Nagy László A versmondó – Recitator

Nagy László - Laslo Nađ

(Felsőiszkáz, 1925. július 17. – Budapest, 1978. január 30.)



A versmondó

Egy varázslat emlékére

Zsána Nikolova ablaka tárva

ingatag jegenyékre, eleven tüllök

poklaira, fényre, pára-örvényre,

de ő a tavasznak hátat fordít,

hiába a tünemény, levegőt-kavaró

sárga és fekete madarak csatája,

csőrök vércseppje, tollak esése,

mert ő a hegynek is hátat fordít,

ezüst-erű magas homlokának,

hóvíz-függönynek, miatta a medvék

bokszolhatnak ferde szivárvány-ringben

és beborúlhat a zöld övezet,

falait robbantva pillanatonként

udvaros csillagokat röföghet a vadkan,

ormánya feltúrt pici lila szoknyát:

emelhet ibolyát a nappali holdba,

mert ő a holdnak is hátat fordít,

hátat fordít a végtelenségnek,

csillag-bölcsőkkel forgó erőknek,

más ritmust átverő űri királynak,

az űr kigyulladt hulláinak, úszó

üstökösöknek s nyüveiknek, a vad

elemi részek zivatarának –

mert a mi tragédiánk érdekesebb,

mert a mi tragédiánk vérem és véred,

lélek és lélek karambolához

minden űrbeli katasztrófa törpe –

ragyogva itt ember tündérkedik,

s mennyei cirkuszokat semmibe siklat,

háta síkjától tavasz és madarak,

mámor-szakállú vadak, a világ

tornyai letűnnek, csak ő létezik

selyme éjjelében, mégse gyászban,

költők öngyilkos tüzétől virúl,

torkából megszüli nékem az angyalt,

a végzetes szenvedély angyalát, íme

ropog a test árva kis kápolnája,

jön ama bizánci szárnyas kifelé,

a fogak küszöbén ágaskodva

növekedik szárnyasan, sörényesen,

delelő ajándék, álma a vérnek

betölti a lázzá vált levegőt,

repeszti ketté, feje rámcéloz:

gyöngyfüggöny-szárnya jégverés rajtam,

hajsátra hatalmas éjszakám,

külön világom, itt kuksolok

a Hang teremtményei közt megigézve,

térden a valóság hamujában

hol sült béka a jelent jelentő

aranyóra s palaréteg a májusos naptár,

mert csak az igéző Hangot hallom,

szélként a gondolat gondja borong

s fényesedő láncok hullámain

rebeg már az örök és sötét vitorla,

itt országot-érő csípő mosolyog

s forgat bolygókat maga körül,

hóhérolt fejeket, balladák

vörös labodáit koszorúban,

hogy a szív nyögjön, pióca-szemöldök

rándul a szivárvány helyébe, harcos

hét-tükrű sisak az ég üvegét

csikorogva végighasítja,

hogy utána a könnyek vonuljanak

feltolakodva, hogy lent a sasok

ekévé váljanak ráúnva a dögre,

de a dühök azok nem csitulnak,

de a zászlók, a zászlók nem békülnek,

öltözik menyasszony-ruhába a kard,

hogy a zsarnokkal háljon, zúzmara-

kastélyok közt is zöldel egy olajfa,

idehordja a rongyos szabadság

rubintjait: lószügy-nagy sebeit,

mert ez a mítosz örök, a hit is örök,

Lázár, aki sétál s rohadó ingét

zöld erdővel tépeti magáról –

de bárány-koponyás halmokon át

elfeketülve jegenyék jönnek,

siratóasszonyok, téged siratnak

édes szabadság, érted lerogynak,

s az esküszegő már nem virágzik,

véres havakban nyüvi már hetedik

lepedőjét, csak az átok virágzik,

magam is cserepes számra veszem,

átkozódni tanulok a Hangtól,

éltető szerelem, érdekünkben

kiáltok: aki egymástól eltép,

tépje ki fekete pestis a lelkét!

Recitator

U spomen jedne čarolije

Širi se prozor Žane Nikolove

na vitke jablane, na pakao živih

koprena, svetlost, vir obalnih para,

ali ona okreće leđa proleću,

uzalud je čarolija, bitka u zraku

isprepletenih žutih i crnih ptica,

pad perja, krvareći kljunovi,

jer ona i brdu okreće leđa

visokom čelu srebrnih žila,

snežnom - vodenom zastoru, medvedi

mogu se tući u kosom ringu duge,

i može se zeleno smračiti,

zidove rušeći svake sekunde vepar

može besno izdisati zvezdane avlije,

njuškom razrovati sitnu ljubičastu suknju:

ljubičicu do meseca danju dići,

jer ona i mesecu okreće leđa,

okreće leđa  beskonačnosti,

vrtećim silama u kolevci zvezda,

svemirskom vladaru drugih ritmova,

užarenim leševima nebesa,

jadima plovećih kometa, divljoj

oluji osnovnih čestica -

jer naša patnja je zanimljivija,

jer naša patnja je moja i tvoja krv,

u usporedbi sudara duša

sićušne su katastrofe svemira -

ozareno ovde je čovek nimfa,

ništavnim proglasi cirkuse neba,

nestaju joj sa površine leđa

ptice i proleće, opijena divljač,

tornjevi sveta, samo ona postoji  u

svilenom mraku, ipak ne u žalu,

od samoubilačkog žara pesnika

buja, iz grla rađa mi anđela,

anđela sudbonosnih strasti, evo,

podrhti usamljena kapela tela,

izbija taj krilati iz Vizantije,

u podnožju zuba nakostrešeno

se razvija perjasto, grivasto

tumarajući poklon, san krvi

ispuni u groznicu pretvoreni  zrak,

prepolovi ga, glavom mene cilja:

