William Wordsworth On the Extinction of the Venetian Republic – A Velencei Köztársaság halálára – Gašenje Venecijanske republike



William Wordsworth

Cockermouth, 7 April 1770 – Cumberland, 23 April 1850

On the Extinction of the Venetian Republic

Once did She hold the gorgeous East in fee;
And was the safeguard of the West: the worth
Of Venice did not fall below her birth,
Venice, the eldest Child of Liberty.

She was a maiden City, bright and free;
No guile seduced, no force could violate;
And, when she took unto herself a mate,
She must espouse the everlasting Sea.

And what if she had seen those glories fade,
Those titles vanish, and that strength decay;
Yet shall some tribute of regret be paid

When her long life hath reach’d its final day:
Men are we, and must grieve when even the Shade
Of that which once was great is pass’d away.

A Velencei Köztársaság halálára

Uralkodott a kincsekkel tele
Kelet fölött s Nyugat védője volt;
Velence senkinek meg nem hajolt,
nemes sarj volt, Szabadság gyermeke.

Sem bősz erő, sem csel nem győzte le;
szűz város volt, tündöklő és szabad,
S mikor jegyest választhatott, a vad,
örök tenger lett hű szerelmese.

S megérte bár, hogy hervad dicstelen
s hogy dísze hull és többé mitse vár, –
tünődjünk most a tűnő érdemen,

s hogy így elérte őt is a halál.
Gyászoljatok ti férfiak velem:
oly nagy volt hajdan s árnya sincs ma már.

Fordította: Radnóti Miklós

Gašenje Venecijanske republike

Nekad je i raskošni Istok za svoje vezala vode,

I čuvar Zapada bila; i ne posta manja

Vrednost Venecije, od njenog postanja,

Venecija, najstarije čedo slobode.

Beše grad devičanski slobodan, od sjaja stvoren,

Nasilju otporan, lukavstvom nezaveden:

I kad je ženik pred nju bio doveden,

Morala se venčati s neuništivim Morem.

I šta kad je videla kako te slave blede,

Ta zvanja nestaju, te snage više ne vrede,

I dug žaljenja platiti treba, u čas

Kad i potonji dan dostiže život njen;

Mi smo ljudi, i moramo žaliti kad i sen

Onog što veliko beše nekad, promine pored nas.

Prevod: Miodrag Pavlović i Ljubomir Simonović

 

William Wordsworth To Sleep – Az álomhoz – Snu



William Wordsworth

Cockermouth, 7 April 1770 – Cumberland, 23 April 1850

To Sleep

A flock of sheep that leisurely pass by

     One after one; the sound of rain, and bees

     Murmuring; the fall of rivers, winds and seas,

Smooth fields, white sheets of water, and pure sky;

I've thought of all by turns, and still I lie

     Sleepless; and soon the small birds' melodies

     Must hear, first uttered from my orchard trees,

And the first cuckoo's melancholy cry.

Even thus last night, and two nights more I lay,

     And could not win thee, Sleep! by any stealth:

So do not let me wear tonight away:

Without Thee what is all the morning's wealth?

Come, blessed barrier between day and day,

     Dear mother of fresh thoughts and joyous health!

Az álomhoz

Juhnyájra, mely egyenként ballag át

     egy szűk hídon... záporra, méherajra

     és vízesésre... szél és habmorajra...

fehér sík égre... sírna tóra... tág

mezőre... mindre gondoltam – s tovább

     fekszem – álmatlan;  – s már hajnali zajra

     gyúl a gyümölcsös, zeng a bokrok alja

s az első méla kakukszó kiált.

Igy tegnap éjjel és két éje már

     nem nyerlek én, óh Álom! drága, lanyha…

Ne kínozd azt, ki oly régóta vár!

Mi nélküled a reggel dús aranyja?

Jer, nap és nap között áldott határ,

     friss gondolat s víg épség édesanyja!

