Kaffka Margit (Margit Kafka)
Nagykároly, 1880. június 10. – Budapest, 1918. december 1.
Záporos folytonos levél
(...És minden szebb és minden tisztább, gazdagabb!
Nagy erővel ömlik ki becsületességem;
És becsületes, egyszerü. tiszta a világ
Mint mi ketten!...
Egy nem-poéta drága, rossz verséből.)
Mily sokan vagytok!...
Millió kis katona gázol
Most vérködben, fagyott mocsáron, füstpernyés, fölsebzett uton
- (A végek vad völgyein át már fujdogál a hideg szél!) -
Oly kábán egy-ritmusu léptük, oly egyszinü szürke gunyájok!
Élet töméntelene! Durva fölösség porszeme egy-egy;
A szédült sokaságban nem kérdhetik: hova? meddig?
Csak mennek, bár nem értik - mi sodorja őket - a tébolyt,
Hogy tűzhelyet, műhelyet hagyva, otthoni szokást és gondot,
Várjanak dult faluk utján, vérködben fagyott mocsáron,
S ha kiáltanak nekik, öljenek szörnyű robajjal -
Mert másmezű, másszavú szomszéd ugyanezt műveli vélük,
T ú l akar jönni, hogy nevezze "enyém"-nek a földet,
(Bár azé örökre a föld, ki túrja s rátapad élte!)
...Nem, nem értik?... Ki akarta?... Honnét jött e suta kényszer,
Hogy ember törjön így emberre, föld alól lesve, mint okos vad?
(Mily jó most a föld vadjának! Kimélik attól a fegyvert
És téli álmot alszik kis párjával csendes odúban!)
Nem értik!... Pihenvén néznek a tűzbe, s nevetik: milyen egyenlők,
Most sárosan, férgesen, fázva, testvérré-fosztva így együtt!
Bár van, amelyik könyvre is gondol és hajdani, halk muzsikára;
De a baka is "rögényezi magát" és lidércet álmod a lángban.
S m i n d gondol jó, asszonyi szóra, meleg asszonyanyás kézre.
...Majd vitatják: kifelé tart-e már a kergült, beteg idő,
Hogy folytatná kiki önéltét, mit gyerekkora óta ösmer! -
Ám addig szótfogad, (mit tegyen?) húnyt lélekkel megy előre,
Megadja magát, (ez a legjobb!) s próbál az ételnek örülni,
Részvét elől becsukja szívét, egy gondja van: "Ma még élek!"
Siratlan temet bajtársat: "Ez hült ki szegény ma, nem én!"
...Jaj, milliónyi közös nyomorból ki se látszik a tied, szerelmem!"...
S mily sokan vagyunk!...
Millió picike asszony
Sir itthon a párja után, méri gyötrődve az időt, -
Ír biztató levelet és könnyje zilálja betüjét,
Lesi a póstát: "Jaj, eleven még a kéz, mely irta?..."
Asztalnál e g y hely üres,... és torkán akad a meleg étel.
Keserüen száll özvegyi ágyba: "Mi vackon pihen a másik?"
Majd imádkozik és tervez. - Ó, hogy terít majd neki asztalt!
Hogy kimél meg a gondtól! Hogy keresi mindenbe kedvét!
Sohase mond kifogást; engedve hajol szavára!
Körötte lábujjhegyen jár, hogy csenddel gyógyítsa szivét;
"Hozd vissza, Isten! Csak őt! Ha betegen... kigyógyítom én!
Csak jöjjön, ha csonkán is,... felderítem éltét halálig!
Ha elrutítva... nézze tükörbe, szivembe magát!
Elváltozva... majd vissza, volt-magához terelem!
Kis ajándék legyen éltem, hogy neki szenteljem ezentul!...
Mily jók leszünk ezután: egyszerüek, békések, tűrők;
Ki akad fenn kavicson, ha hegyomlásból szabadult élve?"
- Így beszél ma minden asszony, ki gyötrődve, méri az időt.
Hogy elbirhassa ép ésszel - idegen munkába roskad
Idegen sebet iral; - hátha lát mégis az Isten?
(Ha nem rejtőz szégyenkezőn most tág ege kárpítja mögé;)
...Jaj, millió asszonyi kin közt ki se ösmerszik asszonyodé...
S mégis... csak te meg én!...
Kiáltom feléd most e zord éjtszakán át,
Hogy nincs egyéb mirajtunk kivül; mert e kivül nincs egyebünk!
S ha elmulunk, - kis szemünkkel a világ hunyja be szemét!...
...Emlékszel? E nyár havában, ős fórum tört kövei fölött
S az antik szüzek feredője felé kiáltoztuk egymás nevét,
Majd gyönyörű dombok lábján mondtad: "Itt harcoltak hajdan!"
