Aldo Palazzeschi
Firenze, 2 febbraio 1885 – Roma, 17 agosto 1974
I fiori
Non so perchè quella sera,
fossero i troppi profumi del banchetto...
irrequietezza della primavera...
un' indefinita pesantezza
mi gravava sul petto,
un vuoto infinito mi sentivo nel cuore...
ero stanco, avvilito, di malumore.
Non so perchè, io non avea mangiato,
e pure sentendomi sazio come un re
digiuno ero come un mendico,
chi sa perchè?
Non avvevo preso parte
alle allegre risate,
ai parlar consueti
degli amici gai o lieti,
tutto m' era sembrato sconcio,
tutto m' era parso osceno,
non per un senso vano di moralità,
che in me non c' è,
e nessuno s' era curato di me,
chi sa...
O la sconcezza era in me...
o c'era l' ultimo avanzo della purità.
M' era, chi sa perchè,
sembrata quella sera
terribilmente pesa
la gamba
che la buona vicina di destra
teneva sulla mia
fino dalla minestra.
E in fondo...
non era che una vecchia usanza,
vecchia quanto il mondo.
La vicina di sinistra,
chi sa perchè,
non mi aveva assestato che un colpetto
alla fine del pranzo, al caffè;
e ficcatomi in bocca mezzo confetto
s'era voltata in là,
quasi volendo dire:
"ah!, ci sei anche te".
Quando tutti si furno alzati,
e si furono sparpagliati
negli angoli, pei vani delle finestre,
sui divani
di qualche romito salottino,
io, non visto, scivolai nel giardino
per prendere un pò d' aria.
E subito mi parve d' essere liberato,
la freschezza dell' aria
irruppe nel mio petto
risolutamente,
e il mio petto si sentì sollevato
dalla vaga e ignota pena
dopo i molti profumi della cena.
Bella sera luminosa!
Fresca, di primavera.
Pura e serena.
Milioni di stelle
sembravano sorridere amorose
dal firmamento
quasi un' immane cupola d' argento.
Come mi sentivo contento!
Ampie, robuste piante
dall' ombre generose,
sotto voi passeggiare,
sotto la vostra sana protezione
obliare,
ritrovare i nostri pensieri più cari,
sognare casti ideali,
sperare, sperare,
dimenticare tutti i mali del mondo,
degli uomini,
peccati e debolezze, miserie, viltà,
tutte le nefandezze;
tra voi fiori sorridere,
tra i vostri profumi soavi,
angelica carezza di frescura,
esseri pura della natura.
Oh! com' è bello
sentirsi libero cittadino
solo,
nel cuore di un giardino.
-Zz...Zz
-Che c' è?
-Zz...Zz...
-Chi è?
M' avvicinai donde veniva il segnale,
all' angolo del viale
una rosa voluminosa
si spampanava sulle spalle
in maniera scandalosa il décolleté.
-Non dico mica a te.
Fo cenno a quel gruppo di bocciuoli
che son sulla spalliera,
ma non vale la pena.
Magri affari stasera,
questi bravi figliuoli
non sono in vena.
-Ma tu chi sei? Che fai?
-Bella, sono una rosa,
non m' hai ancora veduta?
Sono una rosa e faccio la prostituta.
-Te?
-Io, sì, che male c' è?
-Una rosa!
-Una rosa, perchè?
All' angolo del viale
aspetto per guadagnarmi il pane,
fo qualcosa di male?
-Oh!
-Che diavolo ti piglia?
Credi che sien migliori,
i fiori,
in seno alla famiglia?
Voltati, dietro a te,
lo vedi quel cespuglio
di quattro personcine,
due grandi e due bambine?
Due rose e due bocciuoli?
Sono il padre, la madre, coi figlioli.
Se la intendono...e bene,
tra fratello e sorella,
il padre se la fa colla figliola,
la madre col figliolo...
Che cara famigliola!