Fordította: Babits Mihály

Snu

Ovce što dugo idu krdimice,

     Jedna za drugom, zvuk kiša, I pčele

     Što bruje; šum vjetra, rijeka i bijele

Ploštine voda, vedrine, ravnice;

Zamišljah cve to, a sad besanice

     Muče me; ptičje pjesmice malene

     Skoro iz vrta doprijet će do mene,

I prvi sjetni povik kukavice.

Ko sinoć, i dvije noći već, uhvatit

     Ne mogu tebe, Sne, uz sve tišine,

Stoga me nemoj opet noćas patit.

Što bez tebe su sva jutarnja blaga?

Ogrado sretna izmeđ dvije vedrine,

     Zdravlja i misli svježih majko draga.

Prevod: Ivan Goran Kovačić

 

William Wordsworth Ode on intimations of immortality from recollections of early childhood – Óda: A halhatatlanság sejtelme a kora gyermekkor emlékeiből – Oda o nagoveštajima besmrtnosti kroz sećanja na rano detinjstvo



William Wordsworth (Portrait by Henry Eldridge)

Cockermouth, 7 April 1770 – Cumberland, 23 April 1850

Ode on intimations of immortality from recollections of early childhood

The child is father of the man;

And I could wish my days to be

Bound each to each by natural piety.

                                     (Wordsworth, "My Heart Leaps Up")

I

There was a time when meadow, grove, and stream,

The earth, and every common sight

                 To me did seem

            Apparelled in celestial light,

The glory and the freshness of a dream.

It is not now as it hath been of yore;--

             Turn wheresoe'er I may,

              By night or day,

The things which I have seen I now can see no more.

II

The rainbow comes and goes,

            And lovely is the rose;

            The moon doth with delight

     Look round her when the heavens are bare;

            Waters on a starry night

            Are beautiful and fair;

     The sunshine is a glorious birth;

     But yet I know, where'er I go,

That there hath past away a glory from the earth.

                                    III

Now, while the birds thus sing a joyous song,

     And while the young lambs bound

            As to the tabor's sound,

To me alone there came a thought of grief:

A timely utterance gave that thought relief,

            And I again am strong.

The cataracts blow their trumpets from the steep,--

No more shall grief of mine the season wrong:

I hear the echoes through the mountains throng.

The winds come to me from the fields of sleep,

            And all the earth is gay;

                Land and sea

     Give themselves up to jollity,

            And with the heart of May

     Doth every beast keep holiday;--

                Thou child of joy,

Shout round me, let me hear thy shouts, thou happy

        Shepherd-boy!

                                    IV

Ye blesséd Creatures, I have heard the call

     Ye to each other make; I see

The heavens laugh with you in your jubilee;

     My heart is at your festival,

       My head hath its coronal,

The fulness of your bliss, I feel--I feel it all.

         O evil day! if I were sullen

         While Earth herself is adorning

              This sweet May-morning;

         And the children are culling

              On every side

         In a thousand valleys far and wide

         Fresh flowers; while the sun shines warm,

And the babe leaps up on his mother's arm:--

         I hear, I hear, with joy I hear!

         --But there's a tree, of many, one,

A single field which I have look'd upon,

Both of them speak of something that is gone:

              The pansy at my feet

              Doth the same tale repeat:

Whither is fled the visionary gleam?

Where is it now, the glory and the dream?

                                    V

Our birth is but a sleep and a forgetting;

The Soul that rises with us, our life's Star,

          Hath had elsewhere its setting

               And cometh from afar;

          Not in entire forgetfulness,

          And not in utter nakedness,

But trailing clouds of glory do we come

               From God, who is our home:

Heaven lies about us in our infancy!

Shades of the prison-house begin to close

               Upon the growing Boy,

But he beholds the light, and whence it flows,

               He sees it in his joy;

The Youth, who daily farther from the east

     Must travel, still is Nature's priest,

          And by the vision splendid

          Is on his way attended;

At length the Man perceives it die away,

And fade into the light of common day.

