Arthur Rimbaud Une saison en enfer/ Nuit de l΄enfer – Egy évad a pokolban/ Éjjel a pokolban



 

Illustration: d'Hubert Pauget 

Nuit de l΄enfer

__

     J'ai avalé une fameuse gorgée de poison. - Trois fois béni soit le conseil qui m'est arrivé! - Les entrailles me brûlent. La violence du venin tord mes membres, me rend difforme, me terrasse. Je meurs de soif, j'étouffe, je ne puis crier. C'est l'enfer, l'éternelle peine! Voyez comme le feu se relève! Je brûle comme il faut. Va, démon!

     J'avais entrevu la conversion au bien et au bonheur, le salut. Puis-je décrire la vision, l'air de l'enfer ne soufre pas les hymnes! C'était des millions de créatures charmantes, un suave concert spirituel, la force et la paix, les nobles ambitions, que sais-je?

     Les nobles ambitions!

     Et c'est encore la vie! - Si la damnation est éternelle! Un homme qui veut se mutiler est bien damné, n'est-ce pas? Je me crois en enfer, donc j'y suis. C'est l'exécution du catéchisme. Je suis esclave de mon baptême. Parents, vous avez fait mon malheur et vous avez fait le vôtre. Pauvre innocent! - L'enfer ne peut attaquer les païens. - C'est la vie encore! Plus tard, les délices de la damnation seront plus profondes. Un crime, vite, que je tombe au néant, de par la loi humaine.

     Tais-toi, mais tais-toi!... C'est la honte, le reproche, ici: Satan qui dit que le feu est ignoble, que ma colère est affreusement sotte. - Assez!... Des erreurs qu'on me souffle, magies, parfums, faux, musiques puériles. - Et dire que je tiens la vérité, que je vois la justice: j'ai un jugement sain et arrêté, je suis prêt pour la perfection... Orgueil. - La peau de ma tête se dessèche. Pitié! Seigneur, j'ai peur. J'ai soif, si soif! Ah! l'enfance, l'herbe, la pluie, le lac sur les pierres, le clair de lune quand le clocher sonnait douze... le diable est au clocher, à cette heure. Marie! Sainte-Vierge!... - Horreur de ma bêtise.

     Là-bas, ne sont-ce pas des âmes honnêtes, qui me veulent du bien... Venez... J'ai un oreiller sur la bouche, elles ne m'entendent pas, ce sont des fantômes. Puis, jamais personne ne pense à autrui. Qu'on n'approche pas. Je sens le roussi, c'est certain.

     Les hallucinations sont innombrables. C'est bien ce que j'ai toujours eu: plus de foi en l'histoire, l'oubli des principes. Je m'en tairai: poëtes et visionnaires seraient jaloux. Je suis mille fois le plus riche, soyons avare comme la mer.

     Ah ça! l'horloge de la vie s'est arrêtée tout à l'heure. Je ne suis plus au monde. - La théologie est sérieuse, l'enfer est certainement en bas - et le ciel en haut. - Extase, cauchemar, sommeil dans un nid de flammes.

     Que de malices dans l'attention dans la campagne... Satan, Ferdinand, court avec les graines sauvages... Jésus marche sur les ronces purpurines, sans les courber... Jésus marchait sur les eaux irritées. La lanterne nous le montra debout, blanc et des tresses brunes, au flanc d'une vague d'émeraude...

     Je vais éveiller tous les mystères: mystères religieux ou naturels, mort, naissance, avenir, passé, cosmogonie, néant. Je suis maître en fantasmagories.

     Écoutez!...

     J'ai tous les talents! - Il n'y a personne ici et il y a quelqu'un: je ne voudrais pas répandre mon trésor. - Veut-on des chants nègres, des danses de houris? Veut-on que je disparaisse, que je plonge à la recherche de l'anneau? Veut-on? Je ferai de l'or, des remèdes.

     Fiez-vous donc à moi, la foi soulage, guide, guérit. Tous, venez, - même les petits enfants, - que je vous console, qu'on répande pour vous son coeur, - le coeur merveilleux!

- Pauvres hommes, travailleurs! Je ne demande pas de prières; avec votre confiance seulement, je serai heureux.

     - Et pensons à moi. Ceci me fait peu regretter le monde. J'ai de la chance de ne pas souffrir plus. Ma vie ne fut que folies douces, c'est regrettable.

     

Bah! faisons toutes les grimaces imaginables.

     Décidément, nous sommes hors du monde. Plus aucun son. Mon tact a disparu. Ah! mon château, ma Saxe, mon bois de saules. Les soirs, les matins, les nuits, les jours... Suis-je las!

     Je devrais avoir mon enfer pour la colère, mon enfer pour l'orgueil, - et l'enfer de la caresse; un concert d'enfers.

     Je meurs de lassitude. C'est le tombeau, je m'en vais aux vers, horreur de l'horreur! Satan, farceur, tu veux me dissoudre, avec tes charmes. Je réclame. Je réclame! un coup de fourche, une goutte de feu.

     Ah! remonter à la vie! Jeter les yeux sur nos difformités. Et ce poison, ce baiser mille fois maudit! Ma faiblesse, la cruauté du monde! Mon dieu, pitié, cachez-moi, je me tiens trop mal! - Je suis caché et je ne le suis pas.

     C'est le feu qui se relève avec son damné.

 

d'Hubert Pauget illusztrációja

Éjjel a pokolban

__

     Pompás adag mérget vettem be.

     Háromszor legyen áldott a tanács, amelyet nekem adtak! A beleim égnek. A méreg vad ereje megcsavarja tagjaimat, eltorzít, leteper. Belehalok a szomjúságba, megfulladok, nem bírok kiáltani. A pokol ez, az örökös gyötrelem! Nézzétek, hogy csap föl a tűz! Égek, hogy jobban se kell. Távozzál, démon!

     Fölsejlett előttem a megtérés a jóhoz és a boldogsághoz, megpillantottam az üdvösséget. Leírhatom a látomást? A pokol légköre nem szenvedheti a himnuszokat! Elragadó lények milliói voltak, lágy egyházi zene, az erő és a béke, a nemes becsvágyak, mit tudom én?

