Keresés ebben a blogban

2017. július 22., szombat

Lennert Móger Tímea Jégséta – Šetnja na ledu


Lennert Móger Tímea Zombor, 1981. május 20. –

Jégséta

A jég tiszta. Hűvös és áldott. Azt képzelem: áldást nyerek, ha legyőzöm a félelmet, engedek a szelíd hívásnak, és megérintem talpammal a megváltozott halmazállapotú vizet. A szilárdságot. Tekintetemmel továbbra is a kutyát keresem. A fókuszpontot. Akár egy ünnep, olyan ez a közeledés. Lassú, sima, egyszerre bátor és bátortalan.

Ma nincs a világban semmi szépség.
Az árnyékok megnőttek, jégpáncél borítja az utakat. Az ablakból nézve a Nap mintha simogatná a jeget, bár valójában megolvasztja azt. A magány hóseprű, elsöpör jót és rosszat. Akár a szél.
Nekitámaszkodom az ablaknak. Védelmi pozícióba helyezkedem. Nehéz elviselni a tehetetlenség látványát. A jégen átvonul egy kutya. Úgy, ahogyan csak a husky tud. Egy piszkosfehér bundájú királynő. Látni szeretném. Közel jutni hozzá, és közel engedni őt magamhoz. Úgy képzelem, fölényes a tekintete, büszke a fajtájára, a képességeire. Ért a télhez. Feltalálja magát benne. Ért a jéghez is. Miként kell haladni rajta. Meg akarom ismerni, ezért hajlandó lennék elhagyni a fedezéket. Nézem. Lassan átér a fagyott vízen. Négy lába karcsú, bundáját mintha naponta fésülné valaki. Legalábbis messziről úgy tűnik. Tudnom kell, valóban így van-e?!
Régóta lakom itt, szemben a folyóval. Nem mozdulunk egymás felé. Nem sétáltam még a partján, a víz pedig nem is áradt ki. De most a hideg lefagyasztotta bennem a félelmet, az iszonyt, a csodálatot. Meg merném érinteni a vizet. Rá mernék állni, és hinni tudnám a lábam alatti szilárdságot. Ez sokszor a talajon is nehéz. A jég, az más. A jég kutyával – az áhított biztonság és az egészséges bizonytalanság közötti egyensúly. Az igazság netovábbja, legalábbis annak képzelem.