                                    VI

Earth fills her lap with pleasures of her own;

Yearnings she hath in her own natural kind,

And, even with something of a mother's mind,

               And no unworthy aim,

          The homely nurse doth all she can

To make her foster-child, her inmate, Man,

               Forget the glories he hath known,

And that imperial palace whence he came.

                                    VII

Behold the Child among his new-born blisses,

A six years' darling of a pigmy size!

See, where 'mid work of his own hand he lies,

Fretted by sallies of his mother's kisses,

With light upon him from his father's eyes!

See, at his feet, some little plan or chart,

Some fragment from his dream of human life,

Shaped by himself with newly-learned art;

          A wedding or a festival,

          A mourning or a funeral;

               And this hath now his heart,

          And unto this he frames his song:

               Then will he fit his tongue

To dialogues of business, love, or strife;

          But it will not be long

          Ere this be thrown aside,

          And with new joy and pride

The little actor cons another part;

Filling from time to time his 'humorous stage'

With all the Persons, down to palsied Age,

That life brings with her in her equipage;

          As if his whole vocation

          Were endless imitation.

                                    VIII

Thou, whose exterior semblance doth belie

          Thy soul's immensity;

Thou best philosopher, who yet dost keep

Thy heritage, thou eye among the blind,

That, deaf and silent, read'st the eternal deep,

Haunted for ever by the eternal Mind,--

          Mighty Prophet! Seer blest!

          On whom those truths rest

Which we are toiling all our lives to find,

In darkness lost, the darkness of the grave;

Thou, over whom thy Immortality

Broods like the day, a master o'er a slave,

A Presence which is not to be put by;

          To whom the grave

Is but a lonely bed, without the sense of sight

Of day or the warm light,

A place of thoughts where we in waiting lie;

Thou little child, yet glorious in the might

Of heaven-born freedom on thy being's height,

Why with such earnest pains dost thou provoke

The years to bring the inevitable yoke,

Thus blindly with thy blessedness at strife?

Full soon thy soul shall have her earthly freight,

And custom lie upon thee with a weight

Heavy as frost, and deep almost as life!

                                    IX

          0 joy! that in our embers

          Is something that doth live,

          That Nature yet remembers

          What was so fugitive!

The thought of our past years in me doth breed

Perpetual benediction: not indeed

For that which is most worthy to be blest,

Delight and liberty, the simple creed

Of Childhood, whether busy or at rest,

With new-fledged hope still fluttering in his breast:--

          --Not for these I raise

          The song of thanks and praise;

     But for those obstinate questionings

     Of sense and outward things,

     Fallings from us, vanishings,

     Blank misgivings of a creature

Moving about in worlds not realized,

High instincts, before which our mortal nature

Did tremble like a guilty thing surprised:

     But for those first affections,

     Those shadowy recollections,

          Which, be they what they may,

Are yet the fountain-light of all our day,

Are yet a master-light of all our seeing;

     Uphold us--cherish--and have power to make

Our noisy years seem moments in the being

Of the eternal Silence: truths that wake,

               To perish never;

Which neither listlessness, nor mad endeavour,

               Nor man nor boy,

Nor all that is at enmity with joy,

Can utterly abolish or destroy!

   Hence, in a season of calm weather

          Though inland far we be,

Our souls have sight of that immortal sea

               Which brought us hither;

          Can in a moment travel thither--

And see the children sport upon the shore,

And hear the mighty waters rolling evermore.

                                    X

Then, sing, ye birds, sing, sing a joyous song!

          And let the young lambs bound

          As to the tabor's sound!

     We, in thought, will join your throng,

          Ye that pipe and ye that play,

          Ye that through your hearts to-day

          Feel the gladness of the May!

