Vörösmarty Mihály (Mihalj Verešmarti)
(Vörösmarty Mihály 1855-ben/ Vasárnapi Újság 1855. április 8.)
Pusztanyék, 1800. december 1. – Pest, 1855. november 19.
Előszó
Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.
Zöld ág virított a föld ormain.
Munkában élt az ember mint a hangya:
Küzdött a kéz, a szellem működött,
Lángolt a gondos ész, a szív remélt,
S a béke izzadt homlokát törölvén
Meghozni készült a legszebb jutalmat,
Az emberüdvöt, melyért fáradott.
Ünnepre fordúlt a természet, ami
Szép és jeles volt benne, megjelent.
Zöld ág virított a föld ormain.
Munkában élt az ember mint a hangya:
Küzdött a kéz, a szellem működött,
Lángolt a gondos ész, a szív remélt,
S a béke izzadt homlokát törölvén
Meghozni készült a legszebb jutalmat,
Az emberüdvöt, melyért fáradott.
Ünnepre fordúlt a természet, ami
Szép és jeles volt benne, megjelent.
Öröm - s reménytől reszketett a lég,
Megszülni vágyván a szent szózatot,
Mely által a világot mint egy új, egy
Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje.
Hallottuk a szót. Mélység és magasság
Viszhangozák azt. S a nagy egyetem
Megszünt forogni egy pillantatig.
Mély csend lön, mint szokott a vész előtt.
A vész kitört. Vérfagylaló keze
Emberfejekkel lapdázott az égre,
Emberszivekben dúltak lábai.
Lélekzetétől meghervadt az élet,
A szellemek világa kialutt,
S az elsötétült égnek arcain
Vad fénnyel a villámok rajzolák le
Az ellenséges istenek haragját.
És folyton-folyvást ordított a vész,
Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg.
Amerre járt, irtóztató nyomában
Szétszaggatott népeknek átkai
Sohajtanak fel csonthalmok közől;
És a nyomor gyámoltalan fejét
Elhamvadt várasokra fekteti.
Most tél van és csend és hó és halál.
A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg.
Megszülni vágyván a szent szózatot,
Mely által a világot mint egy új, egy
Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje.
Hallottuk a szót. Mélység és magasság
Viszhangozák azt. S a nagy egyetem
Megszünt forogni egy pillantatig.
Mély csend lön, mint szokott a vész előtt.
A vész kitört. Vérfagylaló keze
Emberfejekkel lapdázott az égre,
Emberszivekben dúltak lábai.
Lélekzetétől meghervadt az élet,
A szellemek világa kialutt,
S az elsötétült égnek arcain
Vad fénnyel a villámok rajzolák le
Az ellenséges istenek haragját.
És folyton-folyvást ordított a vész,
Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg.
Amerre járt, irtóztató nyomában
Szétszaggatott népeknek átkai
Sohajtanak fel csonthalmok közől;
És a nyomor gyámoltalan fejét
Elhamvadt várasokra fekteti.
Most tél van és csend és hó és halál.
A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg.
Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,
S az agg föld tán vendéghajat veszen,
Virágok bársonyába öltözik.
Üvegszemén a fagy fölengedend,
S illattal elkendőzött arcain
Jókedvet és ifjuságot hazud:
Kérdjétek akkor ezt a vén kacért,
Hová tevé boldogtalan fiait?
S az agg föld tán vendéghajat veszen,
Virágok bársonyába öltözik.
Üvegszemén a fagy fölengedend,
S illattal elkendőzött arcain
Jókedvet és ifjuságot hazud:
Kérdjétek akkor ezt a vén kacért,
Hová tevé boldogtalan fiait?
Predgovor
Kad ovo pisah čist je bio svod,
Zelen grane cvale zemljom svud
Čovjek u radu živje, kao mrav:
Borbena pest i razigrani duh,
Plaminjav um, srca se nadala.
Mir, oznojeno čelo otiruć,
Spremao se pružit najlepši dar,
Čast čovječanstvu kao nagradu.
Blagdanski se obukla priroda,
Ljepotom u njoj kićeni bi sve.
Radošću, nadom drhtao je zrak
Žudeći da rodi sveti govor nov
Kojim bi svijet glasom slavnijeg
Stvaranja pozdraviti mogao.
Čuli smo tu riječ. I brijeg i dol
Njom odzvanjali. I svemir je sav
Zaustavio sve vrtnje na tren.
Ko pred vihor dubok je bio mir,
I bura izbi. Rukom što ledi krv
Ljudske je glave nebom bacala,
Ljudska je srca nogom gazila,
Ugasio se svijet duhovni,,
Na obrazima neba smračena
Munje su divljim sjajem risale
Neprijateljskih bogova ljut bijes.
I neprestano bura vrištala
Ko neman što bijesna zavija.