biserna krila su za mene tuča,

čadar od kose beskrajna noć,

moj zaseban svet, opčinjeno

tu među stvorenjima Glasa šćućurim,

u pepelu stvarnosti klečeći

gde pečena žaba znači zlatan sat

sadašnjosti i sloj škriljaca majski kalendar,

jer tek očarajući Glas čujem,

mesto vetra čemer misli kruži,

i na valovima sve sjajnijih alki

muca već večan i mračan jarbol,

tu zemlju dodirujuće bedro se smeši,

oko sebe planete okreće,

odrubljene glave, u venac

svezane crvene labode balada,

neka stenje srce, pijavica - obrva

stupa na mesto duge, ratoborna

kaciga sa sedam ogledala

škripeći para staklo neba,

nek posle nagomilane suze

defiliraju, nek dole orlovi siti

crkotinama u plug se pretvore,

ali taloženi bes se ne stiša,

ali zastave, zastave se ne mire,

mač se u veo neveste oblači

da s tiraninom konači, i među

dvorova inja zeleni jedna maslina,

tu gomila dronjave rubine

slobode:rane veličine konjskih grudi,

jer taj mit je večan, i vera je večna,

Lazarus, koji memljivu košulju

sa sebe zelenom šumom kida -

ali preko brežuljka s lobanjama

ovnova garni jablani stižu,

narikače tebe oplakuju

slatka slobodo, zbog tebe kleče,

ne cveta više koji zavet lomi,

na prokrvljenom snegu već sedmu plahtu

haba, samo kletva cveta u jarku,

i ja ju na ispucale usne

uzimam, učim kletve od Glasa,

ljubavi, koja nas čuvaš, u našu

korist dižem glas: ko nas razdvaja

nek mu crna kuga dušu isčupa!

                                           Prevod: Fehér Illés

Nagy László A forró szél imádata – Obožavanje vrućeg vetra



Nagy László - Laslo Nađ

(Felsőiszkáz, 1925. július 17. – Budapest, 1978. január 30.)

Nagy László és Szécsi Margit emléktáblája egykori lakhelyükön - Budapest, III. kerület, Árpád fejedelem útja 66.

 

 

A forró szél imádata

 

                                                       Margitnak

Szél, te véremre támadó forró szél,
nőstényoroszlán sóhaja, délövi
lárma, te sárgaréz-mellű ragyogás,
nekimész a szemnek, táncolsz, a csókod : ragály,
ifjuságom zöldfüvü halma örökre tiéd,
visszanézve látom : tüzedtől csupa sömör,
lázító szél, te vízszintesen húzó sikoly,
selyemszalag-fűrész a vállamon, ereimet
riszáló, csonthártyáimon játszó vonó
téged micsoda csillag vezényelt énellenem,
hogy lázzal elárassz, nyugtalansággal betölts,
hogy szemem csak villám-csipkéket lásson, micsoda
haragos csillag parancsa a hangod, hogy irgalom nincs,
és irgalom nem lesz? – de így kell, de így kell nekem,
ha jól esett babonád mérgén kezdeni életemet!
Itt forogsz nyakam körül, kerekülsz uszályosan,
cián és arzén dühével világolsz, örökre bezársz,
íme, a torkom a tengelyed, te izzó korong,
óriás aszály-gallérom, lázálmok-pörgette tál -
tele vagy áldozatokkal, letépett kincseimet
sejtetve süvítesz körbe, éretlen szerelmem, csók
vad-ízű fürtjeit hordod, sír benned pirkadatom,
ártatlanságom báránya, szűz versem, arany hajam,
pénzt érő tajtékom, édes vétkeim láncolata
s középen bolond fejem is, mert neked énekelek
örvények örvénye, babiloni fojtó koszorú,
te forró, te sárga, te cigány szél, – te cigány!

Állj le, vagy lassulj, kincseimet akarom látni!
Hályog-bugyorba bekötve háborog boldog korom,
szám erejével kibontom, szimatolom idegesen -
kölykeit a fáradt állat : bámulom emlékeim.
Vérem és szemem emléke, mesebeli fény
s gyötretés udvara, ott él a kicsi király,
a világ közepén, a meggyfa tetején, s fújja a szél,
a szenvedély zöld-piros tornyában élő harang -
én vagyok az a harang, szerelem s riadalom
bongása bennem, nem hallja senki, senki se lát -
nézz ide fekete lány! Csak a nyaklánca dobál
arcomba rézpénz-napokat, szemeit a búzavirágról
nem emeli rám, pedig durmol a vérmes banda,
a kolomp-kalapálók, a réz-üsttel rémlők álma sugárzik,
szakálluk, hajuk a fűben, fekete körmük a fűben,
hanyattfekve álmodnak a nők is, kitárva a mellük,
ruganyos halom, hol tejben és cukros nyálban
csuszkálnak a göndör babák-ó, van-e isten!
Nézz ide fekete lány! Csak a sisakos mellei néznek,
búzavirág-koszorúba, azúr bilincsbe köti magát,
pedig horkol a kordéban ülve a vajda biblia-sötéten,
ferdén az ítélet tornya, kifogott szamarai:
patkós nyulai méláznak az árpakalász aranyában,
de áldassék a mózesi nyakszirt a kordé farán,
hordó-feje csüngjön, horkoló száját süsse a nap,
ezer fogát cirógassa, fűre leomló
haját és boros nyálát lengesse a szél sokáig!
Gyere ide fekete lány! Föláll és fordul felém,
kicsi rézkohó-csípeje megfeszül s combja közül
mint aranyírás a szentek avatott ajkairól
fényes csoda-szalag ível. Ne félj, a szemem lehúnytam.
Szép koszorúd van. Szép vagy. S forró akár a szél.
Mirigyeim égve-égnek, pengenek érted fogaim,
letérdelek érted, káromkodok érted – ó cicomás
kárhozat ez a délután, halálfejen tollas kalap!
Hallod ezt a lármát? Litániáznak Máriához,
banyák a tudatlan szűzek selyemhavu zászló-ligetben.
Megzizzaszt ez a lárma, a gabonatáblákon át
lobogók, zsibogó csengők, rémes harangok jönnek,
meghalsz te gyalázatos, kiált a plébános úr, a kardok
óriásra nőnek, s dagadozva a magyar királyok
rámlovagolnak – ó átkok, megrontjátok álmomat is!
Itthagytál, fekete lány. Koszorúd alvó karomon
drága kékpikkelyű kígyó, kinyúlva borzong,
országút fehér porában vonul a sörényes banda,
dalodat bánatomra hullatja a forró szél.

