Keresés ebben a blogban

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Marinković Tomislav. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Marinković Tomislav. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. január 15., kedd

Tomislav Marinković Тренутак среће – Örömpillanat


Tomislav Marinković Lipolist kod Šapca 1949. –



Тренутак среће

Тренутак среће
на аутобуској станици
док аутобус касни.

Покушавам да се сетим
брежуљака око града
који су вековима чекали
нешто што не умедох да разумем;

нападних таксиста и продавачице
љубави чији поглед је говорио:
„веруј ми ако хоћеш“,

а онда је уследио тренутак истине
и окретање главе на другу страну.

Памтим прекорне гласове путника;
њихова лица као да су патила због изгубљене части.
Само су деца налазила поезију
трчкарајући између набреклих торби,

и рецитовала своје километарске мисли,
сличнa цветићима који су се отварали
и провиривали кроз нерасањено пролеће.

Тренуци среће не личе на јахте
с благим ветрићем
у заставама.

Слични су обичним тренуцима,
прате нас на одстојању, понекад
прилазе када ослушну наше монотоно
дисање или убрзани рад срца.

У џепу је зазвонио телефон.
Прва асоцијација: дуг и досадан разговор.
Друга: бескрајно ценкање око поруџбине...
Али тихи глас ми рече:
„Ја сам.“

Izvor: Томислав Маринковић: Тренутак среће Архипелаг Београд, 2018. стр. 10-11


Örömpillanat

Örömpillanat
a buszállomáson,
míg késik a busz.

Megpróbálom felidézni
a város körüli dombokat,
azt a valamit, amire századokon át
vártak, nem tudtam megfejteni;

az erőszakos taxisofőrök és a szerelmet
áruba bocsátó nők sokat ígérő tekintetét:
„ha van merszed, higyj nekem”,

majd következett az igazság pillanata
és fejfordítás a másik oldalra.

Emlékszem az utasok feddő hangjára,
arcuk mintha az elvesztett becsület miatt gyötrődött volna.
A kitömött táskák között szaladgálva
csak a gyerekek leltek a költészetre

és az ébredező tavaszt kutatva,
a nyíló virágokhoz hasonló
kilóméteres gondolatokat szavaltak.

Az öröm pillanata nem a déli szélben
zászlót lengető jachtra
hasonlít.

A hétköznapi pillanatokra emlékeztet,
tisztes távolságban követ, néha egészen
közel jön, hogy meghallgassa monoton
lélegzésünket vagy gyorsabb szívverésünket.

Megcsörrent zsebemben a telefon.
Első gondolatom: hosszú, unalmas párbeszéd...
Második: véget nem érő alkudozás...
De megszólít egy csendes hang:
„Én vagyok.”

Fordította: Fehér Illés

2018. november 14., szerda

Tomislav Marinković Raj – Éden


Tomislav Marinković Lipolist kod Šapca 1949. –


Raj

Zamišljam ovako mogući raj:

Šef palanačke stanice
Izlazi na peron da propusti voz
I mahne crvenom zastavicom.

Ispraća voz sa samo jednim putnikom.
Sutradan izjutra ga dočekuje.

Opet je veseo i zvižduće pesmicu bez kraja.

Opet ženi govori umilne reči, koje
Tutnjava voza proguta i ispljune u ravnicu.
Samoća nema ništa sa takvim mestom.

Ona, nečujno, kroz gradske kapije prolazi.

U višespratnicama, čija srca su liftovi
A vene svežnjevi kablova, ona stanuje.

Čiji prozori su prodorne i hladne oči jastreba,
Najusamljenije ptice na svetu.
Éden

A lehetséges édent így képzelem el:

A kisváros állomásfőnöke
Kimegy a peronra elindítani a vonatot
És int piros zászlójával.

Egyetlen utasával kikíséri a vonatot.
Másnap reggel visszavárja.

Ismét vidám, egy dalt végnélkül dúdol.

Hitveséhez ismét kedvesen szól,
Elnyomja a vonatrobaj és a síkságra köpi.
A magánynak az ilyen helyhez semmi köze.

Nesztelenül megy át a városkapun.

A többemeletes házakban lakik, melyeknek
Szívük lift, érrendszerük vezetékcsomó.

Az ablakok átható, hideg héjaszemek,
Akár a héja, magányos madárszemek.

Fordította: Fehér Illés
Izvor: https://hiperboreja.blogspot.com/2016/12/raj-toma-marinkovic.html