A költészetről
- az Ezüst híd/Srebrni most fordításkötetemről
- fordításaim
- kedvenc verseim
- gondolatok
- magamról O poeziji
- o knjizi prevoda Ezüst híd/Srebrni most
- moji prevodi
- omiljene pesme
- zabeleške
- o sebi
Verde que te quiero verde. Verde viento. Verdes ramas. El barco sobre la mar y el caballo en la montaña. Con la sombra en la cintura ella sueña en su baranda, verde carne, pelo verde, con ojos de fría plata. Verde que te quiero verde. Bajo la luna gitana, las cosas le están mirando y ella no puede mirarlas.
Verde que te quiero verde. Grandes estrellas de escarcha, vienen con el pez de sombra que abre el camino del alba. La higuera frota su viento con la lija de sus ramas, y el monte, gato garduño, eriza sus pitas agrias. ¿Pero quién vendrá? ¿Y por dónde...? Ella sigue en su baranda, verde carne, pelo verde, soñando en la mar amarga.
Compadre, quiero cambiar mi caballo por su casa, mi montura por su espejo, mi cuchillo por su manta. Compadre, vengo sangrando, desde los montes de Cabra. Si yo pudiera, mocito, ese trato se cerraba. Pero yo ya no soy yo, ni mi casa es ya mi casa. Compadre, quiero morir decentemente en mi cama. De acero, si puede ser, con las sábanas de holanda. ¿No ves la herida que tengo desde el pecho a la garganta? Trescientas rosas morenas lleva tu pechera blanca. Tu sangre rezuma y huele alrededor de tu faja. Pero yo ya no soy yo, ni mi casa es ya mi casa. Dejadme subir al menos hasta las altas barandas, dejadme subir, dejadme, hasta las verdes barandas. Barandales de la luna por donde retumba el agua.
Ya suben los dos compadres hacia las altas barandas. Dejando un rastro de sangre. Dejando un rastro de lágrimas. Temblaban en los tejados farolillos de hojalata. Mil panderos de cristal, herían la madrugada.
Verde que te quiero verde, verde viento, verdes ramas. Los dos compadres subieron. El largo viento, dejaba en la boca un raro gusto de hiel, de menta y de albahaca. ¡Compadre! ¿Dónde está, dime? ¿Dónde está mi niña amarga? ¡Cuántas veces te esperó! ¡Cuántas veces te esperara, cara fresca, negro pelo, en esta verde baranda!
Sobre el rostro del aljibe se mecía la gitana. Verde carne, pelo verde, con ojos de fría plata. Un carámbano de luna la sostiene sobre el agua. La noche su puso íntima como una pequeña plaza. Guardias civiles borrachos, en la puerta golpeaban. Verde que te quiero verde. Verde viento. Verdes ramas. El barco sobre la mar. Y el caballo en la montaña.
Painting by Rose Johnson of Bisbee
Alvajáró románc
Gloria Ginernek és
Fernando de los Ríosnak
Zöld, szeretlek, zöld, imádlak. Zöld szél. Zöldbe borult ágak. Bárka ring a tenger fodrán, ló és lovas hegyre hágnak. Lány álmodoz könyöklőben, árnyék borul derekára, zöld a haja, zöld a húsa, hűlt ezüst a szeme-párja. Zöld, szeretlek, zöld, imádlak. Cigányhold süt cigánylányra. Már minden a leányt nézi, ő nem érzi, nem is látja.
Zöld, szeretlek, zöld, imádlak. Dércsillagok vonulása, uszonya a homály-halnak virradatot hoz világra. Im, a szelet, mint a smirgli, édes füge-lomb sikálja, a hegy agavé-bozontja nagy vadmacska borzas háta. Ó, ki jönne? Honnan jönne? Könyöklőben a lány árva. Zöld a haja, zöld a húsa, ecet-özön lett az álma.
