Novalis (Friedrich Leopold von Hardenberg)
Hardenberg, 2. Mai 1772 – Weißenfels, 25. März 1801
Astralis
(Aus dem Romanfragment "Heinrich von Ofterdingen", Anfang des zweiten Teils)
An einen Sommermorgen ward ich jung
Da fühlt ich meines eignen Lebens Puls
Zum erstenmal – und wie die Liebe sich
In tiefere Entzückungen verlohr,
Erwacht' ich immer mehr und das Verlangen
Nach innigerer gänzlicher Vermischung
Ward dringender mit jedem Augenblick.
Wollust ist meines Daseyns Zeugungskraft.
Ich bin der Mittelpunkt, der heilge Quell,
Aus welchem jede Sehnsucht stürmisch fließt
Wohin sich jede Sehnsucht, mannichfach
Gebrochen wieder still zusammen zieht.
Ihr kennt mich nicht und saht mich werden –
Wart ihr nicht Zeugen, wie ich noch
Nachtwandler mich zum ersten Male traf
An jenem frohen Abend? Flog euch nicht
Ein süßer Schauer der Entzündung an? –
Versunken lag ich ganz in Honigkelchen.
Ich duftete, die Blume schwankte still
In goldner Morgenluft. Ein innres Quellen
War ich, ein sanftes Ringen, alles floß
Durch mich und über mich und hob mich leise.
Da sank das erste Stäubchen in die Narbe,
Denkt an den Kuß nach aufgehobnen Tisch.
Ich quoll in meine eigne Fluth zurück –
Es war ein Blitz – nun konnt ich schon mich regen,
Die zarten Fäden und den Kelch bewegen,
Schnell schossen, wie ich selber mich begann,
Zu irrdischen Sinnen die Gedanken an.
Noch war ich blind, doch schwankten lichte Sterne
Durch meines Wesens wunderbare Ferne,
Nichts war noch nah, ich fand mich nur von weiten,
Ein Anklang alter, so wie künftger Zeiten.
Aus Wehmuth, Lieb' und Ahndungen entsprungen
War der Besinnung Wachsthum nur ein Flug,
Und wie die Wollust Flammen in mir schlug,
Ward ich zugleich vom höchsten Weh durchdrungen.
Die Welt lag blühend um den hellen Hügel,
Die Worte des Profeten wurden Flügel,
Nicht einzeln mehr nur Heinrich und Mathilde
Vereinten Beide sich zu Einem Bilde. –
Ich hob mich nun gen Himmel neugebohren,
Vollendet war das irrdische Geschick
Im seligen Verklärungsaugenblick,
Es hatte nun die Zeit ihr Recht verlohren
Und forderte, was sie geliehn, zurück.
*
Es bricht die neue Welt herein
Und verdunkelt den hellsten Sonnenschein,
Man sieht nun aus bemooßten Trümmern
Eine wunderseltsame Zukunft schimmern
Und was vordem alltäglich war
Scheint jetzo fremd und wunderbar.
Eins in allem und alles im Einen
Gottes Bild auf Kräutern und Steinen
Gottes Geist in Menschen und Thieren,
Dies muß man sich zu Gemüthe führen.
Keine Ordnung mehr nach Raum und Zeit
Hier Zukunft in der Vergangenheit.
Der Liebe Reich ist aufgethan
Die Fabel fängt zu spinnen an.
Das Urspiel jeder Natur beginnt
Auf kräftige Worte jedes sinnt
Und so das große Weltgemüth
Ueberall sich regt und unendlich blüht.
Alles muß in einander greifen
Eins durch das Andre gedeihn und reifen;
Jedes in Allen dar sich stellt
Indem es sich mit ihnen vermischet
Und gierig in ihre Tiefen fällt
Sein eigenthümliches Wesen erfrischet
Und tausend neue Gedanken erhält.
Die Welt wird Traum, der Traum wird Welt
Und was man geglaubt, es sey geschehn
Kann man von weiten erst kommen sehn.
Frey soll die Fantasie erst schalten,
Nach ihrem Gefallen die Fäden verweben
Hier manches verschleyern, dort manches entfalten,
Und endlich in magischen Dunst verschweben.
