Ako nekad čitaš ovo
Ako nekad čitaš ovo, sutra, ili za deset godina, trideset,
pedeset, čitaj kao da čitaš prvi put. Nevažno da li si i dalje devojka, žena
u godinama ili starica. Nevažno da li si i dalje njegova, nečija ili ničija,
čitaj ga sa istim onim žarom kao da ti se trenutno dešava...
Nedostaje mi prva rečenica koju izgovaram kada te
vidim. Nedostaje mi tvoj pogled, onako polusanjiv, polulenj i radostan.
Nedostaje mi kada se protežeš, kao mačka. Nedostaje mi način na koji me
gledaš, sa rukom na bradi a ujedno grickaš nokte zubima. Nedostaje mi ona
fleka od kafe na tvojoj majici. Nedostaje mi tvoja majica. Nedostaje mi da
zajedno peremo ruke i da se umivamo. Nedostaje mi da te milujem i pokrivam
dok spavaš a ti da se praviš kao da ne čuješ i da ti je svejedno. A znam da
nije.
Nedostaje mi da te mazim, da ti nameštam kosu kako mi
odgovara. Nedostaje mi tvoja kosa. Mokra, vlažna, prljava, puštena, uvezana.
Nedostaje mi da brojim mladeže na tvom licu i nikad da ih ne izbrojim do
kraja. Nedostaje mi tvoje lice, tvoje ruke, tvoj glas, tvoje oči. Nedostaje
mi miris tvoje kože. Nedostaje mi da ti kažem svakog jutra "Dobro jutro,
ljubavi", ili "Sunce moje, volim te". Nedostaje mi ono
"Šta ti se jede", ili "Idi do kupatila, čekam te u
krevetu...".
Nedostaje mi tvoj hedonizam, koji ne volim kod drugih.
Nedostaju mi tvoja obećanja da ćeš manje da piješ i pušiš. Nedostaje mi da te
zasmejavam i osvajam, pošto je to izgleda jedina profesija za koju sam
predodređen. Sve ostalo još moram da učim… Nedostaje mi da ti grejem stopala
rukama i da me to čini srećnim. Nedostaje mi da ti čitam neobjavljene i
nezavršene priče. Nedostaje mi život kakav postoji samo u tvojim očima i
nigde više. Nedostaje mi to da ti bar malo nedostajem, bar ponekad...
Ako nekad čitaš ovo, čitaj polako, najsporije što
možeš, reč po reč, i od svih ovih nedostajanja sastavi našu ljubav...
Nedostaju mi godine koje nećemo provesti zajedno.
Nedostaje mi život koji nećemo proživeti. Nedostaju mi svi oni trenuci koje
ćeš pokloniti drugome. Nedostaje mi more na koje nikada nećemo otići.
Nedostaje mi ono naše proleće koje očigledno nećemo udahnuti do kraja.
Nedostaju mi naša deca koju nećemo imati. Nedostaju mi filmovi koje nećemo
gledati. Nedostaju mi tvoji snovi koje ćeš drugima da prepričavaš. Nedostaju
mi tvoji problemi koje će drugi da rešavaju. Nedostaje mi sve ono što bi tek
moglo da mi nedostaje da smo zajedno...
Nedostaje mi tvoje telo pored mog. Nedostaje mi tvoje
telo, koje nikada nisam doživeo do kraja. Nedostaje mi da ti se dajem,
radujem, usrećujem, da te gledam kako zadovoljno dišeš pored mene. Kako se
zadovoljno budiš i uspavljuješ. Nedostaje mi da te ljubim po stomaku, leđima,
butinama, tamo dole, svuda. Nedostaje mi da te oslobađam dodirom. Nedostaje
mi da ti pričam šta ću sve da budem u životu. Nedostaje mi da budem heroj u
tvojim očima. Nedostaje mi tvoja podrška i tvoje divljenje. Nedostaje mi da
ponovo budem najjači u tvom pogledu. Nedostaje mi tvoj pogled kao moje
najbolje ogledalo. Ali to sam ti već rekao, sećaš se?
Nedostaje mi da spustim glavu na tvoje rame, a ti da
ostaneš uzdržana, kao da ti ništa ne znači. Nedostaje mi da mi kažeš da moraš
da ideš a ja da te zadržim, pa da ostaneš kod mene još puna četiri časa.
