Giacomo Leopardi Il sabato del villaggio – Szombat a faluban – Subota na selu

Giacomo Leopardi (1798 – 1837)



Il sabato del villaggio

La donzelletta vien dalla campagna
in sul calar del sole,
col suo fascio dell'erba; e reca in mano
un mazzolin di rose e viole,
onde, siccome suole, ornare ella si appresta
dimani, al dí di festa, il petto e il crine.
Siede con le vicine
su la scala a filar la vecchierella,
incontro là dove si perde il giorno;
e novellando vien del suo buon tempo,
quando ai dí della festa ella si ornava,
ed ancor sana e snella
solea danzar la sera intra di quei
ch'ebbe compagni nell'età piú bella.
Già tutta l'aria imbruna,
torna azzurro il sereno, e tornan l'ombre
giú da' colli e da' tetti,
al biancheggiar della recente luna.
Or la squilla dà segno
della festa che viene;
ed a quel suon diresti
che il cor si riconforta.
I fanciulli gridando
su la piazzuola in frotta,
e qua e là saltando,
fanno un lieto romore;
e intanto riede alla sua parca mensa,
fischiando, il zappatore,
e seco pensa al dí del suo riposo.
     Poi quando intorno è spenta ogni altra face,
e tutto l'altro tace,
odi il martel picchiare, odi la sega
del legnaiuol, che veglia
nella chiusa bottega alla lucerna,
e s'affretta, e s'adopra
di fornir l'opra anzi al chiarir dell'alba.
     Questo di sette è il più gradito giorno,
pien di speme e di gioia:
diman tristezza e noia
recheran l'ore, ed al travaglio usato
ciascuno in suo pensier farà ritorno.
     Garzoncello scherzoso,
cotesta età fiorita
è come un giorno d'allegrezza pieno,
giorno chiaro, sereno,
che precorre alla festa di tua vita.
Godi, fanciullo mio; stato soave,
stagion lieta è cotesta.
Altro dirti non vo'; ma la tua festa
ch'anco tardi a venir non ti sia grave.

Renato Martini illusztrációja

 

Szombat a faluban

Menyecske tér most vissza a mezőről,
a nap aranyba vonja,
szénacsomó a hátán s a kezében
frissen szedett csokor, ibolya, rózsa,
hogy, szokásnak adózva,
fürtjeit, keblét csinosítsa,
ahogy kívánja a másnapi ünnep.
Szomszédok települnek
a lépcsőre, és fonni kezd a néne.
Ott hanyatlik le a nap vele szemközt.
És szóra fakad régi, jó időkről,
amikor még testtel és serényen
ő készült ünnepére,
mikor még táncra perdült este azzal,
ki leggyönyörűbb éveit kisérte.
Leszáll a barna alkony,
tágas az ég derűje s a kelő hold
fényén megnyúlnak újra
az árnyékok a háztetőn s a dombon.
Most jelt ad a közelgő
ünnepre a harangszó,
s gyorsabban ver e hangra,
úgy érzed, még a szív is.
Gyerekek zsivajogva
szerteszét hancuroznak,
zsibong a piacocska,
csupa vígság e lárma.
És közben hazatér a kapás fütyörészve
a szűkös vacsorára,
s magában vágyva vár a pihenőre.
      Midőn a többi fáklya mind kialszik,
s egyetlen nesz se hallszik,
hallod, kalapács koppan, hallod, sír a fűrész
az asztalosnál, aki virraszt
a műhely magányában, mécsvilágnál
a fát vésve, gyalulva,
hogy kész legyen a munka pirkadatra.
     Ez a legkedvesebb napja a hétnek,
boldogan múlik, víg-szorongva,
de unalom, bánat sodorja
az órákat már holnap, s gondolatban
ki-ki heti gondjára visszaréved.
     Tréfáskedvű fiúcska,
bimbózó korod, ez a korszak
olyan, mint egy elröppenő, vidám nap,
napja derűnek, tisztaságnak,
és előtte fut az ünnepnapoknak.
Vigadj én gyermekem. Kegyes e percben
az ifjúság hozzád, a zsenge.
Mást nem mondok neked. Csak az a messze
ünnep majd hozzád ne legyen kegyetlen.

                                Fordította: Rába György

Subota na selu

Devojčica sa polja se vraća,

dok se dan već bliži kraju,

sa snopom trave, noseći u ruci

stručak ruža i ljubica,

kojim će, po običaju,

o prazniku sutra da ukrasi

nedra i vlasi.