     A nemes becsvágyak!

És ez még az élet! Ha a kárhozat örökös! Kárhozott az ember, aki meg akarja magát cson­kí­tani - nem így van? Azt hiszem, hogy a pokolban vagyok, tehát ott is vagyok. Ez a katekizmus megvalósítása. Keresztségem rabszolgája vagyok. Szüleim, ti vagytok oka balsorsomnak s a magatokénak is. Szegény ártatlan, én! - A pokol nem támadhat a pogányokra. - Ez még az élet! Később még mélyebbek lesznek a kárhozat kéjei. Gyorsan egy bűnt, hogy a semmibe hulljak, az emberi törvény nevében.

     Hallgass, csak hallgass!... A szégyen ez, a megrovás: a Sátán, aki azt mondja, hogy a tűz aljas, és haragom szörnyen ostoba. - Elég!... Tévedéseket sugdosnak a fülembe, mágiát, álnok illatokat, gyermekes zenét. - És voltaképpen nálam az igazság, látom a törvényt: egészséges és szilárd az ítéletem, kész vagyok a tökéletességre... Gőg. Fejbőröm elsorvad. Irgalom! Uram, én félek. Szomjazom, szomjazom! Ó, a gyermekkor, a fű, az eső, a tó a köveken, a holdfény mikor tizenkettőt vert a toronyban... Ebben az órában ördög járja a tornyot. Mária! Szent Szűz!... Balgaságom rémsége.

     Ott lenn, nem becsületes lelkek azok, akik jót akarnak velem?... Jertek... Párna van a számon, meg se hallanak, fantomok ezek. S aztán: soha senki se törődik a felebarátjával. Csak ne is jöjjenek közelembe. Eretnekszagom van, annyi biztos.

A káprázatok megszámlálhatatlanok. Nyilván ez az, ami mindig megvolt bennem: nem hiszek már a történelemben, feledem az alapelveket. Erről hallgatni fogok. A költők és látnokok irigykednének rám. Ezerszeresen a leggazdagabb vagyok, fösvény leszek hát, mint a tenger.

     Ó, az élet órája éppen most megállott. Már nem vagyok a világon. - A teológia komoly tudomány, a pokol bizonyára lent van - és az ég fönt. - Elragadtatás, lidércnyomás, álom egy lángfészekben.

     Mennyi kajánság a figyelemben a vidéken... Sátán, Ferdinánd, fut a vadon kelt magvakkal... Jézus a vörös szederbokrokon járdal, anélkül hogy meghajlítaná őket... Jézus a felbolygatott vizeken járdalt. A lámpás megmutatta őt nekünk, talpon állva, fehéren és barna fürtökkel, egy smaragd-hullám oldalán...

     Le akarok leplezni minden misztériumot: a vallás vagy a természet titkait, a halált, a születést, a jövőt, a múltat, a világteremtés tanát, a semmit. Mester vagyok a szemfényvesztésben.

     Hallgassatok ide!...

     Minden képesség megvan bennem! - Senki sincs itt, és van itt valaki: nem szeretném szét­szór­ni kincsemet. - Néger dal tetszik, a hurik tánca? Akarjátok, hogy eltűnjek, hogy elmerüljek a gyűrű keresésében? Akarjátok? Aranyat csinálok, orvosságot.

     Bízzatok hát bennem, a hit megenyhít, vezérel, gyógyít. Jertek mindannyian - még az apró­sá­gok is -, hogy megvigasztaljalak benneteket, hogy kitáruljon a szíve számotokra - a csodálatos szív! - Szegény robotos emberek! Nem kérek imákat; boldoggá tesz puszta bizalmatok.

     - S most gondoljunk rám. Így csak kevéssé sajnálom a világot. Mily szerencse, hogy többé nem szenvedek. Egyébből se állt az életem, mint szelíd őrültségekből, s ez sajnálatos.

     Eh, vágjunk grimaszokat, mindenfélét, amit csak el lehet képzelni.

     Határozottan kívül vagyunk a világon. Egyetlen hang se hallik. Tapintásom megszűnt. Ó, kastélyom, Szászországom, fűzfaligetem. Esték, reggelek, éjszakák, nappalok... Fáradt vagyok.

     Külön poklomnak kellene lennie a harag számára, külön a gőg számára - kellene a cirógatások pokla is, poklok hangversenye.

     Belehalok a fáradtságba. Ez a sír, indulok a férgek közé, borzalmak borzalma! Sátán, te vén kujon, szét akarsz engem oldani bűbájoddal. Tiltakozom. Tiltakozom!      Vasvillaszúrást, tűzcsöppet követelek!

     Ah, újra fölszállni az életbe! Idomtalanságaikra vetni szemünket. S ez a méreg, ez az ezerszer átkozott csók! Gyöngeségem, a világ kegyetlensége! Istenem, irgalom, rejtsetek el, roskado­zom! - El vagyok rejtve, s nem az vagyok.

     A tűz újra felemelkedik kárhozottjával.

Fordította: Kardos László



Arthur Rimbaud Une saison en enfer/ Délires I – Egy évad a pokolban/ Delíriumok I





Délires

  

Illustration: d'Hubert Pauget

I

__________

Vierge folleVIERGE FOLLE

___

L΄époux infernalL'ÉPOUX INFERNAL

     Écoutons la confession d'un compagnon d'enfer:

     "Ô divin Époux, mon Seigneur, ne refusez pas la confession de la plus triste de vos servantes. Je suis perdue. Je suis soûle. Je suis impure. Quelle vie!

     "Pardon, divin Seigneur, pardon! Ah! pardon! Que de larmes! Et que de larmes encore plus tard, j'espère!

     "Plus tard, je connaîtrai le divin Époux! Je suis née soumise à Lui. - L'autre peut me battre maintenant!

     "A présent, je suis au fond du monde! Ô mes amies!... non, pas mes amies... Jamais délires ni tortures semblables... Est-ce bête!

     "Ah! je souffre, je crie. Je souffre vraiment. Tout pourtant m'est permis, chargée du mépris des plus méprisables coeurs.

