Vajda János
Budapest, 1827. május 7. – Budapest, 1897. január 17.
Húsz év múlva
(Gina emlékkönyvébe)
Mint a Montblanc csucsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szívem, többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.
Körültem csillagmiriád
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok.
De néha csöndes éjszakán
Elálmodozva, egyedül -
Mult ifjuság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül.
És ekkor még szivem kigyúl,
Mint hosszu téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen…
Nakon dvadeset godina
Ko na vrhu Montblanca led
Kom ne ude sjaj, vjetra vlast,
Srce ne gori ni mimored
I ne muči ga nova strast.
Oko mene zvijezda roj
Natječe se, blistavo sja;
Zrake na lik prosipa moj,
Stoga se još ne topim ja.
Al ponekad u tihu noć
Kada sanjarim posve sam,
Jezero mladosti zna doć,
Labuda lika tvig gledam.
I tada mi srca bukne plam
Ko u dugu noć zimsku snijeg
Montblanca kad se topi sam
Pred suncem klizući niz brijeg.
Prevod: Enver Čolaković
Twenty years later
For Gina
Like snow on Mont Blanc's distant crest,
That neither sun nor wind may harm,
My unvexed heart now lies at rest,
Inflamed by no new passion's charm.
Round me a myriad stars contend
Which casts the most flirtatious glow,
And on my head their bright rays bend,
Yet never do I melt or flow.
But sometimes on a silent night,
In lonely dreamings, half-awake,
Your swanlike image floats, so white,
On vanished youth's enchanted lake.
And then my heart flares up again,
As after a long winter's night
Mont Blanc's eternal snowfields, when
The rising sun turns them to light...
Translated by Zsuzsanna Ozsváth and Frederick Turner
Nach zwanzig jahren
Gleich dem Montblanc, an dessen Firn
Nicht Sturm noch Sonne rütteln kann,
Ist still mein Herz, kühl meine Stirn,
Nicht Lieb noch Haß ficht mich mehr an.
Ob tausend Sterne sich bemühn,
Mich aufzutaun mit ihrer Glut,
Wetteifernd glitzern, feurig glühn,
Es rührt mich nicht, kalt bleibt mein Blut.
Doch manchmal nachts, wenn ich allein,
Taucht vor mir auf der Feenteich
Der Jugend - und im Sternenschein
Dein schönes Bildnis, schwanengleich.
Dann, wie nach langem Wintertod,
Erwacht mein Herz und brennt vor Weh
So, wie im kalten Morgenrot
Erglüht des Bergfirns ewger Schnee.
Übersetzung: Martin Remané