What though the radiance which was once so bright

Be now for ever taken from my sight,

     Though nothing can bring back the hour

Of splendour in the grass, of glory in the flower;

          We will grieve not, rather find

          Strength in what remains behind;

          In the primal sympathy

          Which having been must ever be;

          In the soothing thoughts that spring

          Out of human suffering;

          In the faith that looks through death,

In years that bring the philosophic mind.

                                    XI

And 0, ye Fountains, Meadows, Hills, and Groves,

Forebode not any severing of our loves!

Yet in my heart of hearts I feel your might;

I only have relinquish'd one delight

To live beneath your more habitual sway;

I love the brooks which down their channels fret

Even more than when I tripp'd lightly as they;

The innocent brightness of a new-born day

               Is lovely yet;

The clouds that gather round the setting sun

Do take a sober colouring from an eye

That hath kept watch o'er man's mortality;

Another race hath been, and other palms are won.

   Thanks to the human heart by which we live,

   Thanks to its tenderness, its joys, and fears,

   To me the meanest flower that blows can give

   Thoughts that do often lie too deep for tears.

Óda: A halhatatlanság sejtelme a kora gyermekkor emlékeiből

                        A férfi apja a gyerek;
                        hadd fűzze hát napjaimat
                        egymáshoz a természet-áhitat.
                             (Kálnoky László fordítása)

                        I

Valaha forrásokon, berkeken,
   a földön, s mit csak láthatok,
       úgy tűnt nekem,
   hogy mennyei fényár ragyog,
álom, mely tündöklő és eleven.
Ma már nem úgy van, ahogy egykoron; -
     forduljak bárhova,
       sem éjszaka,
sem nappal: látni azt többé már nem fogom.

                        II

   Kél s enyész a szivárvány,
     s olyan gyönyörű látvány
     a rózsa, hogy a hold
   csak rá néz, ha derült az ég;
     és a víztükör, ahogy
     csillámlik: csodaszép;
   a nap újjászületve tör föl;
   de tudom, bárhová megyek,
hogy végleg elveszett az üdvösség a földről.

                        III

Míg a madarak dalolnak vígan ott,
   s mintha dob szólna távol,
     sok kis bárányka táncol,
csak engem űz egy fájó gondolat;
de, hogy kimondom, enyhet jókor ad,
     s megint erős vagyok;
meredélyen zuhatag zúgva bömböl;
bánatom nem sérti az évszakot;
hallom, hogy visszhangzik a sziklafok,
szelek fújnak felém alvó mezőkről,
     földön és föld körül
       és tengeren
   minden ünnepel lelkesen,
     minden állat örül,
   május van szívében belül; -
       te víg dalú,
boldog Gyermek, jöjj, énekelj nekem,
Pásztorfiú!

                        IV

Áldott lények, hallottam, mily zenével
   hívtátok egymást, s hogy nevet
az ég vigasságtokban veletek;
   szívemben az öröm vezérel,
   homlokomon füzérrel
érzem, boldogságotok telje ér el.
     Ha borús volnék, szörnyü nap!
     mikor a föld ily ékes,
       s e májusi édes
     reggelen nagy csapat
       gyerek szalad
     mindenfelé, és tűz a nap,
     s virágot szednek völgyek alján,
s a csecsemő felül az anyja karján; -
     hallom, hallom, hallom örömmel!
     - De ott, a többi közt a fa
s a rét, amelyet láttam valaha,
azt jelzik, valami végleg oda;
     az árvácska a földön
     is megismétli rögtön:
a kápráztató fényt most hol találom?
Hová szökött az üdvösség s az álom?