Wehmuth und Wollust, Tod und Leben
Sind hier in innigster Sympathie –
Wer sich der höchsten Lieb' ergeben,
Genest von ihren Wunden nie.
Schmerzhaft muß jenes Band zerreißen
Was sich ums innre Auge zieht,
Einmal das treuste Herz verwaisen,
Eh es der trüben Welt entflieht.
Der Leib wird aufgelöst in Thränen,
Zum weiten Grabe wird die Welt,
In das, verzehrt von bangen Sehnen,
Das Herz, als Asche, niederfällt.
Astralis
Ifjú lettem egy nyári reggelen;
először éreztem meg életem
lüktetését - s ahogy a szerelem
mélységesebb mámorokba enyészett,
mind jobban fölébredtem, s vágyam is
bensőbb, teljesebb egybevegyülésre
minden szempillantással sürgetőbb lett.
Létem nemző ereje a gyönyör.
A középpont, a szent forrás vagyok,
honnét minden vágy viharzón kiárad,
és hová minden vágy, sokszorosan
megtörve, halkan újra visszaömlik.
Nem ismertek, s láttatok létre jönni -
Nem voltatok-e ott a boldog estén,
mikor, mint alvajáró még, először
leltem magamra? A föllobbanás
édes borzongása nem szállt-e rátok?
A mézkehelybe merülve pihentem.
Illatoztam, bókolt az aranyos
reggelben a virág. Szelíd tusakodás,
benső forrás voltam, minden fölöttem
és rajtam át folyt, s halkan fölemelt.
Most hullt az első porszem a bibére:
az volt a csók, asztalbontás után.
Visszaömlöttem önnön áramomba -
Villámlás volt - most már mozogni mertem,
s mozgatni a lágy szálakat, s a kelyhem.
Gyorsan társult, elkezdve magamat,
a földi érzékhez a gondolat.
Vak voltam, de már csillag küldte lángját
a létem csodálatos távolán át.
Semmi sem volt közel még: messze leltem
magamra, múlt s jövő visszhangja egyben.
Vágy, szerelem, sejtés szülötteképpen
eszméletem még csupán pihegett,
s ahogy gyönyöröm lángokat vetett,
a legfőbb kín is áthatotta lényem.
Virult a világ a Domb sugarától,
szárnyak lettek a próféta szavából;
csak ők voltak magukba különítve,
s most Egy Kép lettek, Heinrich és Mathilde.
Újjászületve szálltam a magasba,
földi sorsom a boldogan megélt
dicsőülés percében véget ért.
Megszűnt fölöttem az Idő hatalma,
s amit kölcsönzött, mindent visszakért.
*
Beköszönt hát az új világ,
homályba borítja a nap sugarát,
romladozó, mohos kövekből
csodálatos jövő dereng föl,
s mi volt eddig mindennapos,
idegen lesz, s csodálatos.
Mindenben egy, s minden az Egyben,
Isten képe füvön, kövekben,
lelke állatban, emberekben:
előttünk mindig ez lebegjen.
Rendet nem Idő szab már, se Tér:
Múlt és jövő itt egyben él.
Szerelem-ország kezdete:
és elkezd szőni a Mese.
A Lét ős játékába kap,
fogan hatalmas szavakat,
s így buzog, virul, élten él
mindenben a nagy Világkedély.
S minden mindennel egybefonva
eggyé magát társulva bontja.
A Mindenben lesz az Egy elég,
amint vele egybeborulva
sóváran mélyeibe lép,
és ön-lényét frissítve újra
új eszméket nyer kincseképp.
Az Álom lét lesz, s álom a Lét.
Ami, úgy hittük, megesett,
messziről jövőként közeleg.
Szabadság virrad a Képzeletre,
hogy a szálat kedvére cserélje,
s azt burkolva, emezt kifejtve
tűnjék végül varázsködébe.
Vágy és gyönyör, halál meg élet
mély rokonszenvben egyek itt.
Kit a legfőbb szerelem éltet,
örökre hordja sebeit.
