Keresés ebben a blogban

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Wordsworth William. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Wordsworth William. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. november 5., hétfő

William Wordsworth Lucy Gray - Ballada Lucy Gray-ről


William Wordsworth (Portrait by Henry Eldridge)
Cockermouth, 7 April 1770 – Cumberland, 23 April 1850


Illustration by Minnie Dibdin Spooner
Lucy Gray

Oft I had heard of Lucy Gray:
And, when I crossed the wild,
I chanced to see at break of day
The solitary child.

No mate, no comrade Lucy knew;
She dwelt on a wide moor,
--The sweetest thing that ever grew
Beside a human door!

You yet may spy the fawn at play,
The hare upon the green;
But the sweet face of Lucy Gray
Will never more be seen.

"To-night will be a stormy night--
You to the town must go;
And take a lantern, Child, to light
Your mother through the snow."

"That, Father! will I gladly do:
'Tis scarcely afternoon--
The minster-clock has just struck two,
And yonder is the moon!"

At this the Father raised his hook,
And snapped a faggot-band;
He plied his work;--and Lucy took
The lantern in her hand.

Not blither is the mountain roe:
With many a wanton stroke
Her feet disperse the powdery snow,
That rises up like smoke.

The storm came on before its time:
She wandered up and down;
And many a hill did Lucy climb:
But never reached the town.

The wretched parents all that night
Went shouting far and wide;
But there was neither sound nor sight
To serve them for a guide.

At day-break on a hill they stood
That overlooked the moor;
And thence they saw the bridge of wood,
A furlong from their door.

They wept--and, turning homeward, cried,
"In heaven we all shall meet;"
--When in the snow the mother spied
The print of Lucy's feet.

Then downwards from the steep hill's edge
They tracked the footmarks small;
And through the broken hawthorn hedge,
And by the long stone-wall;

And then an open field they crossed:
The marks were still the same;
They tracked them on, nor ever lost;
And to the bridge they came.

They followed from the snowy bank
Those footmarks, one by one,
Into the middle of the plank;
And further there were none!

--Yet some maintain that to this day
She is a living child;
That you may see sweet Lucy Gray
Upon the lonesome wild.

O'er rough and smooth she trips along,
And never looks behind;
And sings a solitary song
That whistles in the wind.



Illustration by Minnie Dibdin Spooner

 
Ballada Lucy Gray–ről

Hallottam már róla sokat;
Úgy hívták: Lucy Gray.
S láttam egyszer a fák alatt
Amint eltűnt az éj.

Nem kellett néki társ, barát,
Kinn élt a láposon.
Így nőtt az édes-szép virág,
Ilyen magányosan.

Fürkészd a hajnali mezőt:
Friss még a fű nyoma,
Surran a játszi őz, - de őt
Nem láthatod soha.

- Vihar, vihar lesz éjszaka,
Siess a dombon át,
Gyerek, lámpással hozd haza
A városból anyád –

- Megyek örömmel, jóapám
Hisz délután van még.
Az óra kettőt üt csupán,
És holdas lesz az ég. –

És apja nem felel neki,
Rőzsét tör szótlanul,
Inog a lámpás, - megy Lucy,
S a fény a hóra hull.

Mint könnyűléptű őzike,
A dombon úgy szökell,
Porzik nyomán a hópihe,
Füstként repülve fel.

Vihar támad nagyon korán;
A kislány bandukolt.
És domb fehérlett domb után,
S a város messze volt…

A boldogtalan pár rohan,
De Lucy nincs sehol.
Kiáltoznak a dombokon,
De ő nem válaszol.

Kutatják késő hajnalig,
S ím, látszik már a láp,
Amott a ház, s a kis fahíd
Pár lépéssel odább.

Búcsút zokognak a szülők;
- Fogunk még látni – Ott! –
S most meglátnak a hőban ők
Két csöppnyi lábnyomot.

Követték Lucy lábnyomát
Lejtőkön, völgyeken,
A tüskés, tört sövényen át
S a kéfal mentiben,

S egy tág mezőre értek el,
A lábnyom arra vitt,
Mentek, egyet sem vétve el,
S előttük állt a híd,

S tovább vezet, tovább kisér
A parti friss havon –
S a deszkapalló véginél
Csak megszakad a nyom…!