Elindulok. Fejemben végigjárom az utat. Elakadok a ködnél. Ha odakint most sűrű volna… Elveszíteném a kutya látványát. Látványa nélkül pedig azonosíthatatlan a cél. Tehát fel a kabátot, ki az ajtón, át az úttesten, le a parthoz. Ennyi. Ahogyan a társkeresésről is gondolkodom: „Neki a bajnak!”
Nem gondolok, nem gondolok, nem gondolok semmire (vagy éppen semmit, vagy…) – mantráztam minden alkalommal, amikor még randizni jártam. Egyszer sem sikerült nem végigjátszani magamban a jelenetet. Kettőnk párbeszédét előre hallottam a fejemben. Végül ráuntam, hogy mindig igazam lett. Nem sikerült meglepnie egyetlen kapcsolatnak sem. Ha jól is alakult a találkozó, a szánalom érzése mindig visszabillentett a valóságba: amennyiben most utat adok ennek a figurának, itt, velem szemben, az unalomba fogok belepusztulni. Elpárolog mellőlem, belőlem a lénye. Az együtt töltött idő mintha naponta kiharapna a másik testéből egy darabot. Ott ülne ez a valaki, fül vagy váll nélkül. Ki hallgatna meg akkor? Kire támaszkodhatnék végül?
Minek áltatni magam egy olyan test érintésével, amely nem érti a céljaim!? Nem értem a céljait. Nincs közünk egymáshoz.
A jéggel nincs bajom – a vízzel van: vonz. Lassú lépteim nem vallanak rám, a határozatlanságomra. Ha lépek is, mindig kapkodva. Valóban elindulok. Ez a kutya nem bánthat. A fehérség nem szürkít. A vizet, az édesvizet gyakran szürkének látom, mocskosnak és rejtelmesnek. Annyira, mint egy rosszul megfogalmazott érintést. Rossz helyen és időben nyúlni egymáshoz…
Földet érő, kék porcelánváza hangját hallom magamban, amikor olyan emberrel vagyok, akivel az ,,igaz–hamis” párbajunk folytonos. Az ilyen abból a fajtából való, aki sem az igazságot, sem a hazugságot nem hajlandó elviselni. A kettő közötti kompromisszumok mozgatják a világot. Erről meg van győződve. És neki van igaza, egyrészt. Másrészt nekem. Szerinte én hazudok. Szerintem pedig ő nem mond igazat. Elken, maszatol.
A jég tiszta. Hűvös és áldott. Azt képzelem: áldást nyerek, ha legyőzöm a félelmet, engedek a szelíd hívásnak, és megérintem talpammal a megváltozott vizet. A szilárdságot. Tekintetemmel továbbra is a kutyát keresem. A fókuszpontot. Akár egy ünnep, olyan ez a közeledés. Lassú, sima, egyszerre bátor és bátortalan. Megfogalmazni könnyű, megélni nem az: érintés.
A szorongásnak szaga van. Érzem magamon. Bűzlök, de másként, mint egy túlfűtött szobában vagy a napon… Kénes szagom van. Bele kénsavasodom az igyekezetbe, hogy elérjem a rettegett és vágyott célt.
Néha egy másik ember bennünk való hite többet tesz értünk, mint mi magunk: képessé tesz. Egy kutyáé még inkább.
Tör a cipő. Vízhólyag lehet… Nem tudok tovább lépni. Nem tudok továbblépni. Már látom a kutyát, ő is engem, felém néz, de az emberek ezt nem tudhatják meg. Nem tudhatják meg, hogy kiléptem. Hogy a ház üres, és én közöttük járok. Túl sokszor és sokan akarták elvenni tőlem a képesség tudatát. Az ember, aki nem mások fizikai és mentális megkárosításán töri a fejét, el sem tudja képzelni, milyen gondolati és érzelmi folyamatok játszódnak le abban, aki ártani akar a másiknak. Nem tudom elképzelni – viszont tudom, hogy számomra elképzelhetetlen. Ezért nem jártam közöttük régóta. Az elszigetelődés joga nemcsak a gyengéknek jár, hanem a kiábrándultaknak is.
A nők úgy érzik, nem szabad gyengének lenniük, mert törékenységükön mások sebet ejtenek. A férfiak elvárják tőlük, hogy gyengék legyenek. Az öntudat miatt. Némelyek szeretnek egymáson sebet ejteni. Én mindig csak visszaütöttem, de mindenkinek. Ösztönből. Nők és férfiak egyaránt szeretnének olykor gyengék lenni. Elindulni önmaguk nyomában. Nem foglalkozni pofozkodással.
Haladok a kutya felé. Elképzelem, hogy elérem, és kezem a bundájába mélyesztem. Egyszerre hideg és forró. Engedi magát megérinteni. Hisz bennem, tapasztalatai ellenére is áll elébe, ha bántani akarják. Az engedelmességhez erő kell. Nemes állat szeretnék lenni, aki nem fél elindulni a másik lény irányába. Kész mindenre. Harcra, gyengédségre… A cselekvés egyet jelent a bátorsággal. A tétlenség olykor csak a türelem jele. Kivárni a tettek megfelelő idejét. Sem előbb, sem később nem lett volna érdemes elindulnom. Az állat vagy még, vagy már nem lett volna jelen egy közösnek remélt pillanatban.

