Nadányi Zoltán (Feketegyörös, 1892. október 9. – Budapest, 1955. február 2.)
Te már sehol se vagy
A kezedet már nem adod,
a szádat nem adod
és a ruhámon nem hagyod
az édes illatod.
Álmomban is, jaj, mindig oly
hideg vagy, csupa fagy.
Már elhagytál álmomban is.
Te már sehol se vagy.
És egy sírdomb, egy hamvveder,
még annyi se maradt.
Te már sehol se vagy, se föld
szinén, se föld alatt.
Csak nézek és találgatom,
hol az én kedvesem.
Álmomban, ébren egyre csak
keresem, keresem.
Mert meg van ő, tudom, tudom,
csak elmaradt, de hol?
És addig, addig keresem,
én se vagyok sehol.
Valahol együtt járhatunk,
talán egy régi nyár
kanyargó, kedves útjain,
a régi, régi pár.
A hídon túl kis gyalogút,
kökénybokrok szegik,
ott mennek ők! Hogy szeretik
egymást! Be jó nekik!
Tebe više nigde nema
Ruku mi više ne daješ,
usne mi ne daješ,
i sladak miris tvog dodira mom
odelu ne predaješ.
I u snu si, jao, uvek
hladna i ledena.
I u snu si me napustila,
više te nigde nema.
Ni humka, ni urna
nije ostala.
Tebe više nigde nema,
zemlja te je progutala.
Gde je moja draga, samo
gledam i nagađam.
U snovima ili javi
za njom tragam, tragam.
Nesala je ali znam
da postoji negde.
I sve dok za njom tragam
ni ja nisam nigde.
Na krivudavim stazama
nekog dalekog leta
životom spojeni stari par
zagrljeno šeta.
Uska staza je preko mosta,
crnim trnom obrubljena,
tamo idu oni! Kako
se vole! Blago njima!
Prevod: Fehér Illés
Objavljeno: Ezüst híd – Srebrni most (2011)
Családi kör, Novi sad.