E' ancor miglior partito
farsi pagar l' amore
a ore,
che farsi maltrattare
da un porco di marito.
Quell' oca dell' ortensia,
senza nessun costrutto,
fa sì finir tutto
da quel coglione del girasole.
Vedi quei due garofani
al canto della strada?
Come sono eleganti!
Campano alle spalle delle loro amanti
che fanno la puttana
come me.
-Oh! Oh!
- Oh! ciel che casi strani,
due garofani ruffiani.
E lo vedi quel giglio,
lì, al ceppo di quel tiglio?
Che arietta ingenua e casta!
Ah! Ah! Lo vedi? E' un pederasta.
-No! No! Non più! Basta
-Mio caro, e ci posso far qualcosa
io,
se il giglio è pederasta,
se puttana è la rosa?
-Anche voi!
-Che maraviglia!
Lesbica è la vaniglia.
E il narciso, quello specchio di candore,
si masturba quando è in petto alle signore.
-Anche voi!
Candidi, azzurri, rosei,
vellutati, profumati fiori...
-E la violaciocca,
fa certi lavoretti con la bocca...
-Nell' ora sì fugace che v' è data...
-E la medesima violetta,
beghina d' ogni fiore?
fa lunghe processioni di devozione
al Signore,
poi...all' ombra dell' erbetta,
vedessi cosa mostra al ciclamino...
povero lilli,
è la più gran vergogna
corrompere un bambino
-misero pasto delle passioni.
Levai la testa al cielo
per trovare un respiro,
mi sembrò dalle stelle pungermi
malefici bisbigli,
e il firmamento mi cadesse addosso
come coltre di spilli.
Prono mi gettai sulla terra
bussando con tutto il corpo affranto:
-Basta! Basta!
Ho paura.
Dio,
abbi pietà dell' ultimo tuo figlio.
Aprimi un nascondiglio
fuori della natura!
A virágok
Nem tudom mért, egy este, tán a
lakoma túlsok illata ...
vagy a tavasz nyugtalansága ...
határozatlan súly nyomása
töltötte mellem,
végtelen üresség szívemben ...
fáradt, csüggedt, keserű lettem.
Nem tudom mért, egy falatot sem ettem,
és mégis királyként telezabálva,
koldusként étlenül,
ki tudja mért?
Egyáltalán nem véve részt
a vidám nevetésben,
a megszokott beszélgetésben,
mit derűs jóbarátok szövögetnek,
minden ocsmánynak látszott nékem,
trágárnak, illetlennek,
bár az erkölcs-csősz mánia
éntőlem idegen,
és senki se gondolt velem,
hjaja...
Vagy bennem volt az ocsmány ...
vagy a tisztaság végső maradéka.
Nekem, ki tudja mért,
szörnyű nehéz volt
azon az estén
a láb,
mit jobboldali szomszédnőm, a drága,
az enyémen tartogatott
már a levestől kezdve és tovább.
És alapjába ...
nem más, csak egy régi szokás,
legősibb a világon.
És baloldali szomszédnőm, az édes,
ki tudja mért,
nem mért rám mást, csak kis lökést
a kávénál, vacsora végén,
fél süteményt dugott a számba,
fordult felém,
mintha azt mondaná:
,,te is itt vagy! ahá!"
Mikor mindenki fölkelt
és szerteszéledt
szögletben, ablakmélyedésben,
díványon,
apró szalonban,
én látatlanul a kertbe osontam,
hogy kissé levegőzzem.
Rögtön éreztem,
máris felszabadultam,
a levegőnek frissessége bőven
mellembe ömlött
erősen,
és felüdült a mellem
bizonytalanság fájdalmából,
a vacsora sok illatából.
Szép fényes est!
Üde kikelet.
Tiszta, meleg.
Millió csillag,
mintha szerelmetesen mosolyogna
az ég boltjáról,
óriás ezüst kupoláról.
Ó én boldog!