Érzem, nemcsak elképzelem. Alattam a jég van. Még lassabban lépkedek. Szemtől szemben a kutyával, aki ül. Kivár. Rég volt, hogy várt rám valaki. Szeme porcelánkék.
Arcomba csap a sajátszél, bárhonnan jöhet és bárhova tarthat, bennem marad. Lépek. Nem gép vagyok. Képes vagyok, és tudok. Érzés vagyok, és cselekszem. A kutya barátságos, ahogyan reméltem. Még két lépés, és többé nem hátrálok meg senki, semmi elől. Tudat alatt tudom. Fagyos orrával megérinti a mutatóujjam. Ekkor hallom a reccsenést. Beszakad. A jég. A kutya alatt. Süllyedő izmok, feltörő könnyek. Hullamerevség.
Tükör előtt érezzük magunkat így: tenni kellene valamit. Megmenteni. Ha magamat nem tudom, akkor valaki mást. Késő van a tettekhez, feladni korai. Ha reggel volna, napkelte, akkor az agyam nem játszaná le a hiábavalóság belső hangjait, utánaugornék. Legalább megpróbálnám… de esteledik, és visszahúzódom az ablak mögé. Szorongástól lucskosan, undorodva a testem szagától. Egyre bizonytalanabbul a biztonságba.   






Šetnja na ledu

Led je čist. Hladan i blagoslovljen. Zamišljam: ako strah savladam, prepustim se blagom izazovu i tabanima vodu promenjenog agregatnog stanja dotičem, halal stičem. Čvrstoću. Pogledom i dalje kuju tražim. Žarište. Ovo približavanje je poput praznika. Polagana je, gladka, istovremeno i neustrašiva i strašljiva.

Nema nikakve lepote u današnjem svetu.
Senke su narasle, ceste ledena kora pokriva. Gledajući sa prozora, Sunce kao da led gladi, a ustvari otopi ga. Samoća je metla snega, i dobro i loše pomete. Poput vetra. Na prozor se naslanjam. U poziciju odbrane se stavljam. Prizor nemoći teško je podneti. Preko leda kuja prelazi. Tako, kako samo jedan haski zna. Kraljica sa prljavobelom krznom. Volela bi nju videti. Približit joj se i nju u moju blizinu pustiti. Zamišljam, pogled joj je superioran, ponosna je na svoju rasu, na svoje sposobnosti. Razume se u zimu. Snalazi se u njoj. Razume se i u led. Na ledu kako treba napredovati. Hoću nju upoznati, zbog toga bi mogla i sklonište napustiti. Gledam nju. Preko smrznute vode polako dostiže drugu obalu. Noge su joj vitke, krzno kao da neko na suncu češlja. Bar iz daljine tako se čini. Moram znati dal je stvarno tako?!
Odavno tu stanujem, nasuprot reke. Jedni prema drugoj se ne približavamo. Na obali još nisam šetala, a voda još nije izlila. Ali zima je sad strah, jezu, divljenje u meni zaledila. Vodu bi sad smela dotaknuti. Smela bi na nju stati, i poverovala bi da ispod nogu
čvrstoća postoji. Često to je teško i na zemlji. Led, to je nešto drugo. Led sa kujom – ravnoteža između željene sigurnosti i zdrave nesigurnosti. Vrhunac istine je, makar tako zamišljam.