     "Enfin, faisons cette confidence, quitte à la répéter vingt autres fois, - aussi morne, aussi insignifiante!

     "Je suis esclave de l'Époux infernal, celui qui a perdu les vierges folles. C'est bien ce démon-là. Ce n'est pas un spectre, ce n'est pas un fantôme. Mais moi qui ai perdu la sagesse, qui suis damnée et morte au monde, - on ne me tuera pas! - Comment vous le décrire! Je ne sais même plus parler. Je suis en deuil, je pleure, j'ai peur. Un peu de fraîcheur, Seigneur, si vous voulez, si vous voulez bien!

     "Je suis veuve... - J'étais veuve... - mais oui, j'ai été bien sérieuse jadis, et je ne suis pas née pour devenir squelette!... - Lui était presque un enfant... Ses délicatesses mystérieuses m'avaient séduite. J'ai oublié tout mon devoir humain pour le suivre. Quelle vie! La vraie vie est absente. Nous ne sommes pas au monde. Je sais où il va, il le faut. Et souvent il s'emporte contre moi, moi, la pauvre âme. Le Démon! - c'est un Démon, vous savez, ce n'est pas un homme.

     "Il dit: "Je n'aime pas les femmes. L'amour est à réinventer, on le sait. Elles ne peuvent plus que vouloir une position assurée. La position gagnée, coeur et beauté sont mis de côté: il ne reste que froid dédain, l'aliment du mariage, aujourd'hui. Ou bien je vois des femmes, avec les signes du bonheur, dont, moi, j'aurai pu faire de bonnes camarades, dévorées tout d'abord par des brutes sensibles comme des bûchers... "

     "Je l'écoute faisant de l'infamie une gloire, de la cruauté un charme. "Je suis de race lointaine: mes pères étaient Scandinaves: il se perçaient les côtes, buvaient leur sang. - Je me ferai des entailles partout le corps, je me tatouerai, je veux devenir hideux comme un Mongol: tu verras, je hurlerai dans les rues. Je veux devenir bien fou de rage. Ne me montre jamais de bijoux, je ramperais et me tordrais sur le tapis. Ma richesse, je la voudrais tachée de sang partout. Jamais je ne travaillerai... " Plusieurs nuits, son démon me saisissant, nous nous roulions, je luttais avec lui! - Les nuits, souvent, ivre, il se poste dans des rues ou dans des maisons, pour m'épouvanter mortellement. - "On me coupera vraiment le cou; ce sera dégoûtant." Oh! ces jours où il veut marcher avec l'air du crime!

     "Parfois il parle, en une façon de patois attendri, de la mort qui fait repentir, des malheureux qui existent certainement, des travaux pénibles, des départs qui déchirent les coeurs. Dans les bouges où nous nous enivrions, il pleurait en considérant ceux qui nous entouraient, bétail de la misère. Il relevait les ivrognes dans les rues noires. Il avait la pitié d'une mère méchante pour les petits enfants. - Il s'en allait avec des gentillesses de petite fille au catéchisme. - Il feignait d'être éclairé sur tout, commerce, art, médecine. - Je le suivais, il le faut!

     "Je voyais tout le décor dont, en esprit, il s'entourait; vêtements, draps, meubles: je lui prêtais des armes, une autre figure. Je voyais tout ce qui le touchait, comme il aurait voulu le créer pour lui. Quand il me semblait avoir l'esprit inerte, je le suivais, moi, dans des actions étranges et compliquées, loin, bonnes ou mauvaises: j'étais sûre de ne jamais entrer dans son monde. À côté de son cher corps endormi, que d'heures des nuits j'ai veillé, cherchant pourquoi il voulait tant s'évader de la réalité. Jamais homme n'eût pareil voeu. Je reconnaissais, - sans craindre pour lui, - qu'il pouvait être un sérieux danger dans société. - Il a peut-être des secrets pour changer la vie? Non, il ne fait qu'en chercher, me répliquais-je. Enfin sa charité est ensorcelée, et j'en suis la prisonnière. Aucune autre âme n'aurait assez de force, - force de désespoir! - pour la supporter, - pour être protégée et aimée par lui. D'ailleurs, je ne me le figurais pas avec une autre âme: on voit son Ange, jamais l'Ange d'un autre, - je crois. J'étais dans son âme comme dans un palais qu'on a vidé pour ne pas voir une personne si peu noble que vous: voilà tout. Hélas! je dépendais bien de lui. Mais que voulait-il avec mon existence terne et lâche? Il ne me rendait pas meilleure, s'il ne me faisait pas mourir! Tristement dépitée, je lui dis quelquefois: "Je te comprends." Il haussait les épaules.

     "Ainsi, mon chagrin se renouvelant sans cesse, et me trouvant plus égarée à ses yeux, - comme à tous les yeux qui auraient voulu me fixer, si je n'eusse été condamnée pour jamais à l'oubli de tous! - j'avais de plus en plus faim de sa bonté. Avec ses baisers et ses étreintes amies, c'était bien un ciel, un sombre ciel, où j'entrais, et où j'aurais voulu être laissée, pauvre, sourde, muette, aveugle. Déjà j'en prenais l'habitude. Je nous voyais comme deux bons enfants, libres de se promener dans le Paradis de tristesse. Nous nous accordions. Bien émus, nous travaillions ensemble. Mais, après une pénétrante caresse, il disait: "Comme ça te paraîtra drôle, quand je n'y serai plus, ce par quoi tu as passé. Quand tu n'auras plus mes bras sous ton cou, ni mon coeur pour t'y reposer, ni cette bouche sur tes yeux. Parce qu'il faudra que je m'en aille, très-loin, un jour. Puis il faut que j'en aide d'autres: c'est mon devoir. Quoique ce ne soit guère ragoûtant... , chère âme... " Tout de suite je me pressentais, lui parti, en proie au vertige, précipitée dans l'ombre la plus affreuse: la mort. Je lui faisais promettre qu'il ne me lâcherait pas. Il l'a faite vingt fois, cette promesse d'amant. C'était aussi frivole que moi lui disant: "Je te comprends."