Gdje stigne njezin streloviti trag
Kletve naroda srušenih u jad
Uzdisale su s hrpa kostura
I nemoćna bijedne glave svoje
Na srušene spuštali gradove.
Sad zima je i mir, snijeg i smrt,
Svijet je osijedio.
Na postupno kao sretan čovjek,
Već odjednom ko stari gospod Bog
Koji se, stvorivši svijet, čovjeka,
Tog poluboga, a poluzvijer,
Zgrozio nad tim djelom surovim,
Pa od žalosti osijedio.
Al mora doći češljač, Proljeće,
I stare zemlje kosu šarenu
Baršunasti će resit svjetovi.
U očima joj otopit će se led,
Pa će mirisnim svojim usnama
O sreći i mladosti tepat laž.
tad upitaj tu staru gizdavku
Gdje su joj nesretni njeni sinovi?
Prevod: Enver Čolaković
Prologue
I wrote this when the sky was still serene.
When blossoming boughs beautified the earth.
When mankind laboured like the humble ants,
When spirit soared, and hands were hard at work,
The thoughtful mind alive, the heart in hopes,
When peace could dry her tired brow at last,
Presenting that most glorious reward,
The happiness of man, her noble aim.
All nature celebrated, everything
Benign or beautiful, came out to feast.
When blossoming boughs beautified the earth.
When mankind laboured like the humble ants,
When spirit soared, and hands were hard at work,
The thoughtful mind alive, the heart in hopes,
When peace could dry her tired brow at last,
Presenting that most glorious reward,
The happiness of man, her noble aim.
All nature celebrated, everything
Benign or beautiful, came out to feast.
Delight and hope were trembling in the air,
Expectant of the grand inauguration,
Addressing all the world in lofty phrases
In tones to suit a better, new creation.
We heard the word. Its sound reverberated
On high and in the deep. For but a moment
The mighty universe had ceased rotating.
Then all fell silent, lull before the storm.
The tempest broke, its blood-congealing hands
Were lobbing human skulls into the sky,
Its feet were wading deep in human hearts,
And life was wilting in its baneful breath.
The torchlight of the spirit died away,
And on the fading forehead of the sky
A lightning etched the otherwordly lines
Of hostile gods in black, bloodthirsty temper.
The tempest blasted, bellowed like a madman,
A rabid monster raging at the world,
And where it went, along the bloody way
The curses of a butchered populace
Are rising from the steaming hecatombs
And devastation rests her weary head
On grey incinerated city ruins.
It's winter now and death and snow and stillness,
The earth turned white;
Not hair by hair as happy people do,
It lost its colour all at once, like God,
Who on the sixth day, crowning his creation,
Gave life to man, the godly-beastly mongrel,
And shattered by the grim monstrosity
His sorrow turned Him white and very old.
Expectant of the grand inauguration,
Addressing all the world in lofty phrases
In tones to suit a better, new creation.
We heard the word. Its sound reverberated
On high and in the deep. For but a moment
The mighty universe had ceased rotating.
Then all fell silent, lull before the storm.
The tempest broke, its blood-congealing hands
Were lobbing human skulls into the sky,
Its feet were wading deep in human hearts,
And life was wilting in its baneful breath.
The torchlight of the spirit died away,
And on the fading forehead of the sky
A lightning etched the otherwordly lines
Of hostile gods in black, bloodthirsty temper.
The tempest blasted, bellowed like a madman,
A rabid monster raging at the world,
And where it went, along the bloody way
The curses of a butchered populace
Are rising from the steaming hecatombs
And devastation rests her weary head
On grey incinerated city ruins.
It's winter now and death and snow and stillness,
The earth turned white;
Not hair by hair as happy people do,
It lost its colour all at once, like God,
Who on the sixth day, crowning his creation,
Gave life to man, the godly-beastly mongrel,
And shattered by the grim monstrosity
His sorrow turned Him white and very old.
When spring, the makeup-mistress comes again,
The aged earth may take a periwig
And find a frilly frock of daffodils.
The ice may thaw out on her glassy eyes,
Her perfume-scented, painted-on complexion
Pretending youth and faking happiness;
Ask then the aging, wrinkled prostitute
What has she done to her unhappy sons?
The aged earth may take a periwig
And find a frilly frock of daffodils.
The ice may thaw out on her glassy eyes,
Her perfume-scented, painted-on complexion
Pretending youth and faking happiness;
Ask then the aging, wrinkled prostitute
What has she done to her unhappy sons?
Translated by Peter Zollman
Vorwort
Als ich dies schrieb, da war der Himmel klar,
auf dieser Erde Wipfeln grünten Zweige,
und emsig ging der Mensch der Arbeit nach:
Es schuf die Hand, es wirkte klug der Geist,
Vernunft entflammte, Hoffnung trieb das Herz,
der Frieden, von der Stirn den Schweiß sich trocknend,
gedachte nun den schönsten Preis zu bringen:
Das Menschenheil, um das er sich geplagt.
