Živko Vujić Bila si – Az voltál

 

Živko Vujić Ljubatovci kod Laktaša, 6. april 1947. –

Bila si
 
Bila si ona koja je na talasima vjetra stizala u majska predvečerja
jedina
koja je plovila pučinom srca u proljećnu
luku radosti
 
Bila si ona
koja je u kosi pronosila miris bagremovog cvijeta
jedina
koja je u pluća dana udahnula miris proljeća
 
Bila si ona
čije su haljine uživale u oblinama tvoga tijela
jedina
čiju je gracioznost samo priroda mogla da protumači
 
Bila si ona
zbog koje sam lutao zavičajnim stazama samoće
jedina
zbog koje sam se vinuo u oblake čežnje
 
Bila si ona
koja je vrtoglavom snu podgrijavala javu
 
jedina
zbog koje je lila kiša suza iz bezoblačnog neba mojih očiju
 
Bila si ona
zbog koje je bez vjetra podrhtavalo lišće breze
jedina
koju je povjetarac milovao večernjim šapatom jasike
 
Bila si ona
koja je donosila proljeće u septembru
jedina
kojoj je Sunce pri zalasku darivalo svoj sjaj
 
Bila si ona
koja je lebdjela kao mjehurić pjene na talasima nesna
jedina
zbog koje su suze same tekle niz zgužvano lice jastuka
 
Bila si ona
koja je u svom oku skrivala tajnu duginih boja
jedina
koja je neostvarenim željama nježno golicala nadu
 
Bila si ona
čiji se pokreti nisu dali opjevati
jedina
čiji je odlazak iznjedrio tugu vječnosti
 
Bila si ona
koja si uvijek i na svakom mjestu bila
jedina
koja si meni bila prva i posljednja
 
Bila si ona
koja si bila i ostala
jedina
u srcu svih mojih pjesama
 
Izvor: autor
 
 
Az voltál
 
Az voltál
aki a májusi alkonyatba szelek szárnyán jött
az egyetlen
aki a szív tisztásán át az öröm kikötőjébe
a tavasszal érkezett
 
Az voltál
aki hajában az akác illatát vitte
az egyetlen
aki a mindennapok tüdejébe a tavasz illatát lehelte
 
Az voltál
akinek ruhája hajlékony testedet élvezte
az egyetlen
akinek szépségét csak a természet értette
 
Az voltál
aki miatt a szülőföld magányos utain bolyongtam
az egyetlen
aki miatt a szenvedély felhőjébe kapaszkodtam
 
Az voltál
aki fergeteges álommal hevíti a valóságot
az egyetlen
aki miatt a tiszta égből szememből könnyzuhatag hullott
 
Az voltál
aki miatt a nyírfalevél szélcsendben is remegett
az egyetlen
akit a szellő a rezgő nyárfa esti susogásával szeretgetett
 
Az voltál
aki szeptemberben a tavaszt hozza
az egyetlen
akinek a lenyugvó Nap sugarát ajándékozza
 
Az voltál
aki az éberlét hullámain habbuborékként lebegett
az egyetlen
aki miatt a gyűrött párna arcát könnyáradat fedett
 
Az voltál
aki szemében a szivárvány színeit rejtegette
az egyetlen
aki a reményt megvalósulatlan vágyakkal bizsergette
 
Az voltál
akinek mozdulatait versbe foglalni nem lehet
az egyetlen
akinek távozása után örökös gyász következett
 
Az voltál
aki mindig mindenhol
az egyetlen
volt aki számomra az első és utolsó volt
 