     "Ah! je n'ai jamais été jalouse de lui. Il ne me quittera pas, je crois. Que devenir? Il n'a pas une connaissance; il ne travaillera jamais. Il veut vivre somnambule. Seules, sa bonté et sa charité lui donneraient-elles droit dans le monde réel? Par instants, j'oublie la pitié où je suis tombée: lui me rendra forte, nous voyagerons, nous chasserons dans les déserts, nous dormirons sur les pavés des villes inconnues, sans soins, sans peines. Ou je me réveillerai, et les lois et les moeurs auront changé, - grâce à son pouvoir magique, - le monde, en restant le même, me laissera à mes désirs, joies, nonchalances. Oh! la vie d'aventures qui existe dans les livres des enfants, pour me récompenser, j'ai tant souffert, me la donneras-tu? Il ne peut pas. J'ignore son idéal. Il m'a dit avoir des regrets, des espoirs: cela ne doit pas me regarder. Parle-t-il à Dieu? Peut-être devrais-je m'adresser à Dieu. Je suis au plus profond de l'abîme, et je ne sais plus prier.

     "S'il m'expliquait ses tristesses, les comprendrai-je plus que ses railleries? Il m'attaque, il passe des heures à me faire honte de tout ce qui m'a pu toucher au monde, et s'indigne si je pleure.

     "- Tu vois cet élégant jeune homme, entrant dans la belle et calme maison: il s'appelle Duval, Dufour, Armand, Maurice, que sais-je? Une femme s'est dévouée à aimer ce méchant idiot: elle est morte, c'est certes une sainte au ciel, à présent. Tu me feras mourir comme il a fait mourir cette femme. C'est notre sort à nous, coeurs charitables... " Hélas! Il avait des jours où tous les hommes agissant lui paraissaient les jouets de délires grotesques: il riait affreusement, longtemps. - Puis, il reprenait ses manières de jeune mère, de soeur aimée. S'il était moins sauvage, nous serions sauvés! Mais sa douceur aussi est mortelle. Je lui suis soumise. - Ah! je suis folle!

     "Un jour peut-être il disparaîtra merveilleusement; mais il faut que je sache, s'il doit remonter à un ciel, que je voie un peu l'assomption de mon petit ami!"

     Drôle de ménage!

Delíriumok

 

d'Hubert Pauget illusztrációja

I

A balga szűz - az alvilági férj

     Hallgassuk csak meg egy pokolbeli társ vallomásait:

     „Ó, isteni Férj, Uram, ne utasítsd el legszomorúbb szolgálód gyónását. Elvesztem. Ittas vagyok. Tisztátalan vagyok. Micsoda élet!

     Bocsánat, Uram-Istenem, bocsánat! Ó, bocsánat! Mennyi könny! És mennyi könny még később - remélem!

     Később meg fogom ismerni égi Jegyesemet! Az Ő szolgájának születtem. - A másik most verhet engem!

     E pillanatban a világ fenekén vagyok, barátnőim!... Nem, nem barátnőim... Soha ilyen tébolyt, soha ilyen gyötrelmeket... Baromi egy dolog!

     Ó, kínlódom, kiáltozom. Valóságosan kínlódom. És mégis, semmi sem tilalmas nekem, aki tele vagyok a megvetésre legméltóbb szívek megvetésével.

     Essünk hát túl a vallomáson, elismétlem még vagy hússzor - egyformán siváran, egyformán jelentéktelenül!

     Az alvilági Jegyes rabszolgája vagyok, azé, aki megrontotta a balga szüzeket. Ez a rossz szellem az. Nem kísértet, nem fantom. De engem, aki elvesztettem a bölcsességet, aki elkárhoztam és meghaltam a világ számára - engem nem fognak megölni! Hogy magyarázzam meg nektek! Már beszélni sem tudok. Gyászolok, sírok, rettegek. Egy kis friss levegőt, Uram, ha akarod, ha te is úgy akarod!

     Özvegy vagyok... - Özvegy voltam... - úgy bizony, valaha nagyon komoly voltam, s nem arra születtem, hogy csontváz legyen belőlem... Ó, szinte még gyermek volt... Rejtelmes finom­ságai elcsábítottak. Feledtem minden emberi kötelességem, hogy őt kövessem. Micsoda élet! Az igazi élet messzi van ettől. Mi nem élünk a világban. Megyek, amerre ő megy, mennem kell. És ő gyakran rám támad, rám, a szegény lélekre. A Démon! - Rossz szellem ő, tudjátok, nem férfi.

     Azt mondja: »Nem szeretem az asszonyokat: a szerelmet újra fel kell találni, ez köztudomású. A nőktől nem telik több, mint hogy biztosított helyzetet kívánjanak. Ha ezt a helyzetet megszerezték, útfélre vetik a szívet és a szépséget: csak a hideg megvetés marad, amely manapság a házasság tápláléka. Vagy látok asszonyokat, a boldogság jeleivel, akikből jó pajtásokat formálhattam volna, miután finnyás barmok felfalták őket, mint a máglyák...«

     Hallom őt, amint dicsőséget formál a gyalázatból, bűbájt a kegyetlenségből. »Távoli fajból szár­mazom én: atyáim skandinávok voltak; oldalukba döftek, önvérüket itták. - Megvagdo­som egész testemet, tetoválom magam, ocsmány akarok lenni, mint egy mongol: meg fogod látni, kint üvöltözök majd az utcákon. Megbolondulok a dühtől. Soha nekem ékszert ne mutass, a szőnyegen mászom és fetrengek. Kincseim legyenek mindenütt vérfoltosak. Sohase fogok robotolni...« Rossz szelleme megragadott, éjszakákon át hemperegtünk, harcoltam vele! - Éjszakánként gyakorta részegen kiáll az utcára, vagy betámít a házakba, hogy halálra rémítsen. - »Levágják a nyakamat, valóságosan; ‘gusztustalan’ lesz.« Ó, azok a napok, amikor ő megindul a Bűn ábrázatával!