Uz susetke sedi

pred vratima bakica i prede,

okrnuta licem danu što se gasi;

i spominje doba kad je mlada bila,

kada je za praznik spremala se,

i zdrava i hitra

igrala uveče sa onima koji

drugovi joj behu najlepših godina.

Vazduh već je prepun tmine,

ističe se opet plavet neba; senke

slaze sa krovova i sa brežuljakaž

u belasanju mlade mesečine.

Zvono najavljuje

praznik što nastupa;

i od tog zvuka, rekao bih,

srce ponovo se snaži.

Gomila dečurlije viče

na malenom trgu,

i skačući tamo-amo

ves΄o žamor stvara:

međutim, vraća se svom obedu skromnom

kopač, zviždućući,

misleć na dan kad će da se odmara.

Zatim, okolinom kad svaki plam zgasne,

čuje čekić se zvëka,

i testera drvodelje,

što u zatvorenoj radnji bdi uz žižak,

i žurno se trudi

pre no što zarudi zora da rad svrši.

Od svih dana dan je najmiliji ovo,

pun nade i sreće:

sutra časovi doneće

žalost i čamu, i jad svakidašnji

vratiće se svakom u srce ponovo.

Momčiću nestašni,

cvetno tvoje doba

jeste poput dana veselošću štedra,

dana sjajna, vedra,

što prethodi slavlju sveg života tvoga.

Uživaj, dečače, jer su dani beli

i radosni tvoji.

To ti velim samo; al praznik tvoj koji

još ne stiže, nek ti srce ne ucveli.

Prevod: Vladeta Košutić



Giacomo Leopardi Canto notturno di un pastore errante dell'Asia - Nomád pásztor éji dala – Noćna pjesma jednog pastira lutaoca u Aziji

Giacomo Leopardi (1798 – 1837)

Canto notturno di un pastore errante dell'Asia

Che fai tu, luna, in ciel? dimmi, che fai,
silenziosa luna?
Sorgi la sera, e vai,
contemplando i deserti; indi ti posi.
Ancor non sei tu paga
di riandare i sempiterni calli?
Ancor non prendi a schivo, ancor sei vaga
di mirar queste valli?
Somiglia alla tua vita
la vita del pastore.
Sorge in sul primo albore
move la greggia oltre pel campo, e vede
greggi, fontane ed erbe;
poi stanco si riposa in su la sera:
altro mai non ispera.
Dimmi, o luna: a che vale
al pastor la sua vita,
la vostra vita a voi? dimmi: ove tende
questo vagar mio breve,
il tuo corso immortale?
Vecchierel bianco, infermo,
mezzo vestito e scalzo,
con gravissimo fascio in su le spalle,
per montagna e per valle,
per sassi acuti, ed alta rena, e fratte,
al vento, alla tempesta, e quando avvampa
l'ora, e quando poi gela,
corre via, corre, anela,
varca torrenti e stagni,
cade, risorge, e piú e piú s'affretta,
senza posa o ristoro,
lacero, sanguinoso; infin ch'arriva
colà dove la via
e dove il tanto affaticar fu vòlto:
abisso orrido, immenso,
ov'ei precipitando, il tutto obblia.
Vergine luna, tale
è la vita mortale.
Nasce l'uomo a fatica,
ed è rischio di morte il nascimento.
Prova pena e tormento
per prima cosa; e in sul principio stesso
la madre e il genitore
il prende a consolar dell'esser nato.
Poi che crescendo viene,
l'uno e l'altro il sostiene, e via pur sempre
con atti e con parole
studiasi fargli core,
e consolarlo dell'umano stato:
altro ufficio piú grato
non si fa da parenti alla lor prole.
Ma perché dare al sole,
perché reggere in vita
chi poi di quella consolar convenga?
Se la vita è sventura,
perché da noi si dura?
Intatta luna, tale
è lo stato mortale.
Ma tu mortal non sei,
e forse del mio dir poco ti cale.
Pur tu, solinga, eterna peregrina,
che sí pensosa sei, tu forse intendi,
questo viver terreno,
il patir nostro, il sospirar, che sia;
che sia questo morir, questo supremo
scolorar del sembiante,
e perir dalla terra, e venir meno
ad ogni usata, amante compagnia.
E tu certo comprendi
il perché delle cose, e vedi il frutto
del mattin, della sera,
del tacito, infinito andar del tempo.
Tu sai, tu certo, a qual suo dolce amore
rida la primavera,
a chi giovi l'ardore, e che procacci
il verno co' suoi ghiacci.
Mille cose sai tu, mille discopri,
che son celate al semplice pastore.
spesso quand'io ti miro
star cosí muta in sul deserto piano,
che, in suo giro lontano, al ciel confina;
ovver con la mia greggia
seguirmi viaggiando a mano a mano;
e quando miro in cielo arder le stelle;
dico fra me pensando:
a che tante facelle?
che fa l'aria infinita, e quel profondo
infinito seren? che vuol dir questa
solitudine immensa? ed io che sono?
Cosí meco ragiono: e della stanza
smisurata e superba,
e dell'innumerabile famiglia;
poi di tanto adoprar, di tanti moti
d'ogni celeste, ogni terrena cosa,
girando senza posa,
per tornar sempre là donde son mosse;
uso alcuno, alcun frutto
indovinar non so. Ma tu per certo,
giovinetta immortal, conosci il tutto.
Questo io conosco e sento,
che degli eterni giri,
che dell'esser mio frale,
qualche bene o contento
avrà fors'altri; a me la vita è male.
O greggia mia che posi, oh te beata,
che la miseria tua, credo, non sai!
Quanta invidia ti porto!
Non sol perché d'affanno
quasi libera vai;
ch'ogni stento, ogni danno,
ogni estremo timor subito scordi;
ma piú perché giammai tedio non provi.
Quando tu siedi all'ombra, sovra l'erbe,
tu se' queta e contenta;
e gran parte dell'anno
senza noia consumi in quello stato.
Ed io pur seggo sovra l'erbe, all'ombra,
e un fastidio m'ingombra
la mente, ed uno spron quasi mi punge
sí che, sedendo, piú che mai son lunge
da trovar pace o loco.
E pur nulla non bramo,
e non ho fino a qui cagion di pianto.
Quel che tu goda o quanto,
non so già dir; ma fortunata sei.
Ed io godo ancor poco,
o greggia mia, né di ciò sol mi lagno.
se tu parlar sapessi, io chiederei:
- Dimmi: perché giacendo
a bell'agio, ozioso,
s'appaga ogni animale;
me, s'io giaccio in riposo, il tedio assale? -
Forse s'avess'io l'ale
da volar su le nubi,
e noverar le stelle ad una ad una,
o come il tuono errar di giogo in giogo,
piú felice sarei, dolce mia greggia,
piú felice sarei, candida luna.
O forse erra dal vero,
mirando all'altrui sorte, il mio pensiero:
forse in qual forma, in quale
stato che sia, dentro covile o cuna,
è funesto a chi nasce il dí natale.