Nedostaje mi tvoje otmeno odbijanje i način na koji mi to kažeš. Nedostaje mi
i tvoje otmeno neverstvo. Nedostaje mi ono tvoje "nismo jedno za
drugo", i ono moje "valjda se i ja nešto pitam". Nedostaje mi
tvoja ljubomora, koju vešto skrivaš a posle se odaš, kroz smeh...
Ako nekad čitaš ovo, znaj da neće niko da te štedi,
niko, nikad. Život će te trošiti kao što troši sve i svakoga. Snovi u koje se
sada kuneš mogu da te izdaju na prvoj krivini. Ljudi takođe. Ali ne odustaj,
nikako ne odustaj. Zbog sebe, zbog mene, zbog nas, zbog života koji vredi
odživeti do kraja. I obavezno se nadaj i voli, to je jedino što može da te
održi...
Nedostaje mi uzbuđenje pred naš susret i razočaranje
što nikada nisam stigao sve da ti kažem. Nedostaje mi da budem uz tebe i kada
nisi u pravu. Nedostaje mi da te branim kada te napadaju. Nedostaje mi da se
razdereš na mene kada poludiš. Nedostaje mi da ti pričam poeziju, pardon, da
je izmišljam i prepravljam, u trenutku, onako kako nama odgovara. Nedostaje
mi da ti se žalim, na tebe, tebi, u trećem licu, pošto nemam kome drugom. Nedostaje
mi tvoje smejanje, tvoja strast za životom, muzikom, ljudima. Nedostaje mi da
mi kažeš da ti nedostajem a odavno mi to nisi rekla…
Nedostaje mi tvoj neprestani smeh koji traje i kada se
zaustavi. Nedostaje mi tvoja ležernost, tvoja otkačenost i ono tvoje čuveno -
ma lako ćemo... Nedostaje mi tvoj zagrljaj, dodir, tvoja pravdanja,
izvinjenja. Nedostaje mi da te čekam i ispraćam. Nedostaje mi da te ljubim, a
ljubim te. Nedostaje mi da te sanjam, a sanjam te. Nedostaje mi da te volim,
a volim te…
Ako nekad čitaš ovo, okreni, pozovi, znaš, ma nema
veze...
Nedostaje mi tvoj život, tvoje nade, tvoja očekivanja,
tvoji strahovi, tvoja nesigurnost. Nedostaju mi tvoja pitanja, tvoji saveti,
tvoja mišljenja. Nedostaje mi sve što je tvoje. Nedostaje mi način na koji me
posmatraš dok razgovaram sa tvojima. Nedostaje mi tvoj otac, tvoj brat, tvoja
sestra, tvoja majka koju nikada nisam upoznao. Nedostaje mi tvoja soba. Onaj
nered koji samo ti znaš da napraviš. Nedostaju mi tvoje čarape, koje uvek
pomalo vise a ti ih navlačiš. Nedostaje mi tvoj stomak koji uvek prikrivaš.
Nedostaje mi tvoja odeća, tvoje torbe, tvoje knjige. Nedostaje mi tvoj život
i sve one stvari oko tebe koje ti ne primećuješ...
Nedostaje mi tvoje pojašnjenje da smo samo prijatelji i
da je zaljubljenost iluzija. Nedostaje mi moje pojašnjenje da te volim i da
je sve osim toga iluzija. Nedostaju mi šifre koje samo mi razumemo, mesta
kojima smo samo mi prolazili. Nedostaje mi da te vodim svuda i da te
pokazujem svima kao najlepši deo mene. Nedostaje mi da te osvajam, svestan da
si vredna tog osvajanja. Nedostaje mi način na koji me poseduješ, praviš se
da me nemaš, a dobro znaš da me imaš više od svih. Nedostaje mi da me
voliš...
Nedostaje mi tvoja energija, tvoja ličnost, tvoja
volja. Nedostaje mi tvoj šarm koji se ravna sa najboljim filmom. Nedostaje mi
spajanje, lakoća, prisutnost, spontanost, spokojstvo koje osećam kada smo
zajedno. Nedostaje mi ona žena u tebi. Nedostaje mi da mi se javiš prva, da
me pozoveš, da se brineš o meni. Nedostaju mi tvoje poruke usred noći.
Nedostaje mi da ti kažem da si možda najbolje što mi se u životu dogodilo.
Nedostaje mi da ti kažem da te volim i da sam spreman sve za tebe da uradim.
Kada kažem sve, mislim na sve...
Nedostaje mi da budem bolji od svih, zbog tebe.