     Olykor valami gyöngéd tájszólásban a halálról beszél, amely a megbánást hozza, boldog­tala­nok­ról, akik kétségtelenül vannak, gyötrelmes munkákról, szívet tépő búcsúzásokról. A le­bujok­ban, ahol leittuk magunkat, zokogott, mikor szemügyre vette társaságunkat, nyomorúság csordáját. A setét utcákon feltámogatta a részegeket. Olyan könyörületesség lakozott benne, mint egy anyában, aki rosszul bánik apró gyermekeivel. Egy katekizmusra járó kislány bájával ment el. Úgy tett, mintha mindennel tisztában volna, kereskedelemmel, művészettel, orvostudománnyal. Követtem őt, követnem kellett!

Láttam minden díszletét, amivel lélekben körülvette magát: ruhákat, kelméket, bútorokat; én fölfegyvereztem, új külsőt adtam neki. Láttam mindent, ami érdekelte, amint azt ő akarta volna megteremteni a maga számára. Mikor úgy tetszett, renyhe a szelleme, követtem őt, furcsa és bonyolult tettekben, messzire, jókba vagy rosszakba: biztos voltam benne, hogy soha be nem lépek az ő világába. Éjnek évadján, amikor aludt, hányszor riadtam fel drága teste mellett, fürkészve, miért akar úgy megszökni a valóságtól. Soha még ember annyira nem kívánkozott. Rájöttem - anélkül hogy féltettem volna őt -, hogy komoly veszély lehetne a társadalom számára. - Talán ismeri az élet megváltoztatásának titkait. Nem, éppen csak azt keresi, válaszoltam magamnak. Irgalma végül is meg van babonázva, és én vagyok a foglya. Nincs még egy lélek, amelynek elegendő ereje volna - a kétségbeesés ereje! -, hogy elviselje ezt az irgalmat, hogy ő oltalmazza és szeresse. Egyébként nem képzeltem őt el más lélekkel: az ember a maga Angyalát látja, és soha a másét - így hiszem. Úgy voltam a lelkében, mint egy palotában, amelyet kiürítettek, hogy ne lássanak egy olyan kevéssé nemes személyt, mint te: ennyi az egész. Jaj, nagyon függtem tőle. De mit akarhatott az én fakó és laza életemmel? Nem tesz jobbá, ha nem veszi el az életemet. Búsan és bosszankodva mondtam neki néha: »Megértelek.« A vállát vonogatta.

     Így újult meg bánatom szünet nélkül, és saját szememben zavartabbnak látszottam - mint minden szemben, amely meg akart volna rögzíteni, ha nem lettem volna mindörökre arra kárhoztatva, hogy mindenki elfelejtsen! - s egyre jobban éheztem az ő jóságára. Csókjai és nyájas ölelései közben a mennyországba jutottam, egy komor mennyországba, ahol szívesen ottmaradtam volna, szegényen, süketen, némán, vakon. Már hozzászoktam. Úgy láttam őt és magamat, mint két jó gyermeket, akik szabadon sétálhatnak a Szomorúság paradicsomában. Értettük egymást. Mély megindulással dolgoztunk együtt. Egy átható cirógatás után azonban így szólt: »Mily furcsának érzed majd, ha már nem leszek ott, ahol te. Ha karomat már nem érzed a nyakad alatt, se a szívemen el nem pihenhetsz, se ajkam nem tapad szemeidre. Mert egyszer el kell mennem nagyon messzire. Aztán másokat is ehhez kell segítenem: ez a feladatom. Ez ugyan nem valami gusztusos dolog... édes lelkem...« Rögtön megéreztem, hogyha ő elmegy, én az ájulat prédája leszek, s a legiszonyúbb árnyba zuhanok: a halálba. Megígértettem vele, hogy nem hagy el. Húszszor elmondta ezt a szerelmi fogadalmat. S ő most éppoly léha volt, mint én, mikor azt mondtam neki: »Megértelek.«

     Ó, sohasem voltam rá féltékeny. Hiszek abban, hogy nem hagy el. Mi lenne belőle? Semmi­féle ismerete sincs; dolgozni sohasem fog. Alvajáró módjára akar élni. Jósága és irgalma, egymagában, megadja neki a létjogot a reális világban? Egy-egy pillanatra megfeledkeztem a nyomorúságról, amelybe beleestem: ő meg fog engem erősíteni, utazni fogunk, vadászunk a sivatagban, ismeretlen városok kövezetén alszunk, gondozás nélkül, fájdalom nélkül. Vagy fölébredek majd, s a törvények és erkölcsök már megváltoztak - az ő varázshatalma jóvoltából -, vagy változatlan marad a világ, és átenged engem vágyaimnak, örömeimnek, közönyömnek. Ó, a kalandos élet, ahogy a meséskönyvekben áll! - azt adod nekem kárpótlásul, hogy annyit szenvedtem? Nem teheti. Eszményeit nem ismerem. Azt mondta nekem, megbánás és remény él benne: ezzel ne törődjem. Istennel beszél? Talán Istenhez kellene fordulnom? A mélység legmélyén vagyok, s nem tudok imádkozni.

     Ha megmagyarázná bánatait, azokat jobban megérteném, mint csúfolódásait? Rám támad, órákat tölt azzal, hogy megszégyenítsen mindazzal, ami engem a világon megindíthat, és aztán méltatlankodik, ha sírok.

     »Látod ezt az elegáns fiatalembert, amint belép a szép és nyugalmas házba: a neve Duval, Furour, Armand, Maurice, mit tudom én? Egy asszony mélységesen beleszeretett ebbe a gonosz idiótába, meg is halt, most biztosan a mennyország szentjei közt a helye. Te is megölsz engem, mint ez a fiú azt az asszonyt. Ez a mi sorsunk, irgalmas szíveké...« Jaj, voltak napok, mikor minden munkálkodó ember groteszk és tébolyult játékszernek tűnt föl előtte; ijesztően és sokáig kacagott. Aztán megint úgy viselkedett, mint egy fiatal anya, egy szeretett nővér. Ha kevésbé vad lett volna, megmenekülünk. De a szelídsége is halálos. Alattvalója vagyok. - Jaj, megőrültem!