Az voltál
aki voltál és maradtál
az egyetlen
aki költészetemben egzisztál
 
Fordította: Fehér Illés

Živko Vujić Ispod jabuke – Az almafa alatt

Živko Vujić Ljubatovci kod Laktaša, 6. april 1947. –

Ispod jabuke

Da mi je samo

Da je večeras ugledam

Ispod krošnje

Dozrelih jabuka

I da dugo mirišem

I da nježno milujem

Da mirišem i milujem

A da ne znam koga

Zrele jabuke

Ili njene grudi

Az almafa alatt

Egyetlen vágyam

Hogy az érett almákat

Rejtő lombok alatt

Ma este meglássam

És illatával elteljek

És gyengéden símogassam

Szagoljam és símogassam

Tulajdonképpen mit is

Az érett almát

Vagy mellét

                                   Fordította: Fehér Illés

Živko Vujić Ona u snu – Álmában

Živko Vujić Ljubatovci kod Laktaša, 6. april 1947. –

Ona u snu

Razgovarali smo

Noćas nas dvoje

Tužne su riječi

Kad ih čuje samo onaj

Ko ih nekome priča

A taj kome priča

Daleko od tih riječi

Sanja nešto drugo

Dugo smo razgovarali

Álmában

Mi ketten

Beszélgettünk az éjjel

Szomorú a kimondott szó

Ha csak az hallja

Aki másnak mondja

És az akinek mondja

Messze a mondottaktól

Máshol jár álmában

Hosszan beszélgettünk

                       Fordította: Fehér Illés

Živko Vujić Dok si daleko – Míg messze vagy

Živko Vujić Ljubatovci kod Laktaša, 6. april 1947. –

Dok si daleko

Tog davnog maja kada si otišla,

u srcu je dozrijevalo proljeće.

Ono nije razumjelo tvoje namjere

i nije čulo tvoje - zbogom.

A ovo predvečerje donosi poruku

da si tužna negdje u svojoj samoći,

da te prisjećanja sve više grle i stežu,

da osluškuješ glas pokajanja.

Znaj da si mijenjala ogledala mojih dana...

Da mi je znati da li me još ima

u tvome zaboravu,

i da li si zapamtila

nježni dodir našeg maja?

Zavičajne staze pamte tvoje korake...

Pitam ovo predvečerje rumeno od bola,

šta je to što u meni žubori izmaglicom,

dok si negdje daleko u dubinama zaborava?

Daleko, a stojiš preda mnom.

Otkriva te vrijeme plavo od sjećanja.

Vidim te mladu i vitku,

osjećam tvoj dah,

tvoji pokreti su vezali moj pogled,

tvoja neopjevana ljepota

pružila prazan list bjeline

na kojoj ostaje trag zanosa...

Znaj da si mijenjala nadanja mojih dana...

A otud, negdje iz daljine,

pošalji po pčeli mirise zavičajnih polja,

po slavuju jutarnje pjesme usnulih jasika,

po vjetru kovrdžave pramenove kose,

po oblaku ime sa tvojim likom

da popune praznine sna...

Srce je spremno da ti oprosti.

Samo dođi, dok još cvjetaju ruže

u ružičnjaku mojih nada.

Vrata na bašti moga srca su otvorena.

Dođi, ne(do)ljubljena!

Doziva te pjesma maja.

Ako ne dođeš,

ona će utihnuti.

Dođi korakom sjećanja

što odzvanja u ritmu srca

koje je još zbunjeno,

kao u gnijezdu preplašena ptica

pred naletom olujnog vjetra.

Znaj da si mijenjala čežnje mojih dana...

Noć se približava,

a ja te čekam.

Kunem se da ću te čekati

sve do one bijele noći

kada sve utihne,

a samo ljubav ostaje.

Moje ćutanje je prepuno mjesečine.

Ono što čujem nije tvoj glas,

već šapat nježnog leptira,

ono što vidim, nije tvoje lice,

već opali cvijet trešnje,

ono što u dubinama sna šumi,

preostali je dah

nekog davnog proljeća...

Tuga sklapa svoja krila.

Tu, gdje si trebala biti,

nema te.

Pored mene,

gdje tebe nema,

nema ni mene.

Míg messze vagy

Azon a régi májusi napon, amikor elmentél,

Tavasz érett szívünkben.

Nem értette szándékodat

és nem hallotta – búcsúzódat.

De üzenetet hoz ez az alkonyat

valahol szomorú vagy magányos,

míg a bűnbánat hangjait hallgatod

emlékeid ölelnek, szorítanak.