Ülve a sárga sáncon kívánlak nyugtalanul,
dúdolok érted, magamat kábultra bagózom érted,
s mire ujjaim, ajkaim arannyá érnek, megérkezel,
ríkató-nevettető móka jön, árva kis feje kopasz,
s kévébe kötött haját a lábamhoz ejti vonítva.
Ki nyírta meg a tündért? A halál – azs a vén halál,
egy talpas kis tükör miatt a halál – azs a rohadt halál,
ebe elfogta, fia lefogta, úgy nyírta meg a halál.
Meghalok, ha sírsz, idesüss, ez a báránykafelhő
könnyeidet issza, e pusztítótól hajad lesz hamar,
a vénembert pedig fiastul, ebestül kiherélem,
besózom, bepaprikázom, ne nyírja meg a tündért soha.
Holt hajadat ontom a szélbe, minden szálára jut egy madár,
fölviszik a kék levegőbe, ott rebegnek édesdeden
s madárfészkek mennyországa örvend a te fényes hajadnak.

Oroszlánfejű tündér, zengeted vérem szobáit
mikor a város zöld öve sorvadni kezd a hőben,
mikor sóhajtva kifakul minden torony,
a vityilló kátránypapír-födele pörge levél,
kehes lovak zihálnak begyémántozva legyekkel,
a szél idején, mikor a zománc pattog
fűbedobált rossz fazekakról, palánkról a léc,
a szél és láng idején, mikor egy tévedt sugár is
szivendöfi a hegedűt, s parázsló beggyel jajongnak
föl-alá szállva a pacsirták : isten jojói,
ha már hanyattestem s rínak a tücskök hajamban,
s fogaim közt füstölve kigyullad a fűszál,
mert várja a tűz a tüzet, s nehogy hiába várja :
sárgaszoknyásan fejem fölött átlépsz, te gyönyör, te gyász!

A Grand Hotel B-ben a vén pincérnek bevallom :
a balcsiki szél, papa, a balcsiki szél,
az eszi a vérem, szárítja a csontom, de irgalom nincs,
nem óv meg tőle se jégszekrény, se északi csillag,
íme a forró levél : ha bátor vagy, várlak újra! -
besötétített szobámban üzenete sárgán lángol,
zsaroló vízióval harcol a szemem, de hiába :
ég a homokbánya fölött a végső zöld korona,
kettőnkből rakott máglya, szerelem emészti el,
ikonokat elönt a láz, a fákról izzó uszály
s Dobrudzsa száz perzsa ménje rohan ordítva
hűlni a Fekete-tengerbe – jaj nekem, jaj!
A reptéri vámos pisztolycső-szemeinek bevallom :
igen, a rózsát kivittem, de csak üszkét hoztam haza.

Megérkeztem, de hová! Katonás kő-emberekhez,
kő-fejükbe fúrt lukon át kisüvít a hideg :
kő-vé-vál-tozz, kő-vé-vál-tozz, kő-vé-vál
Nem! Nem változom kővé, kő-emberek, jaj, ti kövek,
a forró szelet imádom, kiabálok érte sírva,
hidegetek ellen, kő-urak, forgatom tüzes késem.
A te mosolyod éget, gyere velem Sávos Hajú,
majd ráénekeljük a kőre a vér sikolyát,
szenvedni nagyon tudok – a sors az idillt megölte,
de az iszonyat vizein, s a borotvák élein is
átvisz a forró szél, mert magának rég kijelölt.
Csoda, hogy elfér ide, albérleti pici szobába,
fogaid villáma, táncoló sávos hajad,
fullasztó gyönyöröm! Forró vagy akár a szél!
De kővé váltak a kiszemelt násznagyok idő előtt,
koszorús-lányaidon csupa mészkő a csipke,
esküszünk rózsás blúzban, egyetlen ingben szelíden,
kilencszázötvenkettő, a lagzi egy tányér fekete meggy
s Csuri nagysága kredencéről pattogó kenyérhajak.
Hányingeresen fehér ingemben vonaglik szád és szemöldököd
s aranyharsonák szavára érik a te méhed gyümölcse!

Szél, te síromat vigyázó forró szél,
te hű ebem – inkább hű ordasom,
ki az a csillag, ki ide-ültet fölém,
ki küld ide téged, hogy itt se nyugodjak soha?
Pedig húsom nincs már, csak a csont, csak az árva csont,
csak dús hajam s őrölhetetlen koronám!
Szél, te csoda-kisütő szél, te prófécia,
súgod-mormolod-süvíted : eljött a föltámadás!
Legelőbb te állsz lábra, a nyirkot, a sötét hideget
megölöd s a földnek esel, te tüzes,
te cigány szél, a dögöt is kikaparod,
szél, szilaj angyal, a lelkedet fújod belém,
rámrakod koronám, s beűzöl az Édenbe, kard-ragyogás,
föl a zöldfülű dombra, randevúra a nagy hold alá
minden éjszaka hozzá, kit kiszemeltél nekem,
hogy minden hajnalban ámuljon el a világ,
fekete foltokat látva a domboldalon :
odanézzetek, oda, a Szerelem ujra odahevert!

