Ranko Risojević Četvrta bosanska elegija – Negyedik bosnyák elégia



Ranko Risojević (Riszojevity Ranko)

(Kalender kod Bosanske Kostajnice 1943 - )

Četvrta bosanska elegija

Vladi Miloševiću, kompozitoru

»namijenjen svečani glas«

Iza brda je voda

koji se pije u smiraj,

kada kroz tijelo,

kao u doba zrenja,

zastruju života štropot.

Sve u ime iste pjesme,

koju svojim jednostavnim glasom

žena kraj stoke ponovo započinje,

sve u ime istog slušaoca,

koji druge hrane nema.

Bosanski čobani,

šta su pjevali,

u ona mitska vremena?

Šta su pjevali tada:

ruka? so? predvečerje?

Kojem je djelu tuge

bio namijenjen svečani glas?

Sve u ime glasa

koji o zvijezdama govori

i u sebi sve nosi.

Sve u ime večeri

koje se i biljke

u planini plaše.

Iza ostaje odjek

koji nas prati

poput vernog psa.

I kad zatvorimo vrata,

na pragu,

on nas cijeli život čeka.

Negyedik bosnyák elégia

A  zeneszerző Vlado Milosevichez

»szólt az  ünnepi hang«

Túl a hegyen a víz van,

napnyugtakor isszák,

mikor a testen át,

az érés idején,

az élet hulláma halad.

Mindent egy dallam szellemében,

melyet csiszolatlan hangjával

az állatok mellett álló menyecske újra dalol,

mindent csak egy hallgató nevében,

kinek más eledele nincs.

A bosnyák juhászok

mit énekeltek

azokban a hősi időkben?

Mit énekeltek akkor:

kéz? só? naplemente?

A bánat mely részének

szólt az ünnepi hang?

Mindent a csillagokról szóló

és mindent a magában hordó

hang nevében.

Mindent az est jegyében,

melytől a hegyen

növények rettennek.

A visszhang marad utána,

mely hű ebként

követ bennünket.

És ha bezárjuk az ajtót,

a küszöbön,

vár bennünket egy életen át.

Fordította: Fehér Illés

Ranko Risojević Šesta bosanska elegija – Hatodik bosnyák elégia

Ranko Risojević (Riszojevity Ranko)

(Kalender kod Bosanske Kostajnice 1943 - )



Šesta bosanska elegija

Mladobosancima

»Duša mi, sjetna i sretna...«

D. Mitrinović

Tako smo postupili, bez kajanja,

uz svoj rub, ne pozdravljajući nikoga.

Kazaću sve jednom, budi strpljiv –

lipa se svog mirisa lako ne odriče.

Plod dolazi nekako uzgred, usamljen,

u strahu da ostane neprimjećen.

Uvlači se polen, škropi rosom, stresa

sa nježnih nogu bezbrižnih letača.

Uz svoj izvor, nadnesen nad mûk,

svoj lik čeka zaboravljeni ratnik,

dok ga djevojke i ne primjećuju.

U izlogu svoj stas one gledaju,

i žvaču, zadovoljne, svoju budućnost.

Reklo bi se: sve je savršeno,

samo da nije izbora ljubljene.

Reklo bi se, da se na to misli.

U svom bespuću, bez sreće i tuge,

ostao je možda još samo mali uzvik.

Skupite se ovdje, što bliže, unutra,

sasvim, napustite svoj rub, djeco,

on vas veže samo sa onim drugim

za koje se ne zna da li još postoji.

Ko  pamti poplavu, ko očaj nasipa

od pletera i ilovače, gdje još miriše

očeva šuma i svježa proljetna lijeska?

Hatodik bosnyák elégia

Bosnyák fiatalokhoz

»Lelkem alélt és boldog…«

D. Mitrinovic

Nem köszöntve senkit, életünk peremén,

bűntudat nélkül, így cselekedtünk.