Nedostaje mi da budem luđi od svih, zbog tebe. Nedostajem sam sebi onakav
kakav sam sa tobom...
Nedostaješ...
Mada mislim da to već znaš.
|
Ha ezt valaha olvasod
Ha ezt
valaha olvasod, holnap vagy tíz, harminc, ötven év múlva, úgy olvasd, mintha
először olvasnád. Nem fontos, lány vagy-e még, koros asszony vagy anyóka. Nem
fontos, az övé vagy-e még vagy valakié, senkié, ugyan azzal az odaadással
olvasd, mintha most történne...
Hiányzik
az első mondat, amelyet megláttadkor mondtam. Hiányzik bágyadt, lusti, vidám tekinteted.
Hiányzik macskaszerű nyújtózkodásod. Hiányzik az, ahogyan nézel, kezed államon,
egyúttal körmeidet rágcsálod. Hiányzik trikódon az a kávéfolt. Hiányzik a
trikód. Hiányzik a közös kézmosás és füdés. Hiányzik, hogy míg alszol, nem
símogathatlak és takargathatlak és tetteted, nem hallasz, nem érdekel. De
tudom, nem így van.
Hiányzik,
hogy nem kényeztetlek és hajadat ízlésem szerint nem igazítom. Hiányzik a
hajad. A nedves, vizes, piszkos, kibontott, felkötött. Hiányzik az arcodon
soha véget nem érő anyajegyek számba vétele. Hiányzik arcod, kezed, hangod,
szemed. Hiányzik bőröd illata. Hiányzik, hogy reggelente nem köszöntelek “Jó
reggelt, szerelmem” vagy “Csillagom, szeretlek”. Hiányzik az a “Mit kívánsz”
vagy “Menj a fürdőszobába, az ágyban várlak...”
Hiányzik
a másoknál megvetett hedonizmusod. Hiányoznak a majd kevesebbet iszom,
dohányzom igéreteid. Mert hiányzik az egyedüli hivatás, amire eleve hivatott
vagyok, hogy megnevettesselek, hódítsalak. Minden mást még tanulnom kell...
Hiányzik talpad tenyerem általi melengetése és boldoggá tételed. Hiányzik,
hogy neked nem olvasom fel a meg nem jelentetett, befejezetlen verseimet.
Hiányzik az a sehol máshol, csak szemedben létező élet. Hiányzik, hogy
legalább egy kicsit hiányozzak, legalább néha...
Ha ezt
valaha olvasod, lassan olvasd, a lehető leglasabban, szóról szóra és szerelmünket
az itt lévő hiányhalmazból állítsd össze...
Hiányoznak
az együtt el nem tölöttt évek. Hiányoznak a nem együtt átélt évek. Hiányoznak
az általad másoknak ajándékozott pillanatok. Hiányzik az általunk sosem meglátogatott
tenger. Hiányzik az a közös tavasz, amelyet bizonyára sosem fogunk érezni.
Hiányoznak a soha miénk nem volt gyerekeink. Hiányoznak a nem együtt nézett
filmek. Hiányoznak a másoknak elmondott álmaid. Hiányoznak a mások által
megoldott gondjaid. Hiányzik minden ami még csak ezután hiányozhatna, ha
együtt lennénk...
Hiányzik
tested testem mellől. Hiányzik az általam teljesen sosem megélt tested.
Hiányzik, hogy átadjam magam, örüljek neked, boldogítsalak, élvezzem, ahogy
mellettem elégedetten lélegzel. Önfeledten ébredsz és térsz nyugovóra.
Hiányzik, hogy nem csókolom hasadat, hátadat, combodat, azt ott lenn,
mindenedet. Hiányzik, hogy érintésemmel megnyugtassalak. Hiányzik, hogy elmondjam,
mi minden leszek ebben az életben. Hiányzik, hogy szemedben nem vagyok hős.
Hiányzik támogatásod és csodálatod. Hiányzik, hogy tekintetedben nem én vagyok
a legerősebb. Hiányzik, mint a legszebb tükröm, tekinteted. De ezt már
mondtam, emlékszel?
Hiányzik
fejem válladra borulása, a te visszafogottságod, mintha nem érdekelne.
Hiányzik mennem kell kijelentésed, én meg visszatartalak és még teljes négy
órát nálam maradsz. Hiányzik előkelő elutasításod és a mód, ahogyan tudtomra
adod. Hiányzik előkelő hűtlenséged is. Hiányzik az a te “nem vagyunk
egymáshoz valók” és az én “talán én is számítok valamit” állítás. Hiányzik jól
leplezett féltékenységed, amit később nevetve bevallasz...