                        V

Születésünk csak álom s feledés:
létünk csillaga, lelkünk, mely velünk kél,
     messziről ered, és
       véget nem mivelünk ér:
     nem teljesen emléktelen,
     és nem egészen védtelen
jövünk az Istenből, ki otthonunk,
     de fénycsóvát vonunk:
gyermekkorunkban a menny vesz körül!
Már kezdik eltakarni börtön-árnyak
     a növekvő Fiút,
de ő a fényt nézi, s hogy honnan árad,
     s ennek örülni tud;
az Ifjú a Természet papja, bár
     kelettől már mindmessze jár,
       az ábránd tündökölve
       mindig ott megy előtte;
végre a Férfi látja: elenyész,
s a hétköznapok világába vész.

                        VI

A föld öle is kínál örömet;
   megvannak természetes vágyai;
sőt, gondos, jó anya módján, ami
     célnak sem ostoba,
   a dajka szeretné elérni,
hogy nevelt fia, a majdani Férfi
   feledje a fényköröket,
hogy honnan jött s hol a fény-palota.

                        VII

Nézd a Gyermeket újult örömével,
mint hatéves, pöttöm kis angyal ott!
Nézd, az ő keze munkája, ahogy
anyja csiklandja csókok özönével,
míg apja szeme fénye ráragyog!
Nézd, lábánál valami ábra, térkép -
tört álmai az ember életének,
új tudással ő írta ilyeténképp;
     menyegző vagy a nász,
     temetés vagy a gyász,
       ez tölti be szívét, még
     ily keretbe fogja a dalt:
       szerelem, munka, harc
szavait később tanulja az ének,
       de hosszan ez se tart,
       mert félredobja, s új,
       más szerepet tanul,
mely várja boldog s büszke kis szinészét;
"szeszélyes színpada" benépesül,
míg Aggok nem jönnek erőtlenül,
az Élet ezt adja kíséretül;
       mintha nem volna tán más
       dolga, mint az utánzás.

                        VIII

Te, ki elrejted külső képeden,
         hogy lelked végtelen;
te bölcsek bölcse, ki, mit örököltél,
megóvod; látó a vakok között,
süketnémán olvasod az örök mélyt;
elméddel mindörökkön üldözöd: -
         nagy jós! próféta, áldott!
         az igazat te látod,
miért ember éltében küszködött,
síri sötétben nem lelve utat;
halhatatlanságod a léteden
te, szolgán úr, úgy töpreng, mint a nap,
oly kikerülhetetlen van jelen;
te kicsiny Gyermek, de szabad s hatalmas,
ég-adta tökélyedben diadalmas:
boldogságod ellen küzdve vakon
mért sürgeted, kívánod oly nagyon -
úgyis jármukba fognak majd az évek!
Lelkeden hamar földi teher ül meg,
és a szokások is rádnehezülnek,
a fagy súlyával, s mélyen, mint az élet!

                        IX

     Ó, öröm! amitől mi
       élesztjük parazsunk:
       hogy a természet őrzi,
       mi bennünk úgy kihúnyt!
Nekem a múltak emlékezete
a végtelen üdvöt jelenti, de
nem épp azért, miért áldani kell -
a - rest vagy szorgos - gyermekkor hite,
boldogság és szabadság, e kebel
reménye pelyhes bár, de szárnyra kel: -
       háladalt nem ennek
       dicséretére zengek:
     csak mit a világ s érzetünk
     kérdezni sose szűnt,
     s mely lehullt, tovatűnt;
     s mi megsejti a Lényt, amely
oly világban jár, amit én nem értek,
s az ösztönnek, mitől e porhüvely
úgy reszket, mint bűnös, kit tettenértek;
       az első érzelemnek
       tört emlékezetemnek,
       mely legyen úgy, ahogy:
napunkon ez a fény-forrás ragyog,
látóvá ez a vezér-fény nevel,
ez ápol s véd minket, s a zajos évek
az örök Csöndben úgy suhannak el,
mint kurta perc: az igazság felébred,
         s most már ittmarad:
sem fásultság, sem őrült akarat,
         férfi s gyerek,
az öröm ellensége, gyűlölet
sem rombolja már szét, nem öli meg!
       S bár bel-földön vagyunk, s a part
         oly messze, szél elállt,
lelkünk látja az örök tengerárt,
         mely idehajt,
       s mely tovább fog sodorni majd,
s látjuk a parton gyermekek raját,
s halljuk a hullám örök moraját.

