tűnik el a tükör. Lépcsők. Az édesen alvó táj, mint a részeg, motyog valamit. Az asztalon méreg. Láthatatlan kancsóba, vagy serlegbe  fröccsen. A méreg az méreg. A méreg, könyv. A papír a gyöngéd érintéssel ráhulló betűktől, ártatlan és fajtalan pecsétekkel telik meg. A vacsora vagy a tor kezdete mely a kelyhekbe zárt utolsó gyönyörök érintésével zárul. Önmagad meginni! Talán az az a terem, melyet

az égő megvilágít. Kékes ősz. A terem feltárja pergamen falait. Nem egyedül van-e itt? Mind jobban egyedül. A rézkancsóban a bor penészedni kezd.

     Az éhes, sárga földben megmunkált agyagdarabként tűnik el. Mint a fagyott fuvallat, minden olyan mozdulatlan. Csak a jegyzetek között egy folttal több.

     IV

     Jegyzeteim felett a holdfény.

     V

     Mikor a padláson, a véletlenül talált összetört  tükördarabban megláttam teljesen idegen arcomat, Asszíriánra kereszteltem. Este volt és jegyzeteim felett a holdfény. Éreztem, hogyan mozdul bensőmben az idegen. Körülöttem a hársfasor mind jobban elsötétült, illata, mint a tea a forró vízben, szétterült. Valahol egyik szakadékból a másikba hegedűk hullottak. Ily gyönyört csak az esztelen őrjöngő érez. Ó hársak!

     VI

     Evilági termékeket termel a könyv.

     VII

     Az út végén jelenik meg Asszírián. Fogja ezt a könyvet és elégeti.

Fordította: Fehér Illés

Irfan Horozović Kad bih te vidio u šumi – Ha az erdőben látnálak

Irfan Horozović (Horozovity Irfan) - Banja Luka 27. aprila 1947 –

Kad bih te vidio u šumi

     Belma! Začudno se rastvara haljina tvoja pred jednom neotkrivenom slikom. Otkuda ta slika u predjelu, tamo gdje bi trebala biti brda, možda stablo, možda pećina. Još nismo ušli u noć, Belma, i slika je još uvijek tu. Polje žutog žita optočilo je tvoje tijelo i ti si  već odjevena u hranljivo ruho koje bi tako rado jeli sijedi starci. Ovo je posljednji trenutak večeri i ti više ne trčiš, zastala si i pokušavaš da rukom umiriš vijornu kosu. Crna ti je kosa, Belma, crna kao gavranovi koji će popadati po slici i po tvojoj haljini od okera kad se otvori noć. To je isti trenutak kad zatvaram prašnu knjigu i ne znam šta me očekuje.

Ha az erdőben látnálak

    Belma! Ruhád mint ismeretlen kép előtt csodaként nyílik szét. Honnan e kép a tájban, ott, hol hegynek, százados fának, vagy sötét barlangnak kellene lenni. Belma, nem vagyunk az éjben és a kép még mindig itt van. Testedet a szőke búzamező már megölelte, felöltötted  a termést hozó ruhát, melyet oly szívesen fosztanának az őszülő öregek. Az estnek ez az utolsó perce és te nem menekülsz, megálltál, kezeiddel lobogó hajadat próbálod összefogni. Belma, hajad fekete, oly fekete, mint a képre s okkersárga ruhádra zuhanó hollók. Ez az a pillanat, mikor becsukom a poros könyvet és nem tudom, mi vár rám.

Fordította: Fehér Illés

Irfan Horozović Asirijan u šumi nalazi cvijet koji ga podsjeća na Belmu – Asszírián Belmára emlékeztető virágot talál az erdőben



Irfan Horozović (Horozovity Irfan) - Banja Luka 27. aprila 1947 –

Asirijan u šumi nalazi cvijet koji ga podsjeća na Belmu

Šuma visi nad našim glavama poput paučine koju prede naše vlastito srce.

            Lubavnici zatvaraju krunicu cvijeta skriveni u njoj.

            Poslije male vječnosti pojavljuje se ljubomorni šumar i posrće puteljkom kojeg prekriva lišće. U njegovim je grudima rascvjetali nož. Prije nego što je pao proplankom zašušti mrak i mislimo da je crna košuta protrčala.

            Možda smo bili slijepi pod večernjom zvonjavom.