     Egyszer talán csodaszerűen el fog tűnni: de persze tudnom kell róla, ha visszaszáll az égbe, mert valamit látni szeretnék barátocskám mennybemeneteléből!”

     Furcsa egy házaspár!

Fordította: Kardos László

Arthur Rimbaud Une saison en enfer/ Délires II – Egy évad a pokolban/ Delíriumok II



Délires

II

__________

Aéchimie du verbe

Illustration: d'Hubert Pauget

___

     A moi. L'histoire d'une de mes folies.

     Depuis longtemps je me vantais de posséder tous les paysages possibles, et trouvais dérisoires les célébrités de la peinture et de la poésie moderne.

     J'aimais les peintures idiotes, dessus des portes, décors, toiles de saltimbanques, enseignes, enluminures populaires; la littérature démodée, latin d'église, livres érotiques sans orthographe, romans de nos aïeules, contes de fées, petits livres de l'enfance, opéras vieux, refrains niais, rhythmes naïfs.

     Je rêvais croisades, voyages de découvertes dont on n'a pas de relations, républiques sans histoires, guerres de religion étouffées, révolutions de meurs, déplacements de races et de continents: je croyais à tous les enchantements.

     J'inventai la couleur des voyelles! - A noir, E blanc, I rouge, O bleu, U vert. - Je réglai la forme et le mouvement de chaque consonne, et, avec des rhythmes instinctifs, je me flattai d'inventer un verbe poétique accessible, un jour ou l'autre, à tous les sens. Je réservais la traduction.

     Ce fut d'abord une étude. J'écrivais des silences, des nuits, je notais l'inexprimable, je fixais des vertiges.

____________

Loin des oiseaux, des troupeaux, des villageoises,
Que buvais-je, à genoux dans cette bruyère
Entourée de tendres bois de noisetiers,
Dans un brouillard d'après-midi tiède et vert?

Que pouvais-je boire dans cette jeune Oise,
- Ormeaux sans voix, gazon sans fleurs, ciel couvert!-
Boire à ces gourdes jaunes, loin de ma case
Chérie? Quelque liqueur d'or qui fait suer.

Je faisais une louche enseigne d'auberge,
- Un orage vint chasser le ciel. Au soir
L'eau des bois se perdait sur les sables vierges,
Le vent de Dieu jetais des glaçons aux mares;

Pleurant, je voyais de l'or - et ne pus boire. -

______________

A quatre heures du matin, l'été,
Le sommeil d'amour dure encore.
Sous les bocages s'évapore
L'odeur du soir fêté.

Là-bas, dans leur vaste chantier
Au soleil des Hespérides,
Déjà s'agitent - en bras de chemise -
Les Charpentiers.

Dans leurs Déserts de mousse, tranquilles,
Ils préparent les lambris précieux
Où la ville
Peindra de faux cieux.

Ô, pour ces Ouvriers charmants
Sujets d'un roi de Babylone,
Vénus! quitte un instant les Amants
Dont l'âme est en couronne.

Ô Reine des Bergers,
Porte aux travailleurs l'eau-de-vie,
Que leurs forces soient en paix
En attendant le bain dans la mer à midi.

_______________

 

Illustration: d'Hubert Pauget

     La vieillerie poétique avait une bonne part dans mon alchimie du verbe.

     Je m'habituai à l'hallucination simple: je voyais très-franchement une mosquée à la place d'une usine, une école de tambours faite par des anges, des calèches sur les routes du ciel, un salon au fond d'un lac; les monstres, les mystères; un titre de vaudeville dressait des épouvantes devant moi!

     Puis j'expliquai mes sophismes magiques avec l'hallucination des mots!

     Je finis par trouver sacré le désordre de mon esprit. J'étais oisif, en proie à une lourde fièvre: j'enviais la félicité des bêtes, - les chenilles, qui représentent l'innocence des limbes, le sommeil de la virginité!

     Mon caractère s'aigrissait. Je disais adieu au monde dans d'espèces de romances:

   

Illustration: d'Hubert Pauget

CHANSON DE LA PLUS HAUTE TOUR.

Qu'il vienne, qu'il vienne,
Le temps dont on s'éprenne.

J'ai tant fait patience
Qu'à jamais j'oublie.
Craintes et souffrances
Aux cieux sont parties.
Et la soif malsaine
Obscurcit mes veines.

Qu'il vienne, qu'il vienne,
Le temps dont on s'éprenne.

Telle la prairie
A l'oubli livrée,
Grandie et fleurie
D'encens et d'ivraies,
Au bourdon farouche
Des sales mouches.

Qu'il vienne, qu'il vienne,
Le temps dont on s'éprenne.

     J'aimai le désert, les vergers brûlés, les boutiques fanées, les boissons tiédies. Je me traînais dans les ruelles puantes et, les yeux fermés, je m'offrais au soleil, dieu de feu.

     "Général, s'il reste un vieux canon sur tes remparts en ruines, bombarde-nous avec des blocs de terre sèche. Aux glaces des magasins splendides! dans les salons! Fais manger sa poussière à la ville. Oxyde les gargouilles. Emplis les boudoirs de poudre de rubis brûlante... "

     Oh! le moucheron enivré à la pissotière de l'auberge, amoureux de la bourrache, et que dissout un rayon! 

Illustration: d'Hubert Pauget

 

FAIM

Si j'ai du goût, ce n'est guère
Que pour la terre et les pierres.
Je déjeune toujours d'air,
De roc, de charbon, de fer.

Mes faims, tournez. Paissez, faims,
Le pré des sons.
Attirez le gai venin
Des liserons.

Mangez les cailloux qu'on brise,
Les vieilles pierres d'églises;
Les galets des vieux déluges,
Pains semés dans les vallées grises.

______________

Le loup criait sous les feuilles
En crachant les belles plumes
De son repas de volailles:
Comme lui je me consume.

Les salades, les fruits
N'attendent que la cueillette;
Mais l'araignée de la haie
Ne mange que des violettes.

Que je dorme! Que je bouille
Aux autels de Salomon.
Le bouillon court sur la rouille
Et se mêle au Cédron.

     Enfin, ô bonheur, ô raison, j'écartai du ciel l'azur, qui est du noir, et je vécus, étincelle d'or de la lumière nature.