Mindent elmesélek, légy türelemmel –

illatát a hárs sosem tagadja meg.

A termés mellékes, valahogy magányos,

félelmében észrevétlen marad.

Harmatban fürdik a virágpor, lehullott

a gondtalan pilóták gyengéd lábairól.

A forrásnál, a síri csendben

a régi harcos saját alakját idézik fel,

míg az utcán a lányok észre sem veszik.

A kirakatban alakjukat nézegetik

és jövőjüket tervezik elégedetten.

Mondhatni, minden tökéletes,

csak ne kellene szeretőt választani.

Mondhatni, ez a tét.

Kilökötten, öröm és fájdalom nélkül,

talán csak egyetlen rövid sikolyuk maradt.

Itt gyűljetek össze, minél közelebb, benn,

hagyjátok el a múltat, gyerekek,

az csak valami olyasfélével köt össze

miről nem tudni, létezik-e még.

Ki emlékszik az árvízre, a töltés homokkal

és agyaggal töltött kétségbeesésére; apám erdejének

és a friss tavaszi mogyoróbokornak eltűnő illatára?

Fordította: Fehér Illés

Ranko Risojević Sedma bosanska elegija – Hetedik bosnyák elégia

Ranko Risojević (Riszojevity Ranko)

(Kalender kod Bosanske Kostajnice 1943 - )



Sedma bosanska elegija

Izetu Sarajliću

»oslonjen o dasku stola«

Ti ne postavljaš tračnice u pustoši,

ne skrećeš rijeke, ne hvataš

sunčevu svjetlost u žižu sočiva.

Oslonjen o dasku stola, uz prozor,

prolaziš tunelom vođen svjetlošću

nekih neveselih života.

Najteže je odložiti pisaljku,

i zaklonjen novinama čačkati nos.

Dobro se ručalo, radio muzicira,

dijete prevrće svoju slikovnicu.

Da li kasniš? Sve bije prema tvome uhu,

sve te salijeće da ne bi zaspao.

Može li se preuzeti svaka obaveza?

Potrajaće dugo nečije prijateljstvo,

ali šta s njim? Vrijeme zastaje,

da se donese odluka, ali ruka

ne može da klone. Klone pogled,

zamuknu usta, utiša se šapat prašine.

Šta bi htjela pomrčina?

Ako upališ svjetiljku,

ako oslobodiš ruku svoju,

hoće li se uopšte vratiti?

Čekaćeš uz prozor, prozebao,

pekari će raznositi kruh,

noćni čuvari odlaziti na počinak

zabavljeni svježim novinama.

Ulica će prolaziti tvojom sobom,

guraće te od stola prodavci srećaka,

premještati s mjesta na mjesto,

dok ne završiš na tavanu.

Slušaćeš dolje pokrete života,

tražiti svoj puls, opipavati džepove

u potrazi za čikom cigarete.

Minuti će proticati neizmjerni,

uranjati u pamuk, pretihi.

Ništa neće uznemiravati tvoju tugu.

Pauci će uspostaviti liniju

između tvoga tijela i krova.

A iznad, iznad crepova, visoko,

da je samo pogledati, goluba pismonošu,

kako je zaboravio na sve poruke

i leti za sivom golubicom.

Hetedik bosnyák elégia

Izet Sarajlicnak

»asztalra támaszkodva«

A pusztába nem raksz le vágányokat,

nem térítesz folyókat, nem gyűjtesz

nagyítólencsével fényes sugarakat.

Asztalra támaszkodva, az ablaknál,

haladsz az alagútban

szomorú életek fényétől vezérelve.

Legnehezebb a tollat félretenni

és újságba bújva matatni az orrlikban.

Jó ebéd volt, bezabáltunk, szól a rádió,

a gyerek képeskönyvét lapozgatja.

Talán elkésel? Sok hang füled ellen kél,

hogy el ne aludj, minden ellened él.