            Usamljeno drvo se uspravilo kao krvnik i oko Asirijana trnu, padaju zlatne sablje jesenjeg lišća. Prije nego što je stupio u život Asirijan leži mrtav u sivozelenom ribnjaku. Čini se da nije hladno iako mraz pokriva njegov trbuh koji viri ispod poderane halje.

            Iako mrtav on želi da postane lokvanj.

            U njega nije zaljubljena utopljenica imenom Belma. Uostalom, njoj i nije ime Belma i ona nije utopljenica. Ko je ona? Pitanje odjekuje od jedne ljubičaste pećine do druge.

            Asirijan leži kao mrtav jer ne zna odgovor na to pitanje.

Asszirián Belmára emlékeztető virágot talál az erdőben

            Szívünk szőtte pókhálóként terül el fejünk fölött az erdő.

            A szerelmesek virágkehelybe zárkózva rejtőzködnek.

            Pillanatnyi öröklét után megjelenik, szívében burjánzó késsel, a csősz és megbotlik az avarral takart úton. Mielőtt elesett volna, rezdült a tisztáson a sötét, azt hittük, fekete szarvasünő volt.

            Talán vakok voltunk az esti harangzúgásban.

            A magányos fa hóhérként tornyosult és zsibbadtak Asszírián szemei, hullottak az arany pallosok, az őszi levelek. Asszírián a feltámadás előtt holtan feküdt a szürkészöld halastóban. Nem hűlt ki, pedig fagy takarta a szakadt ruhából kilátszó mellkasát.

            Holtan is tavirózsa szeretne lenni.

            Belma, a vízbe fúlt nő, nem szerelmes belé. Különben is nem Belma és nem fulladt meg. Ki ő? Egyik ibolyaszín barlangtól a másikig visszhangzik a kérdés.

            Mozdulatlanul fekszik Asszírián, a kérdésre nem tud válaszolni.

Fordította: Fehér Illés

Megjelent: Magyar Szó – 1989. 01. 07.

 

Irfan Horozović Zapis - Jegyzet



Irfan Horozović (Horozovity Irfan) - Banja Luka 27. aprila 1947 –

Zapis

            Iz sna isčupan kao zub istočih ovaj stih. Bijaše li to još uvijek snoviđenje ili njegova opsjena?

            Mrdnuh se bunovno i vidjeh sablju pog grlom vrane kobile.

            Ždrijebac sam zlosutni što dolinama goni bedeviju srebrnog repa.

            Rekoše mi da projezdila je ludo pretvorena u vihor, ali zavarati me ne mogoše, jer vihor su grive moje.

            Nosila je jahačicu plavu, jahačicu čednu.

            Snom je ljuljnuh niz predjele.

            Pograbit ću poput gazde, a jesen već dogorijevat će, pograbit ću uzde njene.

            Ja, hat sedmozubi.

            Ja, zmaj četvoronožni demonski ću zarzati i naskočiti na kobilu srebrenorepu. Prosut će se ždrebići zlaćani.

            Kad sama bude jahačica kose posrebrene, nosit ću je

            dolinama,

            vrhuncima,

            jezerima.

            Zaurlat će u tišini aždaje zelene.

            Možda će neko prepoznati jahačicu podivljalu, na muškom konju objahanu.

            I vihor joj kose posrebrene, kao da je grivom pomamnom darivana.

Jegyzet

Álmomból felriasztva öntöttem formába ezeket a sorokat.  Álom volt ez vagy csak szemfényvesztés.

Félálmomban megmozdulva láttam, kard van a fekete kanca torka alatt.

Baljós csikó vagyok, aki a völgyben ezüstfarkú arabs kancát űz.

Azt mondták, viharrá válva elvágtatott, de el nem hittem, mert sörényem a vihar.

Vitte a lovast, a szőke, szemérmes nőt.

Álommal ringattam a völgy felett.

Megragadom, a gazda jogán és az ősz is lassan múlik, megragadom a kantárt.

Én, a hétfogú arab csődör.

Én, a négylábú sárkány, vadul felnyerítve rontok az aranyfarkú kancára. Szétszórjuk a völgyben a csikókat, az aranyosakat.

Ha az ezüsthajú nő magára marad a nyeregben, viszem

völgyekbe,

csúcsokra,

tavakhoz.

Zöld sárkányok ordítanak a csöndbe.

Talán, talán valaki felismeri a csődörön száguldó, megvadult nőt.

Ezüst haja mintha a sóvárgó sörénytől emlékbe kapott vihar lenne.

Fordította: Fehér Illés

           

Megjelent: Magyar Szó – 1989. 01. 07.