- Meséli róla még sokat,
Hogy él, s ha tűn az éj;
Kinn jár a csöndes fák alatt
Az édes Lucy Gray.

Hátra se néz, s míg hómezőn
És lankán kóborol:
Magányos dal száll könnyezőn
S a szélben fellobog.

                                  Gergely Ágnes fordítása



2012. július 19., csütörtök

William Wordsworth: Daffodils - Táncoló tűzliliomok - Sunovrati

William Wordsworth

William Wordsworth (Portrait by R Carruthers)
Cockermouth, 7 April 1770 – Cumberland, 23 April 1850


Daffodils 

I wandered lonely as a cloud
That floats on high o'er vales and hills,
When all at once I saw a crowd,
A host, of golden daffodils;
Beside the lake, beneath the trees,
Fluttering and dancing in the breeze.

Continuous as the stars that shine
And twinkle on the milky way,
They stretched in never-ending line
Along the margin of a bay:
Ten thousand saw I at a glance,
Tossing their heads in sprightly dance.

The waves beside them danced; but they
Out-did the sparkling waves in glee:
A poet could not but be gay,
In such a jocund company:
I gazed--and gazed--but little thought
What wealth the show to me had brought:

For oft, when on my couch I lie
In vacant or in pensive mood,
They flash upon that inward eye
Which is the bliss of solitude;
And then my heart with pleasure fills,
And dances with the daffodils.

Táncoló tűzliliomok 

Sétáltam, mint felhő, melyet
szél hajt céltalan, könnyedén,
s egyszer csak egy sor, egy sereg
aranyliliom tűnt elém,
a tó partján, a fák alatt
ringtak, táncoltak, álmatag.

Ahogy csillaggal a tejút
ragyog s hunyorog mindenütt,
a szikrázó kis öblöt úgy
körüllobogta ünnepük;
lángszirom, táncos, büszke fej
hintázott ott vagy tízezer.

Tűztánc volt a tó is, de ők
túltündökölték a vizet, -
költő ily társaság előtt
csak boldog s vidám lehetett!
Néztem, - néztem, - nem tudva még,
hogy mily gazdaggá tett a kép;

mert, ha merengő éjeken
lelkem most önmagába néz,
gyakran kigyúl belső szemem,
mely a magány áldása, és
megint veletek lobogok,
táncoló tűzliliomok. 
Fordította.: Szabó Lőrinc


Sunovrati

Ko oblak samotan sam lutô,
     Što dol i briješke gleda s visa,
Kad spazih mnoštvo razasuto
     U beskraj zlaćanih narcisa;
Kraj jezera, pod drvećem,
Lahor s tim se igrô cvijećem.

Ko zvijezde sjajne što trepere
     U Mliječnoj Stazi preko svoda;
U beskraj njihov red se stere,
     Uz zaton, gdje ih rubi voda.
Moj pogled jedan: tisuće su,
Što njišu se u vrelom plesu.

Talasi kraj njih plešu bijeli,
     Ali nenadmašno igra cvijeće:
Mora se pjesnik da veseli
     U društvu takve pjane sreće!
Gledam – gledam – a mis΄o sitna
Kraj prizora mi pade kitna:

Kad budem ležô u duboku
     Nehaju, tuzi ili praznoći,
Unutrašnjem nek sjaju oku,
     Koje je sreća u samoći;
Nek srce žarom napuni se,
I neka pleše uz narcise.

Prevod: Ivan Goran Kovačić



2012. július 17., kedd

William Wordsworth: We are seven - Heten vagyunk




William Wordsworth (1770-1850)

 



We are seven

A simple child, dear brother Jim,
That lightly draws its breath,
And feels its life in every limb,
What should it know of death?

I met a little cottage girl,
she was eight years old, she sad;
Her hair was thick with many a curl
That cluster´d rounkd her head.

She had a rustic woodland air,
And she was wildly clad;
Her eyes were fair, and very fair,
-Her beauty made me glad.

´Sisters and brothers, little maid,
´How many may you be?´
´How many? seven in all´ she said,
and wondering looked at me.

´And where are they, I pray you tell?´
She answered, ´Seven are we,
´And two of us at Conway dwell,
´And two are gone to sea.