...Álmodtuk-e akkor e rengést? Oly külön voltunk! Csak mi voltunk!
- Társam te! Harmóniám! Első jó s boldog szerelmem!
Társad én! Harmóniád! Első jó s boldog szerelmed!
Kik tapintva egymás szivét: "Egy matéria!" - szóltunk,
Kik ámulva öleltük egymást: "Szégyentelen ölelés!" -
Halld, Életem! E mai orkán n e művész történik mivélünk!
Közénkesett vakeset csak; nincs értelme, oka bennünk
Mi csak egymásnak vagyunk: becsület, élet, adósság!
- Mi próbáltuk, s j ó nekünk együtt bárhol a földön;
S valahol mécset gyujtottunk, körültünk nyugalom zenélt,
...Tudod-e még a balkont, az olajfás kertre tekintőt?
(A szép hegyi város kőkútja csicsergett a holdfényben alattunk,)
"Most boldog vagyok!" - o t t mondtam; s tudod, hogy először mondtam,
Te szeretőn betakartál, mert hirtelen zizzent hüvös szél...
És reggelre jött a hír, menned kell, zajlik a világ,
Lavina indul, orkán zúg, delirizál az élet!...
(- Lásd, szó köztünk maradjon, - megmondom, mért jött az egész:
Mert éltemben egyszer én: "Boldog vagyok!" ezt mondtam.)
Ám isteni gőgben Örök: te, én, s a mi egy-pár voltunk;
S már Isten, aki művelte sem művelheti mássá!
Te messze, én itt?
Most ugyanazt a holdat nézzük s egymáson pihen szivünk!
Bár egy percünk se hasonlit, bár hetekig jön tőled a hír;
Bár gázolsz sarat és vért s a téli földbe tanyázol;
Bár sírva irok itt most s mellettem bús, üres ágyad.
Mi történhet velünk?...
Megölnek? (Ó, nyügözi e gyilkot görcsösen virrasztó szerelmem!
Ha percre ellankadnám, tán meglelné drága szived!)
De régebben vagyunk mi egyek, - tovább is egy a mi utunk!...
...Tán elmossa képem az idő?... (Hogy szánnálak nélkülem téged!)
De csak egy szót kell majd szólnom, hogy szivemre ösmerjen szived
És visszajöjj akárhonnan Solweigod esti dalára!
- Mint pecsétet tettem szivedre magam, mint bélyeget a te karodba,
Mert erős a szeretet, mint a halál, kemény, mint a koporsó
Az igazi szeretet!
Pljuštavo neprekidno pismo
Što vas je mnogo!...
Milijuni malih vojnika gazi
kroz krvavu maglu, močvaru smrzlu, zadimljenim ranjenim drumom,
(iz slijepih dolina s krajeva vjetrušina već zapuhuje led).
Tup im je ritmički korak, jednolični sivi šinjeli!
Ujednačenost života! Praška korova množine – pojedinac,
član skupine nesvjesne upitati ne smije: kamo?
Tek idu, premda ne shvaćaju što im je valjuka – kakav bijes,
da ognjišta, radionice napustivši svoje, domaće navike, brige,
prolaze kroz srušena sela, krvavu maglu, močvaru smrzlu –
i kad im zapovijed viknu, ubijaju s užasnim gnjevom…
Jer u drugoj odori drugačiji susjed to isto sa njima čini,
hoće da granicu probije i zemlju nazove „svojom”.
(A zemlja pripada tek onom koji je kopa i život u nju zakopa.)
… Ne shvaćaju… Tko htjede to? Odakle taj kusasti nalog
da čovjek čovjeka vreba ispod zemlje ko razumna zvijer?
(Kako je sad zvjeradi dobro. Ne moraju nositi pušku
i zimski spavaju san uz ženku sred brloga tiha.)
… Ne shvaćaju… Odmarajuć se u vatru zure i smiju se kako su jednakii
sad blatnjavi, učljivi, prozebli u braću pretopljeni ovako zajedno,
a ima ih koji čak i na knjige misle i na lijepu staru glazbu,
ali se i redov „ukoči u sebi” i vampire sanja pri vatri
i misli na dobru ženinu riječ, na toplu žensku ruku.
Raspravljaju: kada će prestati to žuljevito bolesno vrijeme?
Kako će nastaviti svaki tad život svoj što ga iz detinjstva nosi,
a sad kao dijete poslušno sklopljnih očiju duše juri naprijed.
Predaje se sav – najbolje je to – i pokušava se radovati životu,
zatvara srce pred samilošću, jedina mu je briga: „Danas sam još živ!”
Ne oplakujuć ukopava druga: „Ovaj se jadnik ohladio danas, ne ja!”
… Jao, u milijunu zajedničkih bijeda, ljubavi, vidi i tvoju.
I što nas je mnogo.