     De joie, je prenais une expression bouffonne et égarée au possible:

Elle est retrouvée!
Quoi? L'éternité
C'est la mer mêlée
Au soleil.

Mon âme éternelle,
Observe ton voeu
Malgré la nuit seule
Et le jour en feu.

Donc tu te dégages
Des humains suffrages,
Des communs élans!
Tu votes selon...

- Jamais l'espérance.
Pas d'orietur.
Science et patience,
Le supplice est sûr.

Plus de lendemain,
Braises de satin,
Votre ardeur
Est le devoir.

Elle est retrouvée!
- Quoi? -L'Éternité.
C'est la mer mêlée
Au soleil.

_________________

     Je devins un opéra fabuleux: je vis que tous les êtres ont une fatalité de bonheur: l'action n'est pas la vie, mais une façon de gâcher quelque force, un énervement. La morale est la faiblesse de la cervelle.

     A chaque être, plusieurs autres vies me semblaient dues. Ce monsieur ne sait ce qu'il fait: il est un ange. Cette famille est une nichée de chiens. Devant plusieurs hommes, je causai tout haut avec un moment d'une de leurs autres vies. - Ainsi, j'ai aimé un porc.

     Aucun des sophismes de la folie, - la folie qu'on enferme, - n'a été oublié par moi: je pourrai les redire tous, je tiens le système.

     Ma santé fut menacée. La terreur venait. Je tombais dans des sommeils de plusieurs jours, et, levé, je continuais les rêves les plus tristes. J'étais mûr pour le trépas, et par une route de dangers ma faiblesse me menait aux confins du monde et de la Cimmérie, patrie de l'ombre et des tourbillons.

     Je dus voyager, distraire les enchantements assemblés sur mon cerveau. Sur la mer, que j'aimais comme si elle eût dû me laver d'une souillure, je voyais se lever la croix consolatrice. J'avais été damné par l'arc-en-ciel. Le Bonheur était ma fatalité, mon remords, mon ver: ma vie serait toujours trop immense pour être dévouée à la force et à la beauté.

     Le bonheur! Sa dent, douce à la mort, m'avertissait au chant du coq, -ad matutinum, au Christus venit, - dans les plus sombres villes:

Ô saisons, ô châteaux!
Quelle âme est sans défauts?

J'ai fait la magique étude
Du bonheur, qu'aucun n'élude.

Salut à lui, chaque fois
Que chante le coq gaulois.

Ah! je n'aurai plus d'envie:
Il s'est chargé de ma vie.

Ce charme a pris âme et corps
Et dispersé les efforts.

Ô saisons, ô châteaux!

L'heure de sa fuite, hélas!
Sera l'heure du trépas.

Ô saisons, ô châteaux!

_________________

    

 Cela s'est passé. Je sais aujourd'hui saluer la beauté. 

Delíriumok

II

____________

Szó-alkímia

d'Hubert Pauget illusztrációja

__

S most magamról. Egyik bolondériám története.

Valamikor jó ideig azzal kérkedtem, hogy minden lehetséges táj birtokában vagyok, és nevetségesnek találtam a modern festészet és költészet hírességeit.

A bárgyú képeket szerettem, ajtófeltétet, díszletet, cégért, pojácaságot a vásznon, népszerű színnyomatot; divatjamúlt irodalmat, egyházlatint, erotikus könyveket tele tollhibával, ükeink regényeit, tündérmeséket, parányi gyerekkönyveket, ősoperákat, gügye refréneket, együgyű ritmusokat.

Keresztes hadjáratokat álmodtam, fel-nem-jegyzett felfedezőutakat, történelem nélküli köztár­sa­sá­gokat, vérbe fojtott vallásháborúkat, erkölcsforradalmakat, fajok, földségek elvándorlását: hittem minden varázslatban.

Kieszeltem, milyen a magánhangzók színe! Éj A, tej É, rőt I, kék Ó, Zöld Ü. Szabályoztam a mássalhangzók formáját és mozgását, és azzal hízelegtem magamnak, hogy ösztönös ritmizálással, minden érzéknek máról holnapra hozzáférhető költői nyelvezetet fundáltam ki. Fordítását magamnak tartottam fenn.

Eleinte csak ujjgyakorlatnak szántam. Írtam a csendről, az éjről, lejegyeztem a kimond­hatatlant. Lepányváztam a szédületet.

____________

Hol se parasztlány, se nyáj - a madár se jár
a zsenge mogyorócserjébe magam bevéve
a hangafűben térdepeltem s vaj mit ittam én
a napesti óra langy zöld ködébe’?

mi itallal várt az oise-i friss határ
- a szótlan szilfa, rügyhija rét, borulat setétje -
kunyhómtól távol, arany nedü, mit ontva tár
a sárga ivótök, hogy beleverejtékezém?

Kancsi kocsmacégér - én: csak néztem
az égen az esti vihar amint tovavágtat
erdő csermelye elfogy a part fövenyében
s az Úr jeges szele befagyassza a pocsolyákat

Aranyat láttam, sírván - és felhagytam az ivással.

____________

Estelek, illatok tűnnek
- hajnali négykor nyáron
tart még a szerelmi álom -
de az erdőn illan az ünnep

mélyén a szálfák telepének
a heszperidák hő sugarában
ingujjban sürögnek javában
az ácslegények

ott készül a mohos fenyéren
a falkárpit a jó nehéz
melyen a város a tünékeny
festett egekbe néz

e szorgosokért a szerelmet:
hagyd Vénusz az alvó párokat!
- ez ácsok bábeliek, fejedelmük
kegyes fősége alatt

Pásztorok Királynője, te meg
ne fukarkodj a törköllyel nekik
hogy erőmerítőt pihendegéljenek
a tengernél, déli feredésükig

____________

 

d'Hubert Pauget illusztrációja

A poétás ódonkodásnak nem kis szerepe volt szó-alkímiámban.

Hozzászoktam az egyszerű érzékcsalódáshoz: teketória nélkül mecsetet láttam a gyárüzem helyén, angyalok dobolóiskoláját, hintókat a mennyek országútján, társalgót a tófenéken; szörnyeket, titokzatot; egy nyári operett címétől rémségek villantak előmbe.

