Tóth Krisztina Budapest
1967. december 5. –
Síró
ponyva
Tudtam, persze, kísértett létezése,
de most szagokkal üzent a más-világ, mintha táborba induló kisfiának pakolt volna az anyja: öblítő illatú ingek és fehér zoknik a táskában összehajtva, aztán ne maradj fönn soká. Siettünk, lesz majd két napunk, át a záróvonalon, át a túlba, azt a sárgát előzd meg, és közel érve, jól láttuk, ott a teherautó alján, nevetnünk kellett volna, te meg mit olvasol? azt kellett volna, nevetni mégis, írva állt: “Síró ponyva”. |
Rasplakana ponjava
Znala sam,
da, njegovo postojanje iskušava me,
ali sad
drugi-svet poruku mirisima šalje,
kao da majka
sinu, koji se logorovati
sprema,
pakuje: u tašni sveže
prane košulje
i bele sokne slaže,
ali gore
nemoj dugo ostati.
Žurili smo,
imaćemo dva dana,
tamo preko,
preko pune linije,
pretekni
onog žutog, i sasvim blizu
stigavši,
jasno smo videli, tamo na dnu
kamiona,
trebali bismo smejati se,
a ti šta
čitaš?
to bi
trebalo,
smejati se,
ipak, bilo je napisano:
“Rasplakana
ponyava”.
Prevod:
Fehér Illés
|