Fájó, mikor a pánt lepattan,
mely a benső szemen feszül,
s elárvul a szív óhatatlan,
mielőtt innen elrepül.
Testünk föloldja az enyészet,
tág sírrá válik a világ,
s elnyeli bús vágyban elégett
szivünk lehulló hamuját.
Fordította: Rónay György
Astralis
Jednoga letnjeg jutra postah mlaad;
tad prvi put sam osetio bïlo
života sopstvenog – i kako ljubav
u sve je dublji ushit tonula,
tako se i ja sve to više budih,
i svakog trena žudnja je sve jača
prožimala me za spajanjem što bi
prisnije bilo, bilo potpuno.
Strast je mog bića sila začetna.
Središte ja sam, sveti kladenac
iz kog se svaka čežnja burno toči,
kuda se svaka čežnja, stostruko
isprelamana, opet tiho vraća.
Ne poznajete mene vi, a ipak
gledate mene kako postajem. –
Ne beste li svedoci kad ja seba,
još mesečarski, pri put sam sreo
večeri one vesele? Zar vas
ne tače slatka jeza ushićenja? –
U medne čaške sav potonuo
ja ležah; miris točio se s mene,
a cvet se tiho njihao u zlatnom
jutarnjem zraku; podvir unutarnji
bejah, i bejah blago rvanje,
sve je kroz mene, preko mene teklo
i uvis me je nosilo polako.
U ožiljak tad prva trun je pala –
poljubac kad su ustali od stola.
U sopstvene sam vale seknuo –
to beše munja – mogoh već da dišem,
i brzo, sad ka počeh da se stvaram,
misli u čula zemaljska pretvaram.
Još bejah slep, al kolo zvezda sinu
kroz moga bića čudesnu daljinu,
nijedan predmet nije blizu bio,
sebe sam izdaleka nalazio
ko prizvuk neki – iz neznanih strana –
prastarih kao i budućih dana.
Iz sete, slutnje i ljubavne slasti
u meni svest je iznikla u tren;
a najvišega bola postah plen
kada u meni buknu oganj strasti.
Oko brežuljaka vedroga je svet
prostrani ležô, bujan kao cvet,
reč proročanska okrilati sada,
jer Hajnrih i Matilda nisu više
zasebna bića, već se, puni sklada,
u jedan isti oblik sastaviše. –
Navršiv meru zemnog značenja
u trenu blaženog preobraženja,
novorođen, poletehh k nebu ja;
zaiska vreme od svakog stvorenja
što pozajmi da natrag njemu dâ.
*
Svet novi silno zakorači,
najjači sunčeva sjaj zamrači,
iz zapuštenih ruševina
koje obrasta mahovina
neobične i čudesne
budućnosti trag katkad blesne;
što svakidašnje beše pre,
sada je strano i čudesno sve.
Ljubavi carstvo se otvara,
počinje opet basna stara.
Prirode iskonska igra se javlja,
u svemu snažna reč se obnavlja,
i tako velika duša sveta
svuda se budi i beskrajno cveta.
Sve se mora splesti, prožeti,
jedno u drugom rasti i zreti;
sve se u svemu predstavlja sada
tako što se sa svime spaja,
žudno u sve dubine pada
a bića mu gali i zapaja
hiljadu novih misli splet.
Svet biva san, san biva svet,
već davno prošlazbivanja neka
tek nailaze iz daleka.
Mašta će slobodna valdarka biti,
po svojoj volji utkivaće niti,
ovo će otkriti, ono će skriti,
i najzad u magičnu maglu sve sliti.
U prisnom skladu ovde se sreće
smrt sa životom, sa setom slast, –
nikad rane izlečiti neće
kog sputa najviše ljubavi vlast.
Prevez što sada neumolno
preči nam unutarnji vid
raskinuće se jednom bolno,
stropoštaće se večni zid.
Verno će srce biti jednom
siroče, pre no dođe čas
da kaže zbogom svetu lednom
i da u bekstvu nađe spas.
Telo će suzama da vrca,
grob će postati zemni šar,
za pepeo od tužna srca
koje sažeže čežnje žar.
Prevod: Velimir Živojinović