Obožavanje vrućeg vetra                                                          Margiti Vetre, ustao protiv krvi vrući vetre, uzdahu lavice, južni žamoru, žuti odsjaju bronzanih grudi, u oči srljaš, poljubac ti je: zaraza, zelena trava moje mladosti zauvek je tvoja, gledajući unazad vidim : od tvoje vatre sam   hrapav, buntovni vetre, što ispuštaš horizontalu krika, na ramenima svilena traka testere, žile mi piliš, gudalo na membrani koštane srži, koja zvezda te je vodila protiv mene da me vatrom preplaviš, nemirom ispuniš, da mi oči samo vezove munja vide, od kakve ljute zvezde je zapovest, da milosti nema, i da je neće biti? - al tako, tako mi i treba kad mi je godilo život na otrovu praznoverja početi! Oko vrata mi se vrtiš, u vrtlozima skutova svetliš besom arsena, ciana, zauvek me zatvaraš, vrat mi je tvoja osovina, ti, užareni disk, golemi ovratnik suše, u bunilu vrcana činija - put si žrtava, otkinuta blaga mi strepnjom obavijaš, nezrela ljubav, nosiš divljim okusom grozdove poljubaca, plače u tebi moja zora, jagnje bezazlenosti, pesma nevinosti, lanac slatkih grehova, kosa zlatna, i u žiži moj suludi um, jer tebi pevam vrtlog vrtloga, babilonski venac što guši, ti usijani, ti žuti, ti ciganski vetre, - ti Cigančice! Stani, il' uspori, svoja blaga želim videti! Svezan u naramak od mrene buni se moj sretan vek, snagom usana razdirem, nervozno njuškam - kao umoran pas štenad: promatram svoje uspomene. Prisećanje oka i krvi, odsjaj bajki i dvorište propaćenosti, tamo živi mali kralj, u centru sveta, na vrhu breze, i nosi ga vetar, zvono u zeleno-crvenoj kuli strasti - ja sam to zvono, zvuk ljubavi i bojazni u meni, ne čuje to niko, ne vidi me niko - pogledaj, crna curo! Samo njen đerdan baca mi u lice dane bakrenih novčića, na me ne diže pogled s krasuljka, a sangvinična banda drombulja, sjaje snovi kovača klepetuša i bronzanih bakrača, u travi su im brade, kose, u travi su crni nokti, i žene razdrljene poleđuške sanjaju, elastične humke gde u mleku i medenoj slini kudrave lutke klize - zar bog postoji! Pogledaj, crna curo! Tek me kacigaste grudi gledaju, sebe u venac različka, u okovani azur veže, mada vojvoda na taljigama u mraku psalma duboko spava, iskrivljen je toranj presude, ispregnuti magarci: potkovani zečevi u žutilu ječma tumaraju, al halal lobanji proroka u šaragama, nek mu visi naduta glava, usta nek sunce ozari, zube nek miluje, na travi raštrkanu kosu i gnusnu slinu nek vetar dugo talasa. Dođi, crna curo! Ustaje, prema meni se okreće, uzak bronzani struk se napinje, od bedrenjače kao zlatni stih iz usta svetaca čudovišni svod se proteže. Ne boj se, oči su mi zatvorene. Lep ti je venac. Lepa si. I kao vetar vruća. Vatrom gore moje žlezde, zubi za tobom zvekeću, klečim zbog tebe, psujem zbog tebe - gizdavo prokletstvo je to popodne, pernati šešir na mrtvačkoj glavi! Čuješ li tu galamu? Večernja molitva Mariji, u dolini svilenih zastava, babe i glupe device. Prestraši me ta galama, preko pšeničnih polja barjaci, čudan zveket užasnih zvona dolazi, umrećeš bedniče, poviče gospodin župnik, mačevi golemo narasli i oholi mađarski kraljevi konjima gaze me - o kletve, i snove mi kvarite! Napustila si me, crna curo. Na mom ramenu tvoj venac je ispregnuta zmija modre krljušti, grivaste bande duž bele prašine druma se vuku, tvoju pesmu vruć vetar na moju žalost duva. Sedeći na žutom nasipu žarko te želim, za tobom pevušim, duvan do iznemoglosti pušim i kad mi prsti, usne u zlato sazriju, stižeš do me, otužna-smešna prilika dolazi ošišane glave i u snopove vezanu kosu uz nogu mi spušta. Ko je ošišao vilu? Pa smrt - islužena smrt, smrt zbog malenog ogledala s postoljem - ta trula smrt, pas uhvatio, sin zgrabio, tako ju je smrt ošišala. Umirem ako plačeš, pogledaj, ovaj proziran oblak suze ti upija, od tog sredstva kosa će ti izrasti, a starcu i sinu i psu mošnice ću smožditi, posolit ću i zapapriti, da vilu nikad niko ne striže. Mrtvu kosu vetar nosi, ptice kljunom uzimaju vlasi, lete s njima u beskonačnost, ushićeno lebde tamo, krenu u raj ptičjih gnezda gde tvoju sjajnu kosu hvale. Vilo, s glavom lavice, oživiš mi krvne sudove, kad u vrućini zelenilo grada vene, kad teškim uzdahom svi tornjevi blede, i crep trošne kolibe poput suhog lišća pada, i muhama okićeni, sipljivi konji dahću, za vreme vetra, kad gleđ pucketa sa odbačenih sudova i dasaka s tarabe, za vreme vetra i vatre, kad jedan zalutali zrak violinu usmrti i usijanom gušom slavuji bezglavo leteći kukaju : božji kalemi, kad sam već pao i u kosi mojoj cvrčci plaču i među mojim zubima trava zadimi jer vatra vatru čeka, i da uzalud ne čeka : preko glave mi prelaziš u žutoj suknji, ti naslado, ti koroto! U Grand Hotelu B priznajem starom konobaru : vetar sa Balčika, taj vetar sa Balčika krv mi ždere, kosti mi suši, al milosti nema, ne štiti me ledena škrinja, ni severna zvezda, zov vrućeg pisma : ako si hrabar, opet te čekam! - žuto gori poruka u mom zamračenom kutku, moje oči vizije ucenjuju, al uzalud : nad peščanim rudnikom gori zadnja zelena kruna, od ljubavi, od nas dvoje načinjena lomača, ikone vatra preplavi, užareni skut drveta, i stotinu perziskih pastuha Dobruđže juri u Crno more tražeći hlada - joj meni, joj! Priznajem izbuljenim očima carinika : ružu sam izneo, al tek njen pepeo poneo. Stigao sam, al gde? Do postrojenih kamenih bića, iz probušenih kamenih glava zima huji : ka-men-si-već, ka-men-si-već, ka-men-si. Ne! Nisam kamen, kamena bića, joj, vi kamenovi, ja vruć vetar obožavam, plačući vičem za njim, protiv ledene kamene gospode vrućom sabljom se branim. Prži me tvoj osmeh, dođi sa mnom Prugasta Koso već ćemo na stene opevati krik krvi, patiti znam ja - idilu je ubila sudbina, al preko talasa užasa i oštrica noževa prenosi me vruć vetar, jer nosim obeležje. Čudo, da stane tu, u iznajmljenoj sobici odsjaj tvojih zubi, prugasta kosa što se talasa, slasti koje guše! Vruća si kao vetar! Al odabrani kumovi su u kamen pretvoreni, deveruše krečom vezane košulje nose, venčavamo se u ružičastoj košulji, jedinoj, devetstopedesetdruga, slavlje uz tanjir crne višnje i sa kredenca gospođe Čuri sušena kora hleba. U mučno-beloj košulji grče se tvoja usta i veđe, uz zvuk zlatnih fanfara sazreva plod tvoje maternice! Vetre, ti kriptu mi čuvaš, vrući vetre, verni moj psu - rađe verni moj vuče, koja zvezda te je nad mene stavila, ko te tu šalje, da mira ni ovde ne nađem? Mesa nemam, samo kosti, usamljene kosti, samo bujna kosa i nesameljiva kruna! Vetre, ti što čudo isijavaš, ti vetre, ti profecijo, šapćeš-mrmljaš-urličeš : došlo je vaskrsnuće! Prvo ti staneš na noge, vlagu, mračnu zimu uništiš i samu zemlju napadaš, ti usijani, ti ciganski vetre, i crkotinu iskopaš, vetre, razuzdani anđele, dušu u me usadiš, krunom teretiš, goniš u Eden, sjaj mačeva, gore na zelenu humku, u susret punog meseca, svake noći do nje, koju si za mene birao, da svake zore svet sa snebivanjem promatra crne pege na padini humke : pogledajte, tamo, Ljubav je ponovo zasela tamo!                                                    Prevod: Fehér Illés                                                    Objavljeno: Putevi, 32: br. 2-3, 1986. i                                                                      Ezüst hid - Srebrni most (2011)                                                                      Családi kör - Novi Sad.