Polazim. Cestu u mislima obilazim. Kod magle zastanem. Kad bi vani sada gusta bila... Prizor kuje bi se izgubila. A bez prizora pak cilj se ne može identificirati. Dakle kaput obući, preko vrata van, preko ceste do obale. Toliko. Tako i o potraživanju partnera razmišljam: „Ajde, pronađi nevolju!“
Ne mislim, ne mislim, ni na što ne mislim(ili baš ništa, ili...) – svaki put kao opčinjena što-šta ponavljala, kad sam još na sastanke hodala. Ni jednom nisam uspela u sebi pretpostavljenu scenu ne do kraja odigrati.U mislima naš dijalog unapred sam čula. Na kraju dosadilo mi je da sam uvek u pravu. Ni jedna veza nije uspela da me iznenadi. Ako sastanak i povoljno se odvijalo, osećaj sažaljena uvek me je u stvarnost vratila: ukoliko sad ovoj figuri koji nasuprot meni stoji, put otvorim, umreću od dosade. Njegova duša iz mene, pored mene ishlapi. Zajedničko provedeno vreme kao da iz tela drugog komad otkida. Taj neko bi bez uha ili ramena tamo sedeo. Tada ko bi me poslušao? Na kraju na koga bi se mogla osloniti?
Sa doticajem takvog tela, što moje ciljeve ne shvaća, zašto sebe zavaravati? Njegov ciljeve ne shvatam. Nismo povezani.
Nemam problema sa ledom – sa vodom imam: privlači me. Na svoju neodlučnost, moji spori koraci ne ukazuju. Ako i koračam, uvek užurbano. Stvarno krećem. Ta kuja ne može mi nauditi. Belina u sivilo se ne pretvara. Često mi se čini da je voda, slatka voda siva, prljava i tajanstvena. Toliko kao loše formuliran doticaj. Jedan drugog na krivom mestu i u krivo vreme dotaknuti...
U sebi, pad  plave vaze porcelana čujem kad sam sa takvom osobom štono je naš dvoboj „istina-laž“ neprekidan. Takva osoba je iz one fele koji nije voljan niti istinu, niti laž  podneti. Svet kompromisi između ta dva pojma pokreću. U to sam ubeđena. S jedne strane on je u pravu. S druge strane ja. Po njemu ja lažem. Po meni istinu on ne govori. Razvuče, razmaza.
Led je čist. Hladan i blagoslovljen. Zamišljam: ako strah savladam, prepustim se blagom izazovu i tabanima vodu promenjenog agregatnog stanja dotičem, halal stičem. Čvrstoću. Pogledom i dalje kuju tražim. Žarište. Ovo približavanje je poput praznika. Polagana je, gladka, istovremeno i neustrašiva i strašljiva. Lako je koncipirati, a ne i doživeti: doticaj.
Zebnja miriše. Na sebi osećam. Smrdim, ali drugčije, kao u pregrijanoj prostoriji ili na suncu... Na sumpor mirišem. Od truda da do strepnjom isčekivanog, željenog stignem sumpornokiselasta postajem. Koji put tuđe poverenje za nas više učini no što mi sami: osposobljava. Neke kuje još više.
Žulja me cipela. Verovatno je plik...Ne mogu dalje. Ne mogu dalje ići. Već vidim kuju, i ona mene, mene gleda, ali ljudi to ne smeju saznati. Ne smeju saznati da sam iskoračila. Da je kuća prazna a ja među njima hodam. Mnogo puta i mnogi su hteli od mene sposobnost svesti oduzeti. Čovek, ko ne razmišlja o tome kako drugoga fizikalno i mentalo oštetit, ne može ni zamisliti, u onima koji drugima napakostiti žele, kakvi misaoni i dohovni procesi odvijaju. Ne mogu zamisliti – ali znam da je za mene nezamislivo. Zbog toga odavno nisam među njima kretala. Pravo na osamljenje nije samo pravo slabih, nego i razočaranih.
Žene tako osećaju da smeju biti slabe, jer njihovu krhkost drugi ranjavaju. Muškarci očekuju da budu slabe. Zbog samosvesti. Neki vole drugoga raniti. Ja sam samo udarce uzvratila, ali svakome. Instinktivno. Katkad i žene i muškarci jednako bi veleli da budu slabi. Vlastitim tragom krenuti. Ćuškanjem se ne baviti.
Prema kuji koračam. Zamišljam da nju stižem i ruke u njeno krzno spustim. Istovremeno je hladan u vruć. Dopušta da nju se takne. Meni veruje, uprkos iskustvima drži se, ako nju raniti žele. Snaga je potrebna za poslušnost. Plemenita životinja bi htela biti koja se prema drugom biću ne boji krenuti. Na sve je spremna. Na borbu, nežnost... Akcija hrabrost znači. Dokolica je katkad samo znak strpljenja. Čekati pravo vreme za akciju. Ni pre, ni kasnije ne bi bilo smisla da krenem. Životinja u isčekivanom pretpostavljenom zajedničkom trenu još ne ili više ne bi bila prisutna.