Mire varázslat-szofirmáimat a szavak érzékcsalódásával magyaráztam!

Végezetre szellemem ebbéli zavarodottságát szentírásként fogadtam el. Heverdegéltem, magas láz gyötört: megirigyeltem az állati lét boldogságát - a pondró a limbuszok ártatlan­ságát példázta, a vakondok a szüzesség álmait!

Ingerlékeny lettem. Holmi dalocskákban mondtam istenhozzádot a világnak:

____________

d'Hubert Pauget illusztrációja

A legmagasabb torony dala

Jöjj jövel szivemre, óra!
szerelemre-lobbantója!

nagy hosszútűrésem
mind megy feledségbe
fájásom félésem
elszállott az égbe
kórság, szomjúbeteg
sűríti véremet.

Jöjj jövel szivemre, óra!
szerelemre-lobbantója!

Mint a gyommal teli
ottfelejtett pázsit
ha konkoly felveri
s gaz-tömjént virágzik
poszlégy-zümmögésben
dongó-dönögésben

jöjj jövel szivemre, óra!
szerelemre-lobbantója!

Kedveltem a sivatagot, a napszítta gyümölcsösöket, a lehervadt bodegákat, a langy italokat. Bűzhödt sikátorokon bódorogtam, és hunyt szemmel - felajánlkoztam a tűz istenének, a Napnak.

- Tábornok, ha csak egy ócska ágyúd is marad rombástyáidon, végy tűz alá bennünket jókora göröngyökkel. A fényes áruházak tükörüvegébe! A butikokba! Zabáltasd meg tulajdon porával a várost. Mard le rozsdával az esőcsatornákat. Égő rubinporral tömeszeld a hálószobákat...

Ó! a bódult muslica a kocsmai vizeldén, a boros húgyhajtó szerelmese, oldódva a fény­sugárban!

d'Hubert Pauget illusztrációja

Éhség

Másegyéb nem is ízlik nekem
rögökön élek meg köveken
légen elégülök bércet eszem
szenet ércet reggelizem

fordulj éhem! no legeld
   a korpát a mezőn
szívj folyondár-eledelt
   vidor önmérgezőn

bendődbe kavicszúzalék
romtemplom köve sem elég
nesze ős vízözön üledék
vedd vájt völgy vackor-kenyerét

____________

farkas üvölt a lomb alatt
tort ül baromfi-ölésen
rókázik pihét és tollakat
mint ő - magamat emésztem

azé leszen a salátaféle
a gyümölcs ki szedi hamarább
de a pók úgy mászik a sövényre
hogy ibolyára feni a fogát

alhatnék! megerjedhetnék!
Salamon oltárára velem!
rozsdáján csurgatom a cefrét
s a Kidronnal elkeveredem

Valahára, ó boldogság, ó értelem, ledörgöltem az égről az azúrt, mely fekete, és úgy éltem, a fénytermészet arany szikrája gyanánt.

Örömömben oly réveteg, oly bumfordi képet vágtam, amilyen csak tőlem tellett:

Megvan, megtaláltad:
örökélet - nyár-Nap!
tengervízbe mártott
   napsütés

Tán magányos éjed
perzselőbb a Napnál:
rajta öröklélek
tedd mit felfogadtál

Oldódj el evégből
dibdáb emberségből
együtt-szárnyalástól!
nincs tanulnod mástól...

Nem jár remény velem
nem jár orietur
se tudás türelem
csak kinpadratétel

Nem jár holnap néked!
selymesebb zsarátnok:
ten-kötelességed
lőn lángadozásod

Megvan, megtaláltad:
örökélet - nyár-Nap!
tengervízbe mártott
   napsütés

____________

Meseopera lett belőlem: láttam, a lények végzete a boldogság; a cselekvés nem az élet, hanem valamennyi erő valamiféle elpocsékolása - idegkimerülés. Az erkölcs: elmegyengeség.

Úgy véltem, minden lényhez számos más élet is tartozik. Ez az úr nem tudja, mit cselekszik. Igazi angol. Ez a család - kutyaól. Sokak előtt, kinek-kinek elébe tártam más élete egy-egy pillanatát. Így esett, hogy egy disznóval paráználkodtam.

Nem feledkeztem meg egyetlen álokoskodásáról az őrületnek - mármint amellyel tébolydába zárnak. Felmondhatnám akár: rótára járnak, tudom.

Megrendült az egészségem. Megrémültem. Napokra elnyomott az álom. Ha meg felébredtem, ott folytattam, ahol elhagytam mentől búnborongóbb álmaimat. Testem megérett a halálra, s a veszedelmek útján legyengülésem elvezetett a világ végére - Kimmériába, hol örvény és sötétség honol.

Utaznom kellett, oszlatni az agyamra rátelepedett rontást. A tengeren - amelyet szerettem, hogy majd csak bizton kimos a mocsokból - láttam a vigasztaló keresztet, amint a habokból előemelkedik. A szivárvány vetett a kárhozatra. A Boldogság volt a végzetem, a lelkitöredel­mem, a nyűvem: életem véghetetlen s váltig az marad, sokkal inkább, semhogy csupán az erőnek és a szépségnek szentelhetném.

A Boldogság! Haláli édes fogát belémsüllyesztve, úgy figyelmeztetett a kakaskukorékolásra az ad matutimm, a Christus venit idején - a legmogorvább városokban:

   Ó évadok ó paloták!
   kiben ne lelnénk makulát?

elüthetetlen boldog élet
kitanultam bűvös mesterséged

hálálkodj! kebel-tárogass
ha felkukorékol a gall kakas

hogy elkormányozza életem:
mi más vágyam vón’ énnekem?

testem-lelkemre veté hatalmát
már én nem teszek keresztbe-szalmát

   ó évadok ó paloták!

csak el ne hagyjon utoljára!

az lenne halálom órája
   ó évadok ó paloták!

____________

   Elmúlt. Ma már tudom, köszönthetem a szépséget.

Fordította: Határ Győző