´Two of us in the church-yard lie,
´My sister and my brother,
´And in the church-yard cottage, I
´Dwell near them with my mother.´

´You say that two at Conway dwell
´And two are gone to sea,
´Yet you are seven; I pray you tell
˝Sweet Maid, how this may be?´

Then did the little Maid reply,
´Seven boys and girls are we;
´Two of us in the church-yard lie,
´Beneath the church-yard tree.´

´You run about, my little maid,
´Your limbs they are alive;
´If two are in the church-yard laid,
Then ye are only five.´

´Their graves are green, they may be seen,´
The little Maid replied,
´Twelve steps or more from my mother´s door,
´And they are side by side.

´My stockings there I ofteen knit,
´My kerchief there I hem;
´And there upon the ground I sit-
´I sit and sing to them.

´And often after sunset, Sir,
´When it is light and fair,
´I take my little porringer,
´And eat my supper there.

´That first that died the little Jane;
´In bed she moaning lay,
´Till God released her of her pain,
´And then she went away.

´So in the church-yard she was laid,
´And all the summer dry,
´Together round her grave we played,
´My brother John, and I.

´And when the ground was white with snow,
´And I could run and slide,
´My brother John was forced to go,
´And he lies by her side.´

´How many you are then,´ said I,
´If they two are in Heaven?´
The little Maiden did reply,
´O Master! we are seven.´

´But they are dead, those are dead!
´Their spirits are in Heaven!´
´Twas throwing words away; for still
The little Maid would have her will,
And said, ´Nay, we are seven!´





Heten vagyunk

- - - - Egy egyszerű gyermek
Ki még virágot szedhet minden ágról
Életet érez minden tagjában:
- Mit tudjon az még a halálról?

Egy falusi lánykát találtam,
Nyolc évesnak mondá magát.
Tömött haja három négy fonadékban
Vevé körül fejét és homlokát.

Tekintete, ruhája, mint virágé,
Mely erők rejtekébe nőtt.
Szeme oly szép volt, oly nagyon szép
Gyönyör volt néznem őt.

Hányan vagytok testvérek, gyermekem,
Együtt véve fiú és leány?
- „Hányan? Heten vagyunk!“ felelt
S bámulva tekintett rám.

„S hol vannak ők?“ Kérdem tovább.
 - „Heten vagyunk, - felelt, -
Kettő a városban lakik benn,
Kettő tengerre kelt.

Kettő a temetőben fekszik,
Egy fiú s egy leány.
Mi ott lakunk közel hozzájok,
Én és édesanyám.“

 „Kettő van a városban, mondod,
Kettő van a tengeren; -
S mégis heten vonátok együtt?
Hogyan lehet ez gyermekem?“

S a kis lány megint felelt:
- „Együtt heten vagyunk, igen;
Kettőnk a nagy fa alatt nyugszik
A temetőnek mélyiben.“

„De míg te élsz, vígan szaladgálsz,
Kis pillangók után...
Kettő a temetőben alszik:
Így hát öten vagytok csupán!“

- „Sírjaik zöldek, szólt a lány,
Ott egymás mellett nyugszanak;
Házunktól, melyben mi lakunk,
Tíz-húsz lépésre csak.

Ott szoktam kötögetni gyakran,
Vagy varrogatni etvelig.
Leülök a sír zöld füvébe,
Ott ülök s dalolok nekik.

Sokszor, ha már a nap lement,
Szelíd az est, s ahold  jő fel:
Kis kosarammal kimegyek,
S vacsorámat ott költöm el.

Előbb a kis Johanka halt meg,
Nyögött ágyán keservesen,
Míg isten feloldozta végre,
És akkor meghalt csendesen.

Letették a zöld temetőbe,
Ott alszik sírja fenekén,
Sírja körül ott játszadoztunk
Egész nyáron, Jánoska s én.

De mikor a hó esett a földre,
És a tó befagyott:
Jánoska is nagyon beteg lett.
És aztán ő is elhagyott!“

„Hányan vagytok hát kis leánykám,
Ha kettő túl az életen?“
 sírva felelt a kis leányka:
- „Heten vagyunk uram, heten!“

„De kettő halva, lelkök égben,
Testök sír mélyiben...“
- Mind hasztalan erőlködésem.
A lányka megmaradt hitében:
“Heten vagyunk uram, heten!“

                               Szász Károly fordítása