Ha ezt
valaha olvasod, tudd, senki sem fog kímélni, soha, senki. Az élet, ahogyan
mindenkit, téged is tékozol. Az álmok, melyekre most esküszöl, az első
lépések után sorsodra hagyhatnak. Az emberek szintén. De ne add fel, semmiképp
se add fel. Magadért, értem, érettünk, az életért, amit teljes odaadással érdemes
megélni. És kétséget kizáróan remélj és szeress, ez az egyedüli, ami fenntarthat...
Hiányzik
a találkozásunk előtti nyugtalanság és a csalódás, mert neked sosem tudtam mindent
elmondani. Hiányzik, hogy melletted legyek akkor is, mikor nincs igazad.
Hiányzik, hogy mikor mások támadnak, megvédjelek. Hiányzik szilaj
szidalmazásod. Hiányzik a költemények felolvasása, bocsánat, a nekünk éppen
akkor megfelelő rögtönzés és javítás. Hiányzik, hogy nem panaszkodhatok
miattad, neked, harmadik személyben, mert nincs kinek. Hiányzik nevetésed, az
élet, zene, emberek iránti sóvárgásod. Hiányzik a te hiányzol nekem állításod,
és ezt már régen nem mondtad...
Hiányzik
nevetésed utáni szűnni nem akaró nevetésed. Hiányzik könnyedséged,
szeszélyességed és a te közimert – megoldjuk... Hiányzik ölelésed, érintésed,
mentegetőzésed, sajnálomod. Hiányzik, hogy várjalak és kikísérjelek.
Hiányzik, hogy rajongjak érted, pedig rajongok érted. Hiányzik, hogy rólad
álmodjak, pedig rólad almodok. Hiányzik,
hogy szeresselek, pedig szeretlek...
Ha ezt
valaha olvasod, fordíts egyet, hívj fel, tudod, na nem érdekes...
Hiányzik
életed, hited, bizalmad, riadtságod, bizonytalanságod. Hiányoznak kérdéseid,
tanácsaid, gondolataid. Hiányzik minden, ami a tiéd. Hiányzik a mód, ahogyan
figyelsz, míg szüleiddel beszélgetek. Hiányzik apád, fivéred, nővéred, anyád,
akit sosem ismertem meg. Hiányzik a szobád. Az a rendetlenség, amit csak te
tudsz teremteni. Hiányoznak a mindig valahol lógó harisnyáid, de te hordod.
Hiányzik a mindig eltakart hasad. Hiányoznak ruháid, táskáid, könyveid.
Hiányzik életed és minden körülötted lévő aprósag, amit te észre sem
veszel...
Hiányzik
magyarázatod, csak barátok vagyunk és illúzió a szerelem. Hiányzik
magyarázatod, hogy szeretlek és illúzió minden más. Hiányoznak a csak
általunk használt jelszavak, a csak általunk látogatott helyek. Hiányzik,
hogy mindenfelé vezesselek és mint a legszebb részemet mutassalak. Hiányzik,
hogy hódítsalak, tudva azt, a hódítást megérdemled. Hiányzik a mód, ahogyan
birtokolsz, úgy teszel, mintha nem lennék, pedig tudod, mindenkinél jobban a
tiéd vagyok. Hiányzik szereteted...
Hiányzik
energiád, személyiséged, tetterőd. Hiányzik a legjobb filmekkel vetekvő vonzerőd.
Hiányzik a kapocs, az a könnyedség, közvetlenség, nyugodtság amit
együttlétünkkor érzek. Hiányzik az a benned lévő nő. Hiányzik, hogy először
jelentkezel, felhívsz, gondoskodsz rólam. Hiányoznak éjjeli hívásaid.
Hiányzik az, hogy mondhassam, talán te vagy a legjobb, ami az életben velem
történt. Hiányzik az, hogy mondhassam, szeretlek és érted kész vagyok mindent
megtenni. Mikor azt mondom, mindent, a mindenre gondolok...
Hiányzik,
hogy mindekitől jobb legyek, érted. Hiányzik, hogy mindenkitől
meggondolatlanabb legyek, érted. Hiányzok saját magamnak, olyannak amilyen
veled vagyok...
Hiányzol...
De azt
hiszem, ezt már tudod.
Fordította: Fehér
Illés
|