                        X

Madarak, vígan, vígan zengjetek!
         S mintha dob szólna távol,
         te kis bárányka, táncolj!
Lelkünk zengi veletek,
         ki fújod, ki forgatod,
         ki szívedbe fogadod
         ezt a májusi napot!
Mit számít, hogy többé nem tündököl,
az a fény eltűnt a szemem elől,
         az óra vissza sose jő,
mikor nyílt a virág, pompázott a mező;
         nem szomorkodunk: az ad
         erőt, ami megmarad;
         az örök részvét, amely
         mindig volt s nem múlik el;
         s az enyhítő gondolat,
         mely kínjainkból fakad,
         s hit, mely haláltól se fél,
s az évek sora, mely bölcset farag.

                        XI

Hegyek, Völgyek, Források, Ligetek,
szerelmünknek véget ne vessetek!
Szívem nagyon érzi hatalmatok,
lám, minden örömet odahagyok,
hogy ismertebb világotokban éljek.
Bár egykor éppoly könnyed volt a léptem,
most jobban örülök gyors fodru érnek;
s oly szép, ha az újszülött nap felébred
         a szűzi fényben;
az alkonyég felhőinek a rajza
letompult, így szinezi az a szem,
mely túllát a halandó emberen;
már másik verseny ez, más diadalt aratva.
Hála a szívnek, hogy így zakatol,
hála minden félelemnek, örömnek,
nekem egy kis virág is adhat oly
gondolatot, mely mélyebb, mint a könnyek.

Fordította: Ferencz Győző

Oda o nagoveštajima besmrtnosti kroz sećanja na rano detinjstvo

Dete je otac čoveka:

I mogao bih da zaželim da mi dane

Jedan uz drugi spaja prirodan pijetet.

                                    I

Beše jedno vreme kada livad, gaj i potok,

Zemlja i svaki običan prizor

Meni su izgledali

Zaodenuti u nebesku svetlost,

Sjaj i svežinu sna.

Sad više nije kao nekad što je bilo; –

Ma kud da se osvrnem,

Po noći il΄ po danu,

Stvari koje videh sad više videti ne mogu.

                                    II

Duga dolazi i odlazi,

I zanosna je ruža,

Mesec s radošću

Gleda oko sebe kad je nebo čisto.

Vode u zvezdanoj noći

Lepe su i svetle:

Sunčeva svetlost sjajno je rođenje;

Ali ipak znam, kud god pošao,

Da je minuo jedan sjaj sa zemlje.

                                    III

Sad, dok ptice pevaju radosnu pesmu,

I dok mladi jaganjci skakuću

Kao po dobovanju doboša,

Samo meni dođe misao tuzi:

Blagovremeno je izrekoh i u tome nađoh utehu,

I ponovo sam jak:

Vodopadi duvaju u svoje trube sa strmeni;

Neće više moja misao kvariti godišnje doba;

Čujem Odjeke kako se sustižu kroz planine,

Vetrovi stižu do mene sa polja sna,

I sva je zemlja radosna;

Kopno i more

Predaju se veselosti,

I sa srcem Maja

Svaka zver praznuje; –

Ti, Dete Radosti,

Kliči oko mene da čujem tvoje klicanje, ti srećni

Mali čobanine!

                                    IV

Vi srećna Stvorenja, čuo sam poziv

Što ga jedno drugome upućujete; vidim

Da se nebo smeje sa vama u vašem radovanju;

Srce mi je na vašoj svetkovini,

Glavu mi krasi venac,

Potpunost vašeg blaženstva, ja osećam – osećam to sve.