Nagy László - Ég és föld

Nagy László - Laslo Nađ

(Felsőiszkáz, 1925. július 17. – Budapest, 1978. január 30.)

 ÉG ÉS FÖLD

Oratórium

HANG

És látta az atya tolakvó könnyein át

a határtalant, és látta a tél paripáit

ahogy ezrével a dombokon hirtelen görcsben

térdre hull mind, és nyakak, fehér parabolák

tűződnek a magaslatokba hogy immár a gőz

lobogjon sörényként rajtuk, hogy bomoljanak

hogy jégcsont és irha pezsegjen, ezüst vizek

lezuhogva a völgybe az arany tüzekkel

kirobbantsák a zöldnek igátlan extázisát,

és látta az atya tolakvó könnyein át

a bürök fergeteg-fátylát, a cica-füvek

vad rugózását, látta, hogy a földarabolt

tavalyi rönk is kihajt, s a verem-kupolát

fölemeli csíráival egyetlen árva krumpli,

és látta az atya tolakvó könnyein át

a kiirthatatlan akác ivadékai közt

ahogy rozsda-tócsává egy vaskarika vérzik –

és akkor mennydörgető fiai jöttek újra,

csíkokat húzva és megfertőzve a kéket,

kócolódó koszorút ontva a szivárvány

kihűlt helyébe, körözve, hangrobbanások

sorozatával rombolva a házat tovább –

az atya pedig tenyerébe fogta fejét,

nehogy elrepedjen, pántolta boldogtalanul.

FIÚK

Jóreggelt jó atya, jóreggelt édesapánk,

jöttünk ide újra, tisztelgünk neked jelekkel,

fejed fölött a gépek visító liliomát

kitűzzük az égre és úntalan látnivalót

varázsolunk vén szemeidnek, ujjongjanak,

emelkedj ki végre bibliai sötétségedből,

éjjeléből a földnek, börtönéből a zöldnek,

emeld föl arcodat hozzánk az új ragyogásba,

rohamozóit a végtelenségnek figyeld rajongva,

jó reggelt jó atya, jó reggelt édesapánk!

ATYA

Hát itt vagytok újra, ádáz kölkei a földnek,

megéreztem előre, a gyomromat előbb

kavartátok föl mint az eget és fuldokoltam,

tudván: a levegőt is elcsavarjátok számtól,

száguldó zsiványok, ti köszörült kard-szárnyuak,

ti bivalybőr-sapkások, ti gömb-fejüek,

ti üveg-ököl-szeműek, ti orcátlanok –

úgy is hogy illetlenek, úgy is hogy nem emlékszem

csak bölcsőbeli vonásotokra és nincs hajatok,

csak az a csecsemő-fürt, amit kicsi kévébe

kötöttünk hajdan, cérnán függ a tükör fölött,

szívem fölött is, ha indultok, máris meginog.