Osećam ne samo zamišljam. Led je ispod mene. Još sporije koračam. Licem u lice sa kujom koja čeka. Isčekuje. Davno je bilo kad me je neko čekao. Oči su joj poput porculana plave.
U lice mi vlastiti vetar udara, može od bilo kuda doći i bilo kuda može krenuti, u meni ostaje. Krećem. Nisam mašina. Sposobna sam i znam. Oset sam i delujem. Kuja je, kako sam se nadala, prijateljski nastrojena. Još dva koraka i više ni pred kim, ni pred čim neću uzmaknuti. Znam, u podsvesti. Moj kažiprst ledenom njuškom dotiče. Tad prasak čujem. Lomi se. Led. Ispod kuje. Mišići tonu, suze izbijaju. Ukočenost leša.
Tako ispred ogledala se osećamo: trebalo bi nešto učiniti. Spasiti. Ako sebe ne mogu, onda nekog drugog. Kasno je za akcije, rano za predaju. Ako bi jutro bilo, izlazak sunca, onda moj mozak ne bi širio unutrašnje glasove ništavnosti, skočila bi za njom. Makar bi pokušala... ali suton je i iza prozora se povlačim. Od zeblje prljavo, od mirisa vlastitog tela gadeći se. U sigurnost sve nesigurnija.

Prevod: Fehér Illés

2017. július 17., hétfő

Mišo L. Korać Balkanski voz – Balkáni vonat


Mišo L. Korać Sombor 10. mart 1950. –



Balkanski voz

KAIN UBI AVELJA;
BOG STAVI ZNAK NA  KAINA
POČETAK ILI SVRŠETAK,
GRIJEH BRATA O VRATU SINA


                                         