Megváltoztattad létem tükrét…

Bár tudnám van-e még hely

számomra a feledés homályában,

és megjegyezted-e

májusunk gyengéd érintését?

Őrzik lépteidet a szülőföld ösvényei…

A fájdalomtól bíboros alkonyattól kérdem,

míg a távolban a múlt mélyébe süppedsz,

ebben a ködben  mi csobog bennem?

Messze vagy, mégis előttem állsz.

Feltár az emlékektől kék idő.

Fiatal vagy, karcsú,

érzem leheleted,

mozdulataid lenyűgözték tekintetem,

nem magasztalt szépséged

üres levél fehérét nyújtotta

melyen az odaadás nyoma maradt…

Megváltoztattad létem reménysugarát…

De onnan, a távolból,

hogy az üres álmok értelmet kapjanak,

küldd el a méhekkel az otthoni mezők illatát,

a pacsirtával a szunnyadó nyárfák reggeli dalát,

a széllel a pajkos hajtincseket,

a felhővel darázsderekadat…

A szív megbocsát.

Csak gyere, míg reményem rózsája

virít a rózsásban.

Szívem kertjében nyitva a bejárat.

Gyere, te végletekig nem csókolt!

Szólít a május dala.

Ha elmaradsz,

elhallgat.

Az emlékezet lépteivel jöjj

melyek a még mindig

kusza szívemben élnek,

mint vihar előtt

a riadt madarak fészkükben.

Megváltoztattad létem értelmét…

Esteledik,

várlak.

Esküszöm, mindaddig

a fehér éjig várlak,

míg minden el nem némul,

egyedül a szerelem marad.

Hallgatásom holdfénnyel telt.

Amit hallok nem a te hangod,

csak a pillangó suttogása,

amit látok nem a te arcod,

csak a lehullott cseresznyevirág,

ami a mélyben duruzsol

egy régmúlt tavasz

visszatartott lélegzete…

A keserűség összezárja szárnyait.

Itt, hol lenned kellene,

nem vagy.

Mert nem vagy

mellettem,

én sem létezem.

                                    Fordította: Fehér Illés

Živko Vujić je rođen 6. apri­la 1947. godi­ne u se­lu Lju­ba­tov­ci kod La­ktaša. Za­­vršio Faku­l­tet orga­­ni­­zaci­onih na­uka u Be­ogra­du. Pisanjem i objavljivanjem u listo­vi­ma i časopisima bavi se od 1965. go­di­ne. Bavi se i književnom kritikom i esejistikom. Za poeziju, pro­zu i satiru nagrađivan na do­ma­ćim i među­na­rodnim konkursima. Prevođen je na njemački, engleski, bugarski i makedonski.

Član je re­dak­cije sa­ti­ričnog časopisa "Nosorog", urednik u Izdavačkoj djelatnosti Udruženja za satiru, humor i karikaturu Ta­le, glavni i odgovorni urednik u Izdavačkoj djelatnosti Udru­ženja pisaca Srbije - Centar za RS u Pr­nja­voru, te urednik listova "Riječ Žu­pe" i "Pozno doba".

Vujić, Živko (Vujity Zsivko) 1947-ben La­ktaši (Laktasi) melletti Ljubatovciban (Lyubatovci) született. Belgrádban a Vezetéstudományi egyetemen szerzett oklevelet. Írásait 1965-től közlik a különböző folyóiratok és napilapok. Író, költő, esszéíró, kritikus. Több irodalmi kitüntetésben részesült úgy a hazai, mint a nemzetközi színtéren. Műveit német, angol, bolgár és macedón nyelvre fordították.

A „Nosorog” (Orrszarvú) szatirikus lap szerkesztőségének tagja, a Humoristák és Karikaturisták Szövetsége által kiadott „Tale” (Mesék) folyóirat szerkesztője, a Szerbiai Írószövetség Kiadóvállalat Szerb Köztársaság részleg fő- és felelős szerkesztője, ezen felül a „Riječ Žu­pe” (A Megye Szava) és a „Pozno doba” (Kései kor) lapok szerkesztője.