Dús, termetes növények,
bőséges árnyúak,
alattatok sétálva lejteni,
egészséges oltalmatok alatt
felejteni,
légdrágább eszméinkre lelni újra
szűztisztán álmodozva
jót sejteni,
a rosszat mind elejteni,
az emberi
bűnt, butaságot, gyatraságot
és minden ocsmányságot;
mosolyogni közöttetek, virágok,
enyhe illatban,
angyal-üde simogatásban,
természet tiszta lényei karában.
Ó! gyönyörű,
szabad polgárrá nőni szépen
egyedül
egy kert szívében.
– Zz ... Zz
– Mi ez?
– Zz ... Zz ...
– Mi nesz?
Közel mentem, hol valami jelez,
a fasor szögletében
egy terebélyes rózsa
vállán nyitotta széjjel
dekoltázsát botrányosan.
– Nem neked vetkőzöm, fiam,
annak a bimbó-gruppnak,
ott fut a lécen,
de kár a gőzért,
sovány szajré ma este,
a kicsi haverok
kikészültek egészen.
– Ki vagy te? Mit csinálsz?
– Rózsa vagyok, no hát
nem ismersz meg?
Rózsa vagyok, prostituált.
– Te...
– Én, hát! Mi baj?
– Egy rózsa !
– Egy rózsa, hajjajaj!
A fasor szögletén
állok hogy kenyerem keressem,
mi rossz van ebben?
– Ó!
– Beléd mi a manó
ütött? erkölcsösebbek, úgy találod,
a virágok
családjukon belül?
Fordulj meg, és mögötted
nézd azt a bokrot,
négy kis személyt,
két szülőt és két gyerekét;
látsz ott két rózsát és két bimbót?
Apa, anya, gyerekeikkel
megértik egymást ...
húga és bátyja,
apa és lánya,
mama és fiacskája ...
Milyen kedves családka!
Mindig jobb parti
a szerelmet megfizettetni
óraszámra,
mint kínoztatni
egy disznó férjtől előre-hátra.
Ez a liba hortenzia
milyen golyhó,
már egészen tönkreteszi
az a hülye
napraforgó.
Látod a két szegfűt arra
útközépen?
Mindakettő milyen nyalka!
Szeretőik nyakán élnek,
s valamennyi, mint én,
olyan szajha.
– Ó! Ó!
– Csuda-fura karnevál:
két kerítő szekfű-szál!
Azt a liliomot látod-e?
árnyékolja hárs töve,
nézd csak azt a
szűz kis pofikáját: pederaszta.
– Basta!
– Látod, nem tehetek róla,
fiam,
pederaszta a liliom
és prostituált a rózsa.
– Hát ti ís?
– Óriási csoda!
Lesbosi a vanília.
És a nárcisz, tisztaságnak tűköre,
nedvet fröcsköl szépasszonyok keblire.
– Ti is?
Hófehér, rózsaszín, kék,
bársonyos, illatos virágok ...
– A viola néni
az üzletet szájával is végzi,
hisz röpke az óra, mi adatott néki ...
És a szerény ibolya,
mind legjámborabbika?
Addig ájtatoskodik,
ámen,
aztán ... a füvecske-árnyacskában
mit lit a ciklámen ...
Szegény lili,
szégyen-gyalázat
kisgyereket megrontani.
– Mohóság szörnyű etetése!
És fölemeltem fejemet az égnek,
hogy nyeljem egy kortyát a légnek,
mert döfködnek a csillagokból
mérges, boszorkányos nyögések,
mindjárt a mennybolt rámesik,
mint gombostűkkel teleszúrt palást.
Összerogytam, megtörten leborulva,
a földet egész testtel sújtva:
– Elég! Elég!
Én félek!
Jó Istenem,
szánd meg végső fiad,
nyisd meg nekem rejtő barlangodat
kívül a természeten!
Fordította: Weöres Sándor