 

Irfan Horozović Val – A hullám



Irfan Horozović (Horozovity Irfan) - Banja Luka 27. aprila 1947 –

Val                                                                             

Bez ijedne misli s nogom u moru                                   

Čujem prvi lagani mrmor                                           

Kao da se budi mramor                                              

Grgoljenje davno javlja se nježno                              

Odjeveno  u tkanje snježno                                        

Smaragdi to bezumlja napuštaju dno kužno              

I u taj hip skoči sipa                                                   

Bijeli joj pipci pršte do stropa                                    

Gdje od rastočenog polipa                                         

Skameni se  sjena jeznog kipa                                    

Obrušavanje je tajnost pada                                       

Srušena bijela zgrada                                                 

Nemir usnulih nomada                                               

Na kraju se tek jedna kaplja                                       

S golemim  modrim okom stapa                                

Potpuno sam s nogama u moru                                  

A hullám

Elernyedve állok térdig a tengerben  

Hallom az első rebbenő zsongást

a márvány-ébresztőt

Gyengédnek tűnik a távoli moraj

Hóruhába öltözötten

Értelmetlen láncától szabadul a sóhaj

Ekkor a hidra felrettent álmából

Mennyezetig érő csillóival

Egy szétmállott polipvázra tapintva

Kővé dermedt az ijesztő karizma

A bukás titka a part omlása

A fehér házak bomlása

A nomádok zaklatása

Végül  egy csepp az egyetlen

Egyesül a végtelen kékség szemével

Egész lényemmel a tengerben állok.

Fordította: Fehér Illés



Irfan Horozović Vrt predaha – A megnyugvás kertje

Irfan Horozović (Horozovity Irfan) - Banja Luka 27. aprila 1947 –



Vrt predaha

Močvaran je ovaj krajolik sa prevarenim stablima,

sad kad ga vidjeh čini mi se

da negde postoji krajolik neki močvarni sa samotnim

drvetom kakva je ova zemlja

što je moje oko prelistava kao slikovnicu,

na prvi pogled čini se da tu nema ničeg osim lelujave vlage

i halapljivog zelenila,

u daljini se naslućuju obrisi nekih brda

a čitav taj svijet ima oblik izdubljene zdjele,

to je dakle ta zemlja i to je dakle taj svijet,

nekoliko ptica kojima ne znam ime

drhture u smeđem jutru iznad ljubičaste vode,

najednom kao da mi iznenada postaje jasno

da sam ipak na pragu Memle,

pred otvorenom kapijom mukle zemlje

i pokreće se dijamantni mozak slika koji kaže:

To nije krajolik močvarni, Asirijane,

sa osamljenom stablom,

to si ti sa jednom davnom tugom,

nije to vlaga što ti se činilo,

već blažena tečnost u kojoj pliva tvoj um

a te ptice zaleđene, te mrlje od tinte...

Sada je sve rečeno i ti možeš otići, Asirijane mrki,

u neki vrt ogoljen poput čela

gdje će se  otvoriti zemlja i vrhovi planina pocijepati

i šta ćeš tada učiniti,

u kojoj ćeš zemlji biti, Asirijane, u kojem os svoja

dva života,

tvoje ništa i tvoje sve

podsjećaju na san u bašti prezrelih dunja i zrele smrti.

Iz zbirke pesama: Testament iz mladosti(1980)

                              Glas - Banja Luka.

A megnyugvás kertje

Megcsalt tölgyekkel tele ez a mocsaras táj,

most, hogy felismertem, mintha

létezne valahol egy ehhez az országhoz hasonló ingovány

magányosan küzdő tölggyel

melyet képeskönyvként forgathatok,

úgy tűnt nincs itt semmi más csak a ringó nedvesség,

a burjánzó zöld,

s a messzi homályban a hegyek vonulatai,

mindez együtt faragott rönk,

ez tehát a föld és ez tehát a világ,

néhány nevét nem tudom madár

didergett a hajnali hidegben az ibolyakék víz felett,

világossá lett

mégis a Nyirok szélén állok,

a néma föld nyitott kapuja előtt,

a gyémánt agy gyorsan pergő képei mintha ezt mondanák:

te Asszírián, nem mocsaras lápos vidék ez

magányos büszke tölggyel,

te magad vagy régi bánatoddal,

nem nyirkosság az ami szerinted az,

de életet adó nedv, elmét éltető,

és azok a jégmadarak, azok tintacseppek…

Most, hogy minden elhangzott, a homlokodhoz hasonló puszta kertbe

te is elmehetsz, komor Asszírián,

ahol megnyílik a föld és szétválnak a hegyek csúcsai,

te akkor mit fogsz tenni,

melyik égitesten leszel, Asszírián, két életed közt

melyiken,

a te semmid és mindened

túlérett birsekkel és érett halállal teli kerti álom.