Milijuni sićušnih žena
kod kuća plaču za drugom, užasnuto mjere vrijeme,
pišu pisma ohrabrenja i suzama zamućuju slova.
Izviruju poštara… Joj, živi li još ruka što mi to napisa?
Za stolom im jedno mjesto prazno, u grlu im toplo zapinje jelo.
Gorko u svoj udovički liježu krevet. Na čemu li spava moj drug?
Pa molitve šapću i snuju: o, kako će mu prostrti stol,
kao će ga rješavati briga, tražiti da mu ugode u svemu,
nikad prigovoriti neće, popustiti na svaku mu riječ,
oko njega hodati na vrhovima prstiju da u miru izliječi srce
i pomoći mu da zaboravi mnoga užasna priviđenja.
„Vrati ga, Bože! Tek njega! Bude li bolestan, izliječit ću ga,
samo neka dođe, makar i sakat… do smrti ću mu razvedriti život,
makar iznakažen… u svom će ogledalu – u mom srcu – vidjeti sebe
promijenjena i ja ću ga vratiti u njegov bivši lik!
Moj život malen bit će mu dar kog njemu posvećujem rado!
– Kako ćemo dobri od sada biti: jednostavni, podnošljivi, tihi…
Tko das se o kamičak spotakne kad ispod srušenih stijena izašao je živ?”
– Tako sad govore sve žene što nestrpljivo mjere vrijeme,
da zdrava izdrže razuma sve to, u radu za druge se lome
i drugima povezuju rane – možda to ipak, ipak vidi Bog…
(Ako se sramežljivo ne skriva sad za široki nebeski zastor.)
… Joj, međ patnjama milijuna žena ne propznaješ svoje žene jad…
A ipak… samo ti i ja! …
Dovikujem sad tebi kroz ovu surovu noć
da osim nas i nema drugih, a osim tog ni mi nemamo drugo!
I ako prestanemo biti – s našim će očima malim cijeli zažmiriti svijet.
Sjećaš se?… Ovoga ljeta nad kamenjem foruma drevnog
prema kupalištu antičkih djevica dozivasmo se po imenu mi,
tad mi u podnožju krasnog brijega reče: „Tu ratovahu nekad!”
… Da li već tad sanjasmo pomor? tako smo čudnovati bili. Bili samo mi.
… Druže moj! Harmonijo! Prva i sretna ljubavi moja!
Drugarica ti ja! Tvoja harmonija! I prva sretna ti ljubav!
Zaneseno se grljasmo sretni: „Besmrtni zagrljaj!”
Čuj, moj živote! Taj današnji orkan u nama se ne zbiva,
tek pao je međ nas, slučajno pao, on smisla nema ni uzroka u nama,
mi jedno smo za drugo: čestitost, shvaćanje, život.
– Mi smo pokušali, i dobro nam je na svijetu, makar gdje,
i gdje smo god upalili luč, oko nas se oglasio mir…
… Sjećaš li se još balkona što je u crni maslinik gledao?
(Kamena fontana lijepog brdskog gradića žuborila u mjesečini pod nama.)
„Sada sam sretna!” – rekoh ti tamo, ti znaš: to prvi put šapnuh.
Pokrio si me nježno, jer iznenada hladan zapirio je vjetrić;
a ujutro stigla je vijest: odlaziš, svijet se lomi,
lavina se ruši, orkan već zabruja, život je u delirij pao.
(Čuj, neka ostane međ nama tajna, reći ću ti zašto se to zbilo,
zato, jer sam u životu jednom i ja rekla: „Sada sam sretna!”)
A gospodnja je obijest vječna: ti, ja i mi bili smo zaista jedno,
pa ni Bog koji nas stvori, sad ne može stvoriti drugo.
Ti si daleko – ovde sam ja.
Sad u isto gledamo Mjesec i jedno na drugom počivaju nam srca,
makar nam nijedan tren sličan nije, makar tjednima zalud čekam pismo,
makar što blato i krv gaziš sada i u zimskom bivaku drijemaš,
makar što ja plačuć tu pišem, uz mene prazan tuguje tvoj krevet.
Što s nama može se zbiti?...
Zar da te ubiju? (O, grčevito sputavam svoju ljubav što bdije,
znam, u trenu kad tvoje klone, moje bi našlo te srce!)
Odavna mi smo jedno – i dalje isti nam je put…
Možda će vrijeme isprati moj lik? (Kako bih žalila tebe bez svog lika!)
Al samo riječ trebam reći da tvoje prepozna me srce
i da se ma odakle vratiš noćnoj pjesmi tvoje Solvejg!
– Ko pečat utisnuh se u svoje srce, ko biljeg na dlan,
jer naša je ljubav snažna kao smrt, tvrda kao grob –
prava ljubav.
Prevod: Enver Čolaković