Cimbora, én elcserélném hátasomat a házával, tükrével a kantárt, nyerget, késemet a pokrócával, mert én vérben lovagoltam a cabrai hegyen által. Kis cimbora, ha tehetném, egyezséget kötnék bátran, de én nem én vagyok immár, és a házam se a házam. Cimbora, a magam ágyán illőn várnék a halálra, vaságyra, ha ledűlhetnék, jó hollandi gyolcs havába! Mellem torkig felhasítva, ekkora a sebem, látja. Lát a szemem barna rózsát fehér ingen háromszázat. Övkendőd is vértől büdös, dagadozik vérben ázva. De én nem én vagyok immár, és a házam se a házam. Akkor menjünk föl a hegyre, hegy-párkányok határába. Hadd menjek föl a magasba, föl a magas kő-hazába, hold-párkányok alá menjünk, vízömlésbe, zuhogásba!
Két cimbora megy a hegyre, föl a magas kő-hazába, elcsöppentett könnyük, vérük azt az utat kicifrázza. Imbolyognak bádog-lámpák, borítják a tetőt lázba. Fölsebzi a hajnal bőrét üvegdobok roppanása.
Zöld, szeretlek, zöld, imádlak. Zöld szél. Zöldbe borult ágak. Két cimbora megy a hegyre, hosszú ott a szél fúvása - epe, ménta, bazsalikom ízét szárítja a szájba. Cimbora! A lányod hol van? Hol a kesergő, az árva? Várt az téged számtalanszor, szűntelenül jöttöd várta. Zöld könyöklőn arca harmat, fekete volt haja sátra!
Ciszternában a cigánylány. Síma vizen ring az árva. Zöld a haja, zöld a húsa, hűlt ezüst a szeme-párja. Fönn lebeg, mert a hold vette fényes-jeges agyarára. Édes lett az éj is végül, mint egy kedves tér magánya. Künn a kapun részeg zsaruk zörömböltek, de hiába. Zöld, szeretlek, zöld, imádlak. Zöld szél. Zöldbe borult ágak. Bárka ring a tenger fodrán, ló és lovas hegyre hágnak.
Fordította: Nagy László
Painting by Patricia Fernández Miranda
Romance sonámbulo
Green, how I want you green. Green wind. Green branches. The ship out on the sea and the horse on the mountain. With the shade around her waist she dreams on her balcony, green flesh, her hair green, with eyes of cold silver. Green, how I want you green. Under the gypsy moon, all things are watching her and she cannot see them.
Green, how I want you green. Big hoarfrost stars come with the fish of shadow that opens the road of dawn. The fig tree rubs its wind with the sandpaper of its branches, and the forest, cunning cat, bristles its brittle fibers. But who will come? And from where? She is still on her balcony green flesh, her hair green, dreaming in the bitter sea.
--My friend, I want to trade my horse for her house, my saddle for her mirror, my knife for her blanket. My friend, I come bleeding from the gates of Cabra. --If it were possible, my boy, I'd help you fix that trade. But now I am not I, nor is my house now my house. --My friend, I want to die decently in my bed. Of iron, if that's possible, with blankets of fine chambray. Don't you see the wound I have from my chest up to my throat? --Your white shirt has grown thirsy dark brown roses. Your blood oozes and flees a round the corners of your sash. But now I am not I, nor is my house now my house. --Let me climb up, at least, up to the high balconies; Let me climb up! Let me, up to the green balconies. Railings of the moon through which the water rumbles.
Now the two friends climb up, up to the high balconies. Leaving a trail of blood. Leaving a trail of teardrops. Tin bell vines were trembling on the roofs. A thousand crystal tambourines struck at the dawn light.
Green, how I want you green, green wind, green branches. The two friends climbed up. The stiff wind left in their mouths, a strange taste of bile, of mint, and of basil My friend, where is she--tell me-- where is your bitter girl? How many times she waited for you! How many times would she wait for you, cool face, black hair, on this green balcony!
Over the mouth of the cistern the gypsy girl was swinging, green flesh, her hair green, with eyes of cold silver. An icicle of moon holds her up above the water. The night became intimate like a little plaza. Drunken "Guardias Civiles" were pounding on the door. Green, how I want you green. Green wind. Green branches. The ship out on the sea. And the horse on the mountain.