STANICA BALKANSKA
beznađe...
Duvaju trubači
junačke pjesme.
Plaču djevojčice
budućih ratnika.
Pljušte pijani poljupci.
Toči se prvotok,
šljivova rakija.
Kolači,
patišpanje,
kolači.
„Balkan
ekspres"
Stradanija,
Leleču majke nejači.
topovsko zrnevlje....
Duvaju rata vjetrovi
kroz isprane mozgove
TV glasnici
i glasnogovornici...
Jebem ti podneblje,
ratove,
Balkan...
Balkan
razapet
između
Zapada i Istoka
između
misli i
krvotoka,
između
uroka i krvoloka...
A ti, moja mudrosti,
reci mi tajnu
gdje skrivena jesi;
U Torontu, Podgorici,
Beogradu ili Odesi?
E PERICOLOSO SPORGERSI
Stalno nam se dešava
početak...
Putovanja
U mislima
nadanja...
U stvarnosti
ratovanja,
Začetak-
urlanja.
Vrisak,
avioni,
bombardovanja.
Ubijanja,
Ubijanja...
Vozovi,
točkovi,
Vozovi...
Vječnost lutanja...
Posrtanja
i uzdizanja...
Uvijek na točkovima...
Beskrajni putevi,
Ratni profiteri,
Brojevi
hotelske sobe.
/Ako nijesi u rovovima/
Kondukteri,
Vodadžije.
Krvopije.
Kafečije.
Pozornici.
Ratnici.
Kelti.
Huni.
Varvari.
Ameri.
Kaplari.
Generali.
Političari...
Viđaju me po trgovima
na ulici
na mostovima
u rovovima.
/Masovni grob vojnički/.
Samo me nema
na umrlicama.
Tamo su dječaci
u uniformama
sa zamrznutim očima
i pogledom
prema djevojčicama.
Prve neostvarene
ljubavi
prekinute
zauvjek,
u snovima...
Jahači apokalipse
i nesedlanika.
Kolone
izbjeglica.
"Nebeski narod"
Dokone fraze
samoljubaca i
mitomana...
Čudan balkanski kor
samoslavljenika
prošlosti,
bitaka,
i gubitnika.
Stranče,
ne mjeri kroz
Balkan kada prođeš
sebe odmjeri...
PAS SE PENCHER AU DEHORS
Klepeće točkova hor
Točkovi,
Vozovi,
Točkovi...
Ako želiš da voliš,
svim damarima
da živiš,
istinski
vrišti po svjetskim
bulevarima,
vriskom rasparaj
nebo!
('Ljeb te jebo)
Vronski,
Vronski..!
Iže jesi na nebesi...
Ako taj jesi,
Zaštiti nas
od nečesi...
Iže jesi na nebesi
E perisoloso
sporgersi...
Prekršiš li svetu
kletvu
i ispadneš,
ako se Balkana
dohvatiš,
dopadneš,
ni sam nećeš
znati ko si,
šta si,
gdje si...
Sve jedno ti je
biti
upamćen ili
zaboravljen,
Ako već jesi
E PERICOLOSO SPORGERSI...
Ovdje se ljubi
urlikom,
prostački.
Žena se uzima
snažno,
gorštački.
Zubi
u grkljan
kumu i bratu.
/Kain ubi Avelja
Bog znak na
Kaina,
početak ili
svršetak,
grijeh
brata
o vratu sina/
Otad se živi
u stalnom
ratu ,
u govnima
u blatu...
Ovdje su planine
čvrste
kao grudi
djevojačke.
Reke umornice
pune
leševa...
Ovdje se
ubija,
rađa,
umire...
Ovdje te život
lomi,
melje,
satire
i riječ je klopot
u ništa
što uvire...
Ovdje se smrti
ruga
i pjeva.
Ovdje se rijetko
rađa
iz ljubavi.
Ovdje se ljubav
događa
i zaboravi.
Umjesto
"Dobro jutro"
u svanuće
ovdje
sijeva nož,
metak,
topovsko đule.
Ovdje su
Rajski vrtovi,
Đele kule...
Ovđe je doživljeno
nikad
preživljeno.
Ovdje ljubav govori.
Zemlja se
ovdje
voli do boli.
Ovdje je
misao
sakrivena
i sahranjena
u "Kali lune".
Ovdje žene
zabradače
slave
mrtvaca.
Ovo je zemlja
ratnika
i muškaraca...
Ovdje se ruše
kuće
mukoznojnice,
vile
beznojnice
kao od karata kule,
palate,
nadgrobni spomenici.
Ovdje se umire
po navici.
Sve oko nas
liči na
pakao,
/Otvoreni sanatorij/
Mi smo u ludnici...
Bože, ma šta
da nam se desi,
E PERICOLOSO SPORGERSI...
Sve što na čovjeka
nalikuje
to nam kroz
psovku izlazi,
od pjesme do leleka.
Nama se smrt
plazi
i život
naruguje.
Ovdje se psuje
i otac i mater.
Srce se žensko
vadi u mukama.
Ovdje žene umiru
pod muškim
rukama.
Ovdje se jedino
diše lično...
Ovdje se živi sporadično.
Na komad,
na rate,
na sekunde,
na sate...
Ovdje su majke
crne udovice...
Ovdje se hoda
preko ivice...
A ti.!?
A ti
moja mudrosti,
reci
da li sad
trebaš
iz pakla
da me vrebaš!
Bože,
Iže jesi na nebeasi...
E PERICOLOSO SPORGERSI...
B..o...ž...e...!
Iže jesi na nebesi...
I ti me na čas
ostavi
zaboravi.
U ovom
paklu,
u beznađu
pusti me
da mislim
o ljubavi.
Gdje si, mudrosti,
pretvorena
u bijelog
goluba...
Na kojoj strani
svijeta jesi ?
E PERICOLOSO SPORGERSI...
Koji će nam krasni
mudrost u knjigama
izložena,
usamljena
na prašnjavim
policama,
u izlozima,
knjižarama..!?
Rijetko je
ima
u našim snovima,
u brigama,
u navikama.
Praznina
u očnim
dupljama
u glavama...
U vječnim zabludama...
U...R...L...A...M
Na svjetsko poštenje
prljavo...
Na prstenje bratsko,
kaljavo...
Tijela nam nude
javno,
traljavo...
Raspet sam između
pohlepe i pomame,
razuma i nerazuma,
svjetla i tame...
Sve mi je strano,
ogavno.
Gospodare
sa mnom
odavno.
Protestvujem
javno
i sebe ne čujem...
Ljubav mi uporno
krv