Dušan Radivojević
Kragujevac 24. mart 1954. –
Radosna igra loptom
Uzmeš loptu, pustiš je da padne,
da odskoči,
ponovo je uzmeš, zavrtiš,
pustiš da na tvom prstu cirkuliše,
tad je
baciš,
ona odleti
ravno u ruke drugog igrača
koji želi
dugo da je zadrži, zadržava je,
ljubi je, mazi, ne želi da se rastane sa njom,
najzad
otkida sopstvenu glavu i baca je
umesto
lopte u prostor, njegovu glavu,
njegovu žrtvovanu
glavu dočekuje na
ispružene
dlanove naredni igrač, šutira je,
gazi, seda
na nju, pravi od nje ni malo
loptaste
figure, metamorfozira je, dakle,
vuče je za
uši, za nos, baca u vasionu
odakle je
požudno, usijanih očiju čeka
sledeći
igrač – dočekuje je, hvata, grli,
a u istom
trenutku hvata od nekud prispelu
loptu koju
je obezglavljeni igrač konačno
i ipak
izgubio i
on, on
ON
ima dve
lopte, ni malo slične,
dva
monumenta, još za života
podiže
sebi spomenik,
stoji
ponosno na njemu dok mu na
usnama lagano izumire urlik i ti,
TI
koji si prvi zavrteo, prvi
bacio loptu, bacio je da se igraš sa njom,
osetiš nešto prazno
nešto sasvim prazno i ledeno
pod svojim
tabanima, pogledaš dole,
klecava kolena ti smetaju,
ispraviš ih i onda dobro vidiš
kako je
ispod tebe halapljivo
zinulo
nebo…
|
Vidám játék labdával
Fogod a labdát, elengeded, essen le,
pattanjon, ismét
kézbe veszed, megpörgeted,
hagyod, ujjadon
forogjon,
majd eldobod,
egyenesen egy másik
játékos kezébe,
aki hosszan akarja
magánál tartani, fogja,
csókolja, simogatja,
nem akar megválni tőle,
végül saját fejét
veszi és a térbe
labda helyett dobja,
fejét,
feláldozott fejét kinyújtott
karral
a következő játékos
várja, rugdossa,
tapossa, ráül, nem
labda formájú figurákat
készít belőle,
átalakítja, tehát,
fülét, orrát
cibálja, a világűrbe dobja
ahonnan a következő
játékos sóvárogva,
csillogó szemekkel
fogadja – megfogja, öleli,
ám abban a
pillanatban a valahonnan érkező labdát
is megfogja, melyet a fejétvesztett játékos
végre
és mégis
elveszítette így ő,
ő
Ő
két labdát tart,
cseppet sem hasonlóakat,
két alkotást, még
életében
önmagának emlékművet
állít,
büszkén áll rajta
míg ajkán
lassan elhal a
sikoly és te,
Te,
aki a labdát először
pörgetted, dobtad, hogy
játszhassál vele,
sivárságot érzel
talpad alatt valami
egészen
sivárat és
jéghideget, lenézel,
remegő térded zavar,
kinyújtod és tisztán
látod,
ahogy alattad mohón
nyílik az ég...
Fordította: Fehér Illés
|