Gustave Doré illusztrációja

 

 Nomád pásztor éji dala

Ó, Hold, hová vonulsz az égi pályán?

nagy-csendű szőke lányka,

fölkelsz az este ágyán,

haladsz a sivatag fölött s lenyugszol.

Mondd: meddig győzi lábad

az égi örök ívet?

s a hegy-völggyel repesztett lenti tájat

kibirja még szived?

Akár te fönn az égen,

bolyong itt lenn a pásztor:

fölkel hajnal-nyíláskor,

égett mezőn tereli lomha nyáját,

emésztő napsütésben

hűvös forrást és jó füvet keresve

s aludni roskad este.

Ó Hold, te égi lányka,

miért van, miért él a pásztor?

s te miért vagy? mondd, mivégre hord a hátán

engem a földi ösvény

s téged az égi pálya?

ősz aggastyán. erőtlen,

fél-meztelen, sarútlan,

nagy ág-köteggel lépeget sietve

a völgybe és a hegyre

és vad tüskék közt ás síró homokban,

míg vihar süvít, vagy lángol a nyár-dél,

vagy a tél foga csattan,

fujtatva, átkozottan

fut éren és mocsáron,

kimerülve lerogy és újra fölkel,

siet és meg nem állna,

tépetten vérzik, nincsen ír sebére

s hogy végre odaérne,

ahová űzte és hajszolta vágya:

szakadék mélye várja;

belézuhan s az utat elfelejti.

Jaj, szűzi Hold világa,

ládd, ez a földi pálya!

Kínból fakad az ember

s életveszély már a megszületése.

Sírással, gyötrelemmel

nyitja tekintetét a durva létbe,

nemzője és szülője

szánja, hogy élni kell e torz világon.

Ahogy serül, növekszik,

gondozza két öregje:

tettekkel és szavakkal

szeretne szivet plántálni beléje,

hogy ne érje a lét keserűsége:

e rettentő világon

többet nem tehet soha senki érte.

De mért életre-adni,

napfénybe fölmutatni,

ha sorsáért minden vigasz hiába?

Ha szenvedés az élet,

mért lépünk e világba?

Ó Hold, te tiszta lányka,

örök az élet árnya.

De te nem vagy halandó

és semmi néked a mélység sírása.