FIÚK

Jó atya, jók a te radarjaid, de nagyon

egyéniek, a személytelen jelzőrendszer

bárhol, bármikor, bárkinek szolgálni bír,

parancsszóra a legravaszabb csillagot is

megmarkolja akár a pók és kiszívja rejtelmeit,

köpi az eredményt, piros meg arany betüket.

ATYA

Piros meg arany betüket a sírkoszorú

szalagjaira, ha ugyan lesz temetéstek,

mert ahol jártok, ott csak szétdurranni lehet,

fölfujt varangyok, ti, rücsök- és vérlabodák,

akik a csillagot káderezik, csak azért

hogy a tündöklést is igába fogják, mert végleg

elrontottak mindent a földön, – gyalázat,

ilyen kevélységet Isten se látott soha –

számítsátok ki: meddig türelmes az Isten!

FIÚK

De isten nincs, ami nincs, azt nem lehet mérni.

ATYA

Ahol a lehetetlen, ott áll mindig az Úr!

FIÚK

Akkor a te istened szüntelenül hátrál

akár egy király, ha országát elcsípdesik,

elfogy a köd, a lehetetlen, a titok hazája,

már óhajunkra a villám fátyollá lassul,

cirógatjuk vele magunkat, sziklát puhítunk,

és fecske-pehelyből a pirinyó rubin férget

fölnagyítjuk vér-mindenséggé, holdak, napok

lángolnak ott is és cirkálnak üstökösök,

bizonyítva azt, hogy kicsi és nagy relatív.

ATYA

Bizonyítva azt, hogy véremből híztatok nagyra,

hogy tetvet nagyítani kár, és bizonyítva,

hogy jobb ha a mennykő marad az Isten kezében.

FIÚK

És ő, akit hajmeresztő riadalmadból

alkottál magadnak, az isten visszaminősül,

kezében kócostorával kecskét legeltet,

akárcsak te, és dörmögtök a múltról, de mi –

ATYA

De ti megistenültök és ezüst palástban

röpdöstök az égen, míg rajtam rohad az ing.

FIÚK

De mi csillagzó fejünkkel utat hasítunk

át a homályon, át a butaságon, babonán,

és nem hajolunk meg moha-szemü bálványok előtt,

csak a ragyogó tények előtt, csak a tudás

bűvölhet minket, de úgy, hogy magasba emel –

ATYA

Úgy emel, hogy haskérgem reped ki újra meg újra.

FIÚK

De az érzelmek elragadó tenyészete

nem bomol ki bennünk, bimbait irtjuk faggyal,

illata a lelki virágnak gyilkol akár a gáz,

és irgalmatlan az irgalom kamilla-szeme,

az ibolya-szerénység: halál, és kerékbe tör

a mártírság margarétás szeme-fehérje,

mert józanságé a jövő, a fegyelemé.

ATYA

Vaspapok vagytok, rozsda a ti virágotok!

FIÚK

Mert a műszerfal gombjai se százszorszépek

és az ütközők pofája se bodzavirág.

ATYA

Gyűlöltök ti minden virágot, boldogtalanok,

szerettétek pedig hajdan, az istállóba

ágyatok fölé is virágból vontatok sátrat,

függtek a hajlított ágról akácvirágok,

rágtátok édes csecseiket éhes fogakkal,

kötöttetek tubarózsa-bocskort, fiaim,

virágot léptetek szegényen is mint a mesében,

és vizsgakor a pálcákat fölvirágozva

álltatok a térképhez, mutattatok Betlehemre,

meg az irtózatos óceánokra virággal,

virágkoszorúval anyátokat tetőtől talpig

befontátok, akár a májusfát, de vége,

rontás van rajtatok, nem ismertek apát, anyát,

és nincs már hazátok, csak az égbeli Bábel,

és nincs kapocs köztünk, a különbség: föld és ég.

FIÚ

Ég és föld, atyuska, ég és föld!

ATYA

Lerongyolódtam a földön a remény nevében,

sebződtem éktelenre értetek: a megváltásért,

s marad a kín, mert gyötretőnek álltok ti is!

FIÚK

Mi a mindenség törvénye szerint cselekedünk,

tusakodsz a mindenséggel.

ATYA

A hűtlenekkel

kik megfutottak s leköpdösik tűzhelyüket.

FIÚK

Ó, báránya a földnek, távozzon tőled a kín!

ATYA

Asztalához anyátok is hiába hívott,

hasztalanul sóhajtozott, fellegek jöttek.

FIÚK

Köldökünkön azbeszt-pecsét van, megváltoztak

a kapcsolatok, atyuska, a kapcsolatok.

ATYA

Csak fellegek jöttek, vigyorgó ördögpofák,

forogtak torz figurák, préselődtek egybe,

paráznán fölpúposodtak, összeragadva

vonszolták egymást, eb-menyasszonyt eb-vőlegény,

esküvői fátylukat s beleik fodrozatát

vették a szájukba anyátok szeme előtt,

és jöttek fiai helyett martalóc bandák,

oroszlán-fejüek, trombitarézzel ragyogók,

pokoli vadászok doboltak a feje fölött,

lődöztek a szíve iránt, ha várta fiait,

és löktetek szeme elé köd-templomokat,

krokodilus-püspököket, téboly-világot,

sebbel rakott bölcsőt, rossz jövőt, szörny-unokát.

FIÚK

Szörnyű a vének látomása, tébolyodás,

összehabar mindent.

ATYA

                                        Megöltétek anyátokat,

lelketlen kölkök, küldtetek rá olyan telet,

hogy szíve repedt meg, szíve, diófa a fagytól,

a doktor ha fölbontotta volna, a doktor,

kimutatta volna, a szíve repedt meg.

FIÚK

Jaj, kár a mamáért, kár érte, kár!