Zur Feier rüstend, brachte die Natur,
was schön und edel war, ans Tageslicht.
auf dieser Erde Wipfeln grünten Zweige,
und emsig ging der Mensch der Arbeit nach:
Es schuf die Hand, es wirkte klug der Geist,
Vernunft entflammte, Hoffnung trieb das Herz,
der Frieden, von der Stirn den Schweiß sich trocknend,
gedachte nun den schönsten Preis zu bringen:
Das Menschenheil, um das er sich geplagt.
Zur Feier rüstend, brachte die Natur,
was schön und edel war, ans Tageslicht.
Vor Freud und Hoffnung zitterte die Luft
im Wunsch, die heil'ge Botschaft zuzusenden,
und mit der Stimme einer bessern Schöpfung
zu grüßen neu und glorreich alle Welt.
Das Wort ertönte. Und es hallte wider
in Höhn und Tiefen. Und das Universum
hört' auf zu kreisen einen Augenblick.
Es wurde still, die Stille vor dem Sturm.
Da brach es los. Und eine Schreckenshand
spielte mit Menschenköpfen wie mit Bällen,
zerstampft vom Wetter, brachen Menschenherzen,
von seinem Atem starb das Leben ab,
erlosch auch die erhabne Welt des Geistes,
und auf des Himmels finstres Angesicht,
mit wildem Zucken zeichneten die Blitze
den Zorn der aufgebrachten Götter ein.
im Wunsch, die heil'ge Botschaft zuzusenden,
und mit der Stimme einer bessern Schöpfung
zu grüßen neu und glorreich alle Welt.
Das Wort ertönte. Und es hallte wider
in Höhn und Tiefen. Und das Universum
hört' auf zu kreisen einen Augenblick.
Es wurde still, die Stille vor dem Sturm.
Da brach es los. Und eine Schreckenshand
spielte mit Menschenköpfen wie mit Bällen,
zerstampft vom Wetter, brachen Menschenherzen,
von seinem Atem starb das Leben ab,
erlosch auch die erhabne Welt des Geistes,
und auf des Himmels finstres Angesicht,
mit wildem Zucken zeichneten die Blitze
den Zorn der aufgebrachten Götter ein.
Das Ungewitter brüllte immerfort,
ganz wie ein toll gewordnes Ungeheuer.
Wohin es schritt, in seiner Schreckensspur
stiegen aus Knochenbergen röchelnd auf
die letzten Flüche der zerrißnen Völker,
und hilflos legt das Elend nun sein Haupt
in Schutt und Asche der zerstörten Städte.
Jetzt herrschen Winter, Stille, Schnee und Tod.
Die Erde aber ist jählings ergraut;
doch nicht allmählich wie friedliche Menschen,
nein, über Nacht ergraut, wie einstmals Gott,
der, als die Welt er schuf und dann den Menschen,
halb Gott im Wesen und noch halb ein Tier,
erschauderte ob seiner düstren Schöpfung
und vor Entsetzen grau ward, müd und alt.
Bald kommt der Lenz gegangen, ein Barbier,
die graue Erde nimmt dann die Perücke
und legt den Blumen Samt und Seide an.
Von ihren starren Augen taut der Frost,
mit Düften und mit grell geschminkten Wangen,
täuscht Freude sie und frische Jugend vor.
Ihr aber fragt die alte Sünderin:
Wo tat sie die erschlagnen Söhne hin?
ganz wie ein toll gewordnes Ungeheuer.
Wohin es schritt, in seiner Schreckensspur
stiegen aus Knochenbergen röchelnd auf
die letzten Flüche der zerrißnen Völker,
und hilflos legt das Elend nun sein Haupt
in Schutt und Asche der zerstörten Städte.
Jetzt herrschen Winter, Stille, Schnee und Tod.
Die Erde aber ist jählings ergraut;
doch nicht allmählich wie friedliche Menschen,
nein, über Nacht ergraut, wie einstmals Gott,
der, als die Welt er schuf und dann den Menschen,
halb Gott im Wesen und noch halb ein Tier,
erschauderte ob seiner düstren Schöpfung
und vor Entsetzen grau ward, müd und alt.
Bald kommt der Lenz gegangen, ein Barbier,
die graue Erde nimmt dann die Perücke
und legt den Blumen Samt und Seide an.
Von ihren starren Augen taut der Frost,
mit Düften und mit grell geschminkten Wangen,
täuscht Freude sie und frische Jugend vor.
Ihr aber fragt die alte Sünderin:
Wo tat sie die erschlagnen Söhne hin?
Übersetzung: Günther Deicke