Mégis: te mindig egyedül bolyongó,

ki áhitattal mélyedsz a homályba

talán te mégis érted

a lenti komor élet sóhajtozását

és a halált, az arc megdermedését,

végső elsápadását,

s hogy minden, amit szerettünk a földön,

elvész s a titkos semmiség takarja.

Talán te mégis érted,

mi célja mindnek; mily gyömölcsöt érlel

a hajnal és az alkony

s mért az idő mogorva ballagása.

Te jól tudod: kire virul vidáman

a kikelet szerelme,

kit áld a nyári hőség és mi haszna

a tél meddő jegének.

Ó, ezerfélét tudsz te. égi lányka,

s rövid a szegény nyájőrző tudása.

Elnézlek néha éjjel,

amint fénysátrat vonsz a síkk fölébe,

mely körben összeér a távol éggel;

vagy amint lomha nyájam

útját követve lengsz az éjszakában

s a rengeteg csillag rezegve lángol;

s így töprengek magamban:

– Mért égtek, égi mécsesek?

minek a lég irdatlan pusztasága,

minek a menny-korong kopár derűje,

e szikrázó magány? s én mért is élek?

Így töprengek magamban

s a végtelen világló palotának

s a benn-élő családnak

s a küzdésnek és a szenvedésnek

s a sok fénylő és fénytelen csodának,

amint folyton mozognak

és mégis mibdig egyhelyben topognak:

nem érzem hasznát, csak vak semmiségét.

De te, bölcs égi lányka,

tudod a világ kezdetét s a végét.

Ládd, én csak annyit értek,

hogy nékem rossz az élet,

enyém mindannyi kára.

S ha mégis haszna volna,

nem hozzám jut: valami más javára.

Ó nyájam, te kérődzve heverésző,

aki – úgy sejtem – nem tudsz nyomorodról:

mennyire írígyellek!

nem csak azért, hogy mentesülsz a bútól,

szorongástól s a gondtól:

s hogy tüstént elfelejtesz

minden hiányt, emésztő fáradalmat:

hanem mert sosem érzel unalmat.

Mikor árnyékban, füvön heverészel,

nyugodt s elégedett vagy;

az év legnagyobb felét te

lomhán heverve töltöd és nem únod.

Füvön, árnyékban üldögélek én is

s valami űz, belém vág,

fejembe a sors örök kínja markol

és majdnem kiáltok a fájdalomtól,

nyugalmam nem találom!

Pedig semmit se vágyom

és mindidáig nincs okom a könnyre.

És nem tudom, mi okod örömre,

da százszor boldogabb vagy, mint az ember.

A jóból nékem is jut

s nem csak azért panaszkodom, ó nyájam!

Ha beszélni tudnál, megkérdeznélek:

– Mondd: fekve és henyélve

hogyan hogy elcsitulhat

az állat minden vágya

s én ha pihenek: unalom az ára? –

Talán ha volna szárnya

az emberfajnak, felhők közt repülni

s a csillagot számlálni, rendre-sorra,

vagy mennydörgésként zúgni a hegyek közt:

boldogabb volnék, ó én lomha nyájam,

boldogabb volnék, ó te égi szűz Hold!

Tán csak hiszi a pásztor,

hogy a juhnyája különb-sorsú nála:

az akol és a bölcső

egyformán kínra tárva,

ki világra jött: nem-múló a gyásza.

                                           Weöres Sándor fordítása

Caspar David Fridrich: Due uominidavanti alla luna

Noćna pjesma jednog pastira lutaoca u Aziji

Što radiš, mjeseče, ti, na nebu, što radiš, ti, na nebu,

reci mi, šutljivi mjeseče?

Uvečer se pojaviš

i prostore promatraš; zatim počineš.

Zar još ti nije dosta

nanovo prelazit vječne putove?

Zar još ne izbjegavaš, zar ti je još drago

gledati ove doline?

Nalik je tvom životu

život pastirov. Iziđe

u ranu zoru. Kreće krda poljima

i vidi stada, izvore

i trave; posl΄je umoran predveče počine.

Drugom se nikad ne nada.

Reci mi mjeseče, što vrijedi

pastiru njegov život,

vaš život vama?  Reci, kamo smjera

to kratko moje lutanje,

tok tvoje besmrtne putanje?