ATYA

Jaj, te szegényem, jaj te igen árva asszony,

érdemes volt-e ezeket világra hoznod,

hát érdemes volt-e életet adnod nekik,

a latrok hadnagyainak, ha a halált

úszitják ránk, és érdemes volt-e etetnünk,

ha a levegőt is elveszik tőlünk, ruháznunk,

ha rongyunkat rontják, foltjait feszegetik,

érdemes volt-e tanítani őket beszédre,

szép beszédre, ha gorillaként visszamakognak,

érdemes volt-e szoptatnod őket, ha földdel,

ha férgeivel szívatnak meg idő előtt!

FIÚK

Jaj, kár a mamáért, kár érte, kár!

ATYA

Jaj, te szegényem, jaj te igen árva asszony,

már akkor mért nem lökted őket a fagyra,

batyuba kötve mért nem adtad ordas fogára,

édes jó társam, a zöld fejü karonülőket,

mért nem verted földhöz őket, akár a tököt,

tököt a disznónak, de te jó anya voltál,

öltél volna értük és íme, megöltek ők.

FIÚK

Jaj, kár a mamáért, kár érte, kár!

ATYA

Jaj, te szegényem, jaj ott a kicsi házban

temetői mátka vagy, fátylad a sok kis gyökér,

tudom, odavársz engem a csont-menyegzőre,

homokevésre, pohártalan zápor-italra,

jaj, már sötétbe, magamért is öltözök gyászba,

jaj, van-e nyugtod házadban, örök hazádban,

édes jó társam, tudom én, bántanak ott is,

rengetik sírhalmodat, fejfádat repegetik

röpködő kölkeid, pörgetik virágaidat,

ezek a temetőt is fölfujják a holdig,

a hold udvarába dúlják a csontokat is,

540

jaj nekünk, nincs pihenésünk földön, se földben,

irgalom nincs nekünk, nem jó se élet, se halál,

hazugság a vígasz is.

FIÚK

Kár a mamáért, kár,

kár, hogy nem érte meg a holnapot, kár érte, kár!

HANG

És csönd lett újra és látta az atya rebegni

ujjai közt a kitépett meszes hajat,

és látta az atya tolakvó könnyein át

ahogy a hullt favirágból fehér kerekek,

nagy teleholdak tömörülnek fái tövében

s merülnek el, míg fönt kerekülnek zöld csecsemők,

és látta a bolond fecskét ahogy úntalanul

tömi a pöttöm aranyszájú puttonyokat,

és látott hiszékenységet: özvegy sárgarigót

ahogy ablaktükörben randevúzik sárga lánggal

s csókolja a semmit, és látott az atya magában

megbántott szívet bicegni ropogó ér-mankókon

epéje tócsáiban, akár egy leköpött koldus,

és belsejét kifordítva látta a láthatáron

mérgesen égni, látta önmaga alkonyatát,

s a gyászöltözetet, a virággal bélelt gödröt,

úgy ült a pillanatban, almafatörzsnek dőlve,

fejénél fölfeszítve szűzfehér gödölye-bőr,

angyali irhácska, díszlet a tragédiához,

tarkót becézni jó, de feje az őrült atyának

megrendült a csöndben az újabb rohamtól,

mert akkor mennydörgető fiai jöttek megint.

FIÚK

Jóestét, jó atya, jóestét édesapánk,

cserebogárillatu estét, akolszagu estét,

lapulevél-ízü kecsketejes estét,

csillagokra nyelvetöltő mécs-bohócos estét,

csigabiga-kanyarokat, béka-dinamikát,

denevér-aviatikát az édesapának,

történelem-előtti atyánknak, ős-tatánknak,

akit, íme, örvendezve szórakoztatnak

vérszerinti vendégei.

ATYA

                                                  Hívatlanok,

és csúfok, akik megcsúfolják alkonyatom!

FIÚK

Akik az alkonyat vértavain szűzen úsznak

s aggatnak az égre báltermi girlandokat,

és megtáncoltatják szemedet hogy könnye kihullik,

hogy élhess erőben, akár a hegyek, a Ság

meg a Somló.

ATYA

                             Ti fölkoncoltok hegyeket is,

hentesei az örök dolgoknak, és hiába

húzkodtok gyolcsot az égen, átüti a vér.

FIÚK

Kellene vígadnod végre, hogy utódaid

fölszálltak az aklok mocskából, az osztozkodás

fertőiből, lélekferdítő kuporiság

tébolyából, a hitvallás cirkuszaiból,

föl, – föl az űrbeli ércek és fények közé,

a szeplőtlen anyaghoz, hol tiszta lesz a lét,

leszünk a mindenség bűntelen pásztorai,

ott nem lesz ragály, nem kergül meg ember, se nyáj

ott sugár-tej s láng-arany bundák viharzanak,

tükrüknek a te irtó óceánod is kicsi,

s már nem jövünk vissza, nem jövünk vissza soha

mételyes rétre, mesgyekővel egymás fejét

beszakítani nem jövünk vissza soha.

ATYA

Jobb lesz a földnek is.

FIÚK

                                     Nem jövünk vissza oda,

ahol megőszül a haj, ahol húz a nehézség.

ATYA

A föld szabadul meg hűtlen koloncaitól.

FIÚK

Bátor, ki fölrepül!

ATYA

                                 Gyáva, mivel elmenekül

törvényeiből a földnek, véremet gyalázza.

FIÚK

Te véred hajt minket, s a zsarnok dezoxiribo-

nukleinsavak is hozzád hasonlítanak,

de rossz sorsodnak folytatása nincs, hát vigadj,

tombolj a sírig, egy porszemed se kell örökül.

ATYA

Kitagadva vagytok régen, sajnos csak a szívből,

más értékem jóval előbb kárba ment rátok,

eszem is elment, haldoklok már, sírni tudok csak.

FIÚK

Nyakát a hattyúdalnak csavard ki, füttyöt akarnak

a te fiaid!

ATYA

                                     Nem fiaim, dögmadaraim!

FIÚK

Zöld levélen sípolj, zengess nádihegedűt,

csókolja a hold karaját sarkadon a patkó,

nyírhatatlan bakszakállad fujja át a szél!