                                                       Fordította: Fehér Illés

Irfan Horozović Vjenčanje - Menyegző

Irfan Horozović (Horozovity Irfan) - Banja Luka 27. aprila 1947 -



Vjenčanje

Kako bih želio govoriti ovu pjesmu

otvarati njene pore

puna mirisa

poput nekog prastarog maga

poput alkemičara starovjekovnog

naslutiti smrt što dolazi

u vjenčanici od riječi

U gradovima i zemaljskim vrtovima

među nabubrelim dojkama krušaka

ja izrekoh prvi put riječ

i riječ zadrhta kao pčela u nektaru

kao stih

a zatim potamnje

sjedini se s bojom zavičajnih šuma

riječ bijaše tamnojesenje boje

kao Bosna

U ovim zemaljskim vrtovima

gdje umiru horde insekata

na najsladostrasnijim gozbama

u ovom šarenom vilajetu

gdje je pobuna riječ

riječ što prolazi magijski veo od memle do srca

tu izgovorih ja riječ prezrivo strese stih

s golih ramena

ostade riječ

gola

i među stihovima obnaženo tijelo njeno

tijelo one koju optočih izmišljenom riječju

Kako bih želio poput nekog davnog pijanca

i vjernika riječi

sa strašću psalmopisca

s čednošću gladijatora

koji ne poginuše od zvijeri u koloseumu

nego od povratka u zavičaj

Kako bih želio izgovoriti riječ

riječ samo za tvoje uho

kao što su čari života samo za one koji umiru

ljubavi

na startištu se ponovo uzdižem

ja pjevač usmrćen

ja koji sam prezreo poeziju

tražim od nje još malo moći još malo obmane

tražim zarđale relikvije za poslednju igru

i evo me u grču prepoznavanja

zločinac na mjestu svih svojih zločina

u vremenu bivšem i budućem

među raskomadanim slogovima

i rashodovanim riječima

vičem:

Smrt dolazi u vjenčanici od riječi

Dođi ljubavi moja koja si preteška za lice ovo kamno

dođi ti koja si tako čudno ušla u moju knjigu

i u moj život

dođi da te okitim najdivnijim bezvrijednostima

kao što dolikuje mornima

neka se pojavi u ovoj pjesmi tvoje začuđeno lice

i vijenac crne kose

koju bih mogao porediti s crnom vrančevom grivom

iz njišteće konjice strasti

I ja sam slutio da postajem vidovit

a vidovitost je smrt pjesme

i ona kao uznojen parip poslije duga putovanja

odlazi u svoju smirenu staju

i ne tiče se proroka šta radi tamo

da li crkaje ili zoblje zvijezde iz vasionskog bunara

Hoću da dragoj svojoj poklonim narukvicu

donešenu iz prašuma u kojima se svijaju rime kao zmije

i samuju asonance i aliteracije

i gdje divni i ludi urođenici igraju oko vatre

kao leptirovi

i ta je scena iz legende i ta je scena vječita

krvava

i odvratna i mučna

jer niko nema moći da se približi vatri

i sjedini se s njom

igrajte i dalje dragi i tužni

rasijani prometeji

to čemu se klanjate

narukvica je satkana koju moja draga kao suđaja

kao sibila

u igri rasipa

A ja ću se prišunjati

bez proročkog plašta

visokom zamku u večernjoj kolibi

u njem ima tamburica

pjevat ću ti ovaj napjev

i biti ćeš sretna

moja draga

igrat ćeš zatim u plamu svijeće

u bogatoj haljini koju sam sašio od pjesničkih riječi

i gibat ćeš svojim malim ljupkim bokovima

a riječi će padati kao cvjetovi s proljetnje trešnje

koje zatim nosi vjetar

poludjet ću tada kao najdivniji šaman

a tambura će krvariti umjesto mene

kao tamnopute robinje iz kordovskih vrtova

romori joj glas

iz zemaljskih vrtova

i visećih vrtova babilonskih

gdje smrtno je ranjena slatkom jezom

i pokazat ćeš se gola kad spadnu obmanute riječi

riječi obmane

i zastat ćeš zarumenjela i sretna

pjesmo oslobođena riječi

Menyegző

Mennyire szeretném elmondani ezt a verset

illatozó pórusait

egyenként feltárni

ősi varázslóként

vagy középkori alkimistaként

megérezni a halált

mely szavakból szőtt menyegzői ruhában jő.