Oh, zlokoban dan! da sam ja turoban

Dok se sama Zemlja kiti,

Tog divnog majskog jutra,

A deca beru

Na sve strane,

U hiljadu dolina dalekih i prostranih

Sveže cveće; dok sunce toplo sija,

I Čedo poskakuje u majčinom naručju: –

Ja čujem, ja čujem, s radošću čujem!

– Ali eno ga Drvo, od mnogih jedno

Jedino Polje na koje sam pogledao,

Oba govore o nečemu što je prošlo;

Daninoć kraj kojeg gazim

Ponavlja istu priču:

Gde je utrnula iskra snoviđenja?

Gde su sada sjaj i san?

                                    V

Naše je rođenje samo san i zaborav:

Duša koja se u nama rađa, zvezda našeg života,

Negde je drugde imala boravište,

I dolazi izdaleka;

Ne iz potpunog zaborava,

I ne sasvim nagi,

Već zaogrnuti oblacima sjaja dolazimo

Od Boga, koji je naš dom:

Nebo leži oko nas u našem detinjstvu!

Tmina tamnice počinje da se spušta

Nad Dečaka koji raste,

Ali On vidi svetlost, i izvor njen

On vidi u svojoj radosti;

Mladić, koji svakim danom sve dalje od istoka

Mora da putuje, još uvek je Sveštenik Prirode,

I blistavo snoviđenje

Prati ga na putu;

Naposletku Čovek primeti da ono zamire,

I gubi se na svetlu svakidašnjice.

                                    VI

Zemlja sebi puni krilo sopstvenim zadovoljstvima;

Žudnjama koje su u prirodi njene vrste,

I, čak i s izvesnim Materinskim osećanjem,

A bez nedostojne namere,

Priprosta Pomajka čini sve što može

Da navede svoje Posvojče, svog Stanara Čoveka,

Da zaboravi sjaj koji je poznavao,

I onu carsku palatu iz koje je došao.

                                    VII

Osmotri Dete među njegovim novorođenim blaženstvima;

Šestogodišnjeg Miljenika malog kao Pigmej!

Pogledaj gde sred dela sopstvenih ruku leži,

Zagušen izlivima Majčinih poljubaca,

Dok je na njemu svetlost iz očevih očiju!

Pogledaj, uz njegova stopala, neki mali plan ili kartu,

Neki odlomak iz njegovog sna o ljudskom životu

Što ga je sam uobličio novonaučenom veštinom;

Svadba ili svetkovina,

Oplakivanje ili pogreb;

I to mu je sada u srcu

I tome on prilagođava svoju pesmu:

A zatim će podesiti jezik

Za razgovore o poslu, ljubavi ili borbi;

Ali neće dugo potrajati

Pre no što se to odbaci u stranu,

I s novom radošću i ponosom

Mali Glumac uči drugu ulogu;

Popunjavajući s vremena na vreme svoju ”šaljivu pozornicu”

Svim Licima, sve do Doba oduzetosti,

Koje Život donosi sa sobom u svojim kočijama;

Kao da je čitav njegov poziv

Beskrajno podražavanje.

                                    VIII

Ti, čiji spoljni izgled ne odaje sliku

Ogromnosti tvoje Duše;

Ti, najbolji Filosofe, koji još čuvaš

Svoje nasleđe, Ti Oko među slapima,

Koje, gluvo i nemo, proniče večnu dubinu,

Gde doveka obilazi večni duh –

Moćni proroče! Blagosloveni Mudrače!

Na kome počivaju te istine

Što se celog života mučimo da ih otkrijemo,

U mraku izgubljeni, mraku groba;

Ti, nad kojim tvoja besmrtnost

Nadnosi se kao Dan, Gospodar nad Robom,

Prisustvo koje se ne može izbeći;

Ti, Dete malo, pa ipak blistavo u noći

Nebom dane slobode na vrhuncu tvog bića,

Zašto se tako ozbiljnom revnošću izazivaš

Godine da donesu neizbežni jaram,

Sa tako slepim uživanjem u borbi?