ATYA

Sípnak való csontjaimat fujja át a szél!

FIÚK

Atya, ne tagadd meg szádtól a tort, ne tagadd,

ha délibábod, a nálad is vénebb, kihúnyt.

ATYA

Szétcsigáztátok előttem, és látom az égen,

látom a röpködő keresztekre fölfeszítve,

vékony ezüstnyála, golgota-pírja megőrjít,

s kavarom a semmit, megfogódznom nincs már mibe.

FIÚK

Fogóddz a borosüvegbe, a sörösüvegbe,

felelned nincs már miért, neked mindent szabad.

ATYA

Nekem szabad immár innom a hitvány levekből,

szabad a parázna pancsoktól kapnom csömört,

nekem a sört is büdös hordóból méretitek,

ahová a kígyó döglött, lóhugyat inkább innék,

de már az sincs, de szalagosan nyerítező

üveg-acél kurváitok sárlanak olajt,

jó illat, jó íz nincs, lehűtött condra a hús,

olvad erőtlenné, de a nyű frissen mulat,

kenyeret patkány-prémeset löktök, mulass, tata!

FIÚK

Ó, te liliom-szájú atya, ölj gödölyét,

de öltözz tiszta fehérbe.

ATYA

Öltem gödölyét,

gyönyörű gödölyét öltem, a neve is szép volt,

Remény, Reménynek neveztem – hogy vagy Remény,

megyünk legelészni, Remény, a zöldbe, a harmat

függői közé, ott vadibolya-levelet nyírhatsz,

nyulsóskát meg csibehúrt nyírhatol ollócskáddal,

selymed ékesedjen, dagadjanak lánybimbaid,

ó, dédelget a lelkem, lesegetlek áhitattal,

kápolnai zászlókon is hópehely-arcod látom,

ó, a Szűzzel tévesztlek össze könnyeimen át,

könyörület ha van még, azt a te jóságod adja,

növekedj nagyra, támaszom csak te vagy, Remény!

FIÚK

Növekedj nagyra, támaszom csak te vagy, Remény!

ATYA

De ti belepofáztok ügyembe, ráordítva

a kedves tavaszi táncra, a gödölye-örömre,

szilánkos telet okádtok a gyönge virágra,

üvegököl-szemmel a világot megveritek,

szérümre lenéztetek s vak lett a gödölye, vak!

FIÚK

Vak lett a gödölye, ó vak remény, vak, vak, vak.

ATYA

Vakogtok sírbontó ebek a koncra, de én

annyiszor zúzódtam s jajdultam el kéken, lilán,

ahányszor a gödölye nekiment a falnak, fának,

neki a fejsze fokának és hordta fején

a játék vér-csillagát akár egy árva kislány,

aki ha táncol, megütik – nem bírtam elviselni,

nyakára a szalag mellé odatettem a kést.

FIÚK

Odalett a remény, meghalt a vaksi remény!

ATYA

Jaj, gida, gidácska, bocsáss meg szalagos árva

a késnek, a megszánó kéznek, öreg fejemnek,

de ártatlan véred jelölje meg őket örökre,

üvegálarcon át arcukat szeplővel üsd,

ne rakhassanak fészket a csillagok bizalmába.

FIÚK

Jaj, már igazán nem ismerünk szegény apánkra.

ATYA

Minek a zöld és minek a föld már, ha te nem élsz,

helyedbe jöjjön aszály, villámló sárga botokkal

zúzzon meg zöldet, hajnali-függős zöld füleket,

jöjjenek a sáskák, ne legyen a fának árnya,

csak a berregő szárnynak, potrohok hengerének,

csak a hemzsegésnek, hogy kölkeim röptit ne lássam,

ide a szakállamra, szélfújta fakó hajamra,

ide ingemre, őröljék meg inaimat,

csontjaimat is, csak jöjjenek a csörömpölő

zöldszárnyú malmok, ha élnem nincs már miért,

Remény, ha nem élsz már, társam az üldöztetésben.

FIÚK

Sírjon az ég, sirasson embert, ne gödölyét!

ATYA

Kislány vagy nekem, kékszalagos, fehérharisnyás,

lakkcipős pici szűz, aki a léceken is

örömömre végig sétált, aki hónom alatt

puha orral csiklandozott és nevettetett,

aki ríkat most engem, jaj nekem, hova lettél,

jaj nekem, jaj az asztalnak, amire feküdtél,

jaj a késnek, ami fölbontott kegyetlenül,

jaj, eperillatu húsod, jaj mária-kék

mellhártyáid, babszem veséid, jaj, a szived,

jaj, mind olyan gyerekes, gyerekhúst ki enne meg,

jaj, elföldeltelek gyorsan. Öltem gödölyét –

FIÚK

Atya, szép ma az est, és gyönyörű lesz az éj.

ATYA

Gyönyörű gödölyét öltem, téged, kit vakká tettek,

aki reményem voltál s fogadtalak kislányommá,

most hozzád vakulok, bekerít lassan a sötét,

de látlak selyem tűz, látlak a feketeségben,

ebben a korom estben én görnyedek csak a földön,

forgó fekete gömbön, jajgatva két sír között,

jaj, a harmadikba, enyémbe, elindulok!

FIÚK

Gyönyörű lesz az éj, elhallgat a kín meg a föld.

ATYA

Hangomtól, ti hűtlenek, nem menekültök soha!

FIÚK

Fúródsz a mélybe, zúdulunk mi messze az űrbe!

ATYA

Rámgondoltok, ha ropogtok a vihar szivében!

FIÚK

Sírból beszélsz, te, a sírból, a sírból beszélsz!

ATYA

A föld beszél itt, mert a föld az én torkom, a föld!

FIÚK

Ó, ne bánts már, végre nyugodj meg, jóéjszakát,

neked jóéjszakát, édesapa, jóéjszakát!