A városokban és tágas virágoskertekben

kezemben a megduzzadt körtemellekkel

először ejtettem ki az igét

és az ige megremegett mint nektárban a méh

mint egy versrész

s utána elsötétült

honi erdők sűrűjével elvegyült

késő őszi színekkel ékesült

mint Bosznia

Ezekben a dús földi kertekben

hol halomra hullnak a bogarak

a szenvedély terített asztalán

ebben a tarka tündérországban

hol nyílt lázadás az ige

az ige mely az enyészettől bensőnkig bűvös fátylon halad át

itt ejtettem ki az igét mely az ékes sorokat utálattal fricskázta le

a meztelen vállakról

s csupasz maradt az ige

a sorok között lemeztelenített védtelen teste

annak a teste kit újrateremtett szóval kereteztem

Mennyire szeretnék avitt korhelyként

és lelkes hívőként beszélni

zsoltárénekes szenvedélyével

gladiátor ártatlanságával

kit a kolosszeumban nem a vadállatok téptek szét

hanem hazatértekor vitt szerte a szél

Mennyire szeretnék kiejteni egy szót

egyedül csakis tenéked

mint ahogyan az élet örömei is egyedül a halandóké

szerelem

a vérpadról ismét felemelkedem

én a kivégzett költő

én aki megvetem a költészetet

de hatalmat csalfa hitet és rozsdás ereklyét

követelek tőle az utolsó játszmához

itt vagyok a felismerés házában

bűnöző a saját bűntetteinek mezején

az elmúlt és jövő időben

megtiport szétszórt ereklyék között

szétfarigcsált kopott szótagok között

agyoncsépelt ócska szavakkal

kiáltom:

A halál szavakból szőtt menyegzői ruhában jő

Jer kedvesem oly súlyos vagy agyongyötört lelkem hogyan is visel el

jer kedvesem oly könnyedén egyszerre lebbentél könyvembe

és életembe

jer hogy a leggyönyörűbb csecsebecsékkel ékesítselek

ahogyan csak egy elcsigázott vándor képes

jelenjen meg ebben a versben csodálkozó nyílt tekinteted

s befont hajad koszorúja

mely a szenvedélyek lihegő hadában szénfekete ló

sörényéhez hasonlítható

Úgy éreztem jövendőmondóvá válok

de a látnokság a vers halála

mint izzadt táltos a kimerítő vágta után

istállójába vonul pihenni

és nem érdekli a látnokot hogy ott mit tesz

meg is halhat de az élet kútjából való csillagokra éhez

Kösöntyűt akarok kedvesemnek ajándékozni

őserdőkből valót hol a rímek kígyókként surrannak és magányosak

az asszonáncok és alliterációk

ahol a nagyszerű de együgyű bennszülöttek akár a lepkék

a tűz körül kergetőznek

e képben legendák elevenednek meg e kép örök jelkép

véres

nyálas és csodálatos

mert senki sem tud a tűz közelébe hatolni

s egyesülni vele

játsszatok csak tovább kedves és keserű

feledékeny Prométeuszok

ami előtt térdre borultok

felfűzött karperec mit kedvesem a játékban javasasszonyként

vagy szibillaként

kedvtelésből szór szét

Váteszi palást nélkül

az éjbezárt

kastély magas falához osonok

bent tambura szól

neked fogok énekelni

és boldog leszel

kedvesem

halvány gyertyaláng fényében ékes ruhádban

fogsz táncolni melyet a költészet legszebb szavaiból varrtam

törékeny csípőddel lágyan mozogsz s körülötted

mint virágszirmok tavaszérés idején hullanak a szavak

melyek a szellővel tovatűnnek

akkor eszem vesztem bölcs sámán módjára

helyettem a tamburából csorog a vér

mint kordovai kertek éjfekete rabnőiből

mindennapi kertekből

babiloni függőkertekből

hallom andalító susogó hangját

édes remegésben lelve halálát

s pőrén mutatod magad mikor lehullanak a csalfa szavak

a csalás szavai

és megállsz kipirultan és boldogan

te szavaktól szabadult költemény.

                                                      Fordította Fehér Illés

                                                      Megjelent: Orbis (1996) I: 3. - 4., 11-13.