     Starčić sijed i  slabašan,

poluodjeven i bos,

na leđima noseć vrlo težak svežanj,

po brdu i po dolu,

po oštrom kamenju i pijesku visova,

kroz grmlje, na vjetru, u oluji, kad žeže čas,

i kad zaledeni,

trči, trči, zadahtan,

prelazi potoke, bare,

padne, ustane, i sve se više žuri

bez odmora i okrepe,

odrpan, krvav, dok napokon ne stigne

tamo gdje beše upravljen

put njegov i toliki grud:

ponor grozan, bezmjeran,

gdje on, strmoglaviv se, sve zaboravi.

Luno djevičanska,

takav je život smrtnika.

     Čovjek se s mukom rađa,

i čim se rodi, u smrtnoj je opasnosti.

Bol i patnja su prvo

što osjeti; već u samom početku

mati i otac tješe ga

što rođen je, a poslije, dok raste,

oboje mu pomažu i prate ga

uvijek tako dalje riječima i djelom;

nastoje da ga ohrabre

i da mu pruže utjehu

zbog ljudskog stanja; drugu, miliju

dužnost ispunit ne mogu

roditelji prema svojem rodu.

Al zašto dat na svjetlost,

zašto u životu upravit

onog što poslije zbog njeg tješit treba?

Ako je život nesreća,

zašto je podnosimo?

Netaknuti mjeseče,

takvo je stanje smrtnika.

Ali ti smrtan nisi

i možda malo mariš za moj riječi.

     Ipak ti, samotni, vječni putniče,

što zamiljen si tako, ti možda shvaćaš

ovo zemaljsko življenje,

što su naše patnje i uzdisaji,

što je ovo umiranje; ovo posljednje

blijeđenje lica,

i nestanak sa zemlje, rastanak

od svakog dragog društva na koje se svikosmo.

     Ti zacijelo razumiješ

uzroke stvari i vidiš plod jutra

i večeri i nijemog

beskonačnog hoda vremena. Ti znaš,

ti izvjesno, kojoj slatkoj ljubavi

svojoj se smiješi proleće,

kome koristi žega, i što pribavlja

zima sa svojim ledom.

Tisuću stvari ti znaš, tisuću otkrivaš,

koje su skrite prostome pastiru.

Često kada te gledam,

kako stojiš nijem nad pustom ravni,

što u ovom krugu dalekom graniči s nebom;

il kad s mojim stadom

slijediš me uporedo putujući;

i kada gledam na nebu, kako plamte zvijezde,

u sebi misleć kažem:

čemu tolike luči?

što radi bezmjerni zrak? i onaj duboki

 beskraj vedri? što znači ova beskonačna

samoća? a ja što sam? Tako se

razgovaram sa sobom; i boravište

golemo i krasno

porodica bez broja i mjere,

i tolike službe, tolika gibanja

svake nebeske, svake zemaljske stvari,

u neprestanoj vrtnji,

da se opet vrate otkud su pokrenute –

pogodit ne znam čemu su,

nikakav plod. Al ti bez sumnje,

mjeseče besmrtno mladi, sve znadeš.

Ja ovo znam i ćutim

da će od vječnog kruženja,

od moga krhkog bića,

neko dobro il zadovoljstvo

imati nožda drugi; za me je život zlo.

O stado moje, što počivaš, blaženo ti,

jer svoju bijedu, držim, ne poznaš.

Koliko ti zavidim!

Ne samo, što si gotovo

oslobođeno od jada,

što svaki napor i štetu,

svaki strah krajnji zaboraviš odmah;

no više, što nikada ne osjećaš dosade.

Kad ti u sjeni ležiš, na travama,

mirno si i zadovoljno

i velik dio godine

bez dosade provedeš u tom stanju.

I ja također na travu sjednem, u sjenu,

i smutnja mi neka

obuzme duh, koda me nešto probada,

tako da, sjedeć, dalje sam nego ikad

od tog da nađem mir il mjesto,

a ipak ništa ne žudim

i dosad nemam razloga da plačem.

Što uživaš ti il kol΄ko

već ne znam reći, al sretno si, a ja

uživam tako malo,

stado moje, i ne tužim se samo na to.

Kad bi govorit znalo, ja bih pitô: reci

zašto u lagodnosti lijepoj

dokona ležeć, svaka se

životinja zadovolji,

a mene, kad se odmaram, obuzme čama?

     Možda, da imam krila,

da poletim k oblacima

i prebrajam jednu po jednu zvijezde,

il ko grom da lutam od vrhunca do vrhunca,

bio bih sretniji, drago moje stado,

bio bih sretniji, moj mjeseče sjajni.

Il možda je u zabludi,

gledajući sudbu drugih, moja misao;

možda, ma u kom obliku

il stanju bio, na logu il u kolijevci,

koban je dan rođenja onom koj΄ se rodi.

Prevod: Frano Alfirević