Sasvim brzo tvoja Duša imaće svoj zemaljski tovar,

A breme navike ležaće na tebi,

teško kao mraz i duboko skoro kao život!

                                    IX

O, radosti! da u našoj žeravici

Ima nešto što živi,

Da priroda ipak pamti

Nešto što je bilo tako prolazno!

Pomisao na prošle godine rađa u meni

Stalan blagoslov: zaista ne

Za ono što je najvrednije da se blagoslovi;

Ushićenost i slobodu, prostu veru

Detinjstva, svejedno da li pri radu ili na počinku,

Sa novookrilaćenom nadom koja još leprša u njegovim grudima –

Ne dižem ja za to

Pesmu hvale i slave;

Već za ona uporna zapitkivanja

O smislu i svetu oko nas,

Osipanja od nas, iščeznuća;

Puste slutnje Stvorenja

Koje se kreće po neshvaćenim svetovima,

Uzvišene porive pred kojima je naša smrtna priroda

Drhtala kao kakav zatečen Krivac:

Već za one prve naklonosti,

Ona maglovita sećanja,

Koja, bila šta bila,

Ipak su vrelo svetlosti sveg našeg dana,

Ipak su osnovna svetlost sveg našeg viđenja;

Održavaju nas, čuvaju, i imaju moć da učine

Da naše bučne godine izgledaju kao trenuci u biću

Večne Tišine: istine koje se bude

Da nikad ne propadnu;

Koje ni ravnodušnost, ni bezumno nastojanje

Ni Čovek ni Dečak

Ni sve što je u neprijateljstvu s radošću,

Ne može sasvim da odagna ili uništi!

Stoga, kad je vreme mirno,

Ma i daleko od njega bili,

Naše Duše vide to besmrtno more

Što nas je donelo amo,

Mogu u trenu da otputuju tamo,

I ugledaju Decu kako se igraju na obali,

I začuju moćne talase kako se večno valjaju.

                                    X

Zato pevajte, vi Ptice, pevajte, pevajte radosnu pesmu!

I neka mladi Jaganjci skakuću

Kao po dobovanju doboša!

Mi ćemo se u mislima pridružiti vašem društvu,

Vama što svirate i vama što igate,

Vama što kroz svoja srca danas

Osećate milinu Maja!

Šta i ako ozarenost koja je jednom bila tako sjajna

Bude sada zauvek oteta mome pogledu,

I ako ništa ne može da povrati čas

Raskoši trave, slave cveta;

Mi nećemo tugovati već ćemo naći

Snagu u onome što je ostalo nama;

U prvobitnom skladu

Koji, pošto je bio, mora uvek biti;

U umirujućim mislima koje izviru

Iz ljudske patnje;

U veri koja gleda kroz smrt,

U godinama koje donosi filosofski um.

                                    XI

I O, vi Kladenci, Livade, Bregovi i Lugovi,

Ne pomišljajte ni na kakav raskid naših ljubavi!

U dubini srca još ja osećam vašu moć;

Samo sam se odrekao zadovoljstva

Da život redovnije prepuštam vašoj vlasti.

Volim Potoke što niz svoja korita vrludaju,

Čak više nego kada sam ja poskakivao lako kao oni;

Nevina vedrina novorođenog Dana

Još je zanosna;

Oblaci što se skupljaju oko sunca na zalasku

Poprimaju potamnele boje od oka

Koje je držalo stražu nad čovekovom smrtnošću;

Još jedno odmeravanje beše, i druge su palmove grančice dobijene.

Zahvaljujući ljudskom srcu koje nam omogućuje život,

Zahvaljujući njegovoj nežnosti, njegovim radostima i strepnjama.

Naskromniji cvetak što se rascvetava može me navesti na

Misli koje često leže preduboko za suze.

Prevod: Jelena Stakić