Vállra lehet-e venni minden kötelességet?

Soká eltarthat valaki igaz barátsága,

de mi lesz belőle? Megáll az idő,

hogy határozat születhessen, de a kéz

nem ernyedhet. Bágyadhat a tekintet,

elnémulhat a száj majd elhal a por suttogása.

Mit akarhat az alkony?

Ha felgyújtod a lámpát,

ha felszabadítod kezed,

akkor egyáltalán visszatér-e?

Agyonfagyva vársz az ablaknál,

a pékek viszik a kenyeret,

az éjjeliőrök hajnali újságokat

olvasva térnek nyugovóra.

Az utca keresztülmegy szobádon,

az asztaltól sorsjegyárusok lökdösnek el,

egyik helyről a másikra költöztetnek,

míg a padláson nem végzed.

Lenn az élet lüktetését hallod,

pulzusodat keresed, zsebed tapogatod,

vézna kezed hátha csikkre lel.

A percek számolatlanul telnek,

csendesen pamutba elmerülve.

Bánatodat semmi sem fogja háborgatni.

A pókok finom fonalat húznak

zsibbadt tested és az ódon tető közé.

De magasan, magasan, a cserepek felett

legalább megpillantható a hírhozó galamb,

ahogy feledve minden szép üzenetet,

repesve, szürke párja után száll.

Fordította: Fehér Illés

Ranko Risojević Četrnaesta bosanska elegija – Tizennegyedik bosnyák elégia

Ranko Risojević (Riszojevity Ranko)

(Kalender kod Bosanske Kostajnice 1943 - )



Četrnaesta bosanska elegija

Ivi Andriću

»Iz dumača i šuma, modrih«

Gdje god da se zaustavim,

kud god da krenem,

kroz ove kasabe i gore,

vidim samo jedno lice

i čujem samo jedno srce.

Čije god oči da me pogledaju,

čije ruke da me dotaknu,

osjetim samo jedan dodir

i prihvatim samo jedan pogled.

U šta god da se preodjenem,

čemu god da se poklonim,

to samo jednom biću prilazim

i samo jednom poštu odajem.

Zvone kopita po mostovima,

viju se laste po minaretima,

a svuda samo jedan glas,

počiva kao drevni etar.

Iz dumača i šuma, modrih,

sa stotinu rana nezacijeljenih,

izlazi samo jedan bonik,

doziva samo jedan vječnik,

moli se samo jedan smjernik.

odzvanja podne, ruše se sjenke,

na sečiji miruje knjiga,

samo jedna jedina, moćna,

stalna, samo jedna jasna.

Tizennegyedik bosnyák elégia

Ivo Andrichoz

»Mély völgyekből és kék erdőkből«

Bárhol állok is meg pihenni,

bárhová megyek

e kis kunyhók és hegyek között,

csak egyetlen arcot látok,

csak egyetlen szívet hallok.

Bárki szemei is figyeljenek,

bárki kezei érintsenek,

egyetlen tapintást érzek,

egyetlen tekintetet keresek.

Bármily jelmezt felöltve,

akárhová térdelve,

egyetlen lényhez közeledek,

egyetlen lénynek hódolok.

A hidakon patkók csattognak,

a minareten fecskék szorgoskodnak,

de a hangok áradatát egyetlen

ősi szólam nyomja el.

Mély völgyekből és kék erdőkből,

be nem gyógyult sebek sokaságából,

az egyetlen hívő lép elő,

szólít az egyetlen halhatatlan,

imádkozik az egyetlen nyughatatlan.

Dél van, eltűnnek az árnyak,

a könyvek a heverőn nyugszanak,

de ő, az egyedüli, hatalmas,

varázserejével magával ragad.

Fordította: Fehér Illés

Ranko Risojević Posljednja bosanska elegija – Utolsó bosnyák elégia



Ranko Risojević (Riszojevity Ranko)

(Kalender kod Bosanske Kostajnice 1943 - )

Posljednja bosanska elegija

Kolji Mićeviću

»u dosluhu sa budućnošću«

Pod lipu se više nećes vratiti,

uprkos svjetlosti male svjetiljke,

bar ne u ovom životu. Pod lipom

više nećeš čitati „Voćnjake“.

Tu možda, uz lozu, kretao se vrutak krvi,

i tijelo se račvalo u granama, to tijelo

kome ništa nije bilo strano, ni potrebno,

osim daljine i skrame vremena pod pepelom.

Tvoja pisma kreću u svakom času

svim stanovnicima Zemlje,

tvoja duga pisma, u njima:

sahat kule, stećci, džamije,

k r i s t i n a   d e    p i z a n,

 i harmonično kretanje zvijezda,

koje, u dosluhu sa budućnošću, ispisuju

čitke stranice slučajnih života.

Vrijeme se račva uvijek na istom mjestu,

za trpezom, dok podne izbija, užreno ili mrazno,

dok se sjeda a jedan ipak neće sjesti,

i dok se nazdravlja budućoj opijenosti,

u gradu koji je stvorio Irfan Horozović.

Ne raseljava se svijet, ni prijatelji,

samo mi užurbano pripremamo pokret,

dok nam Haron krade pisma,

koja će, na talasima Vrbasa,

čitati neko milo dijete.

Snu se prepušta podvižnik,

umoran od ophodnje, ipak,

snu već naraslom do jecaja,

što će izbiti kao moto životu.

Klone na klupu prolaznik,

njegov pozdrav s tobom pututje,

kao prevoji brda u izmaglici,

što plavkasti, prije počinka,

na budućnost podsjećaju.

Hoću li mahnuti odsutnom prijatelju,

koji samo moj znak čeka,

da bi krenuo, ponovo, uvijek ponovo,

prema neshvatljivoj zemlji Bosni.

Utolsó bosnyák elégia

Kolja Micevicnek

»mint a jövő cinkosai«

Ebben az életben többé már nem térsz vissza

a hárs alá, bár az a kis lámpás

még mindíg ott ég. A hárs alatt

többé nem olvasod a „Kerteket“.

Tán itt, a szőlőtőke mellett buzgott a forró vér

és bontotta lombos ágait a test, az emberi test,

melynek semmi sem volt idegen, semmi sem kellett,

csak a tág tér és a gyökér az idő hamva alatt.

A Föld minden lakójának

folyamatosan küldöd leveleid,

hosszú levelek és bennük:

óratornyok, sírkövk, dzsámik,

k r i s t i n a   d e    p i z a n,

a csillagok harmonikus mozgása,

melyek mint a jövő cinkosai, véletlen létük

tiszta lapjait betűkkel töltik ki.

Az idő midíg ugyanazon a helyen ágazik el,

az asztalnál, szólítva a terítékhez a forró

vagy agyonfagyott delet, de egy mégsem ül le,

míg a városban, melyet Irfan Horovic teremtett

a jövendő, mámoros napokat ünneplik.

Nem költözködik a világ, a barátok sem,

csak mi készülődünk, sürgetve a múlást

míg Kháron leveleinket gyűjtögeti,

melyeket a Vrbász hullámain,

halkan, egy kedves gyermek fog olvasni.

Álomba bágyad a gyarló,

a hajlongásba fáradt, mégis,

álomba, mely a sírásból fakadt

és a közömbös élet értelmévé vált.

Padon szendereg a vándor,

köszöntése veled utazik,

mint ködös utakon a hegyek ormai,

melyek a kék fátyolon keresztül,

nyugovóra térés előtt, a jövő fényeit sejtetik.

Intek-e majd távoli barátomnak,

ki csak erre a jelre vár,

hogy újra és újra elinduljon,

a fel nem fogható föld, Bosznia felé.

Fordította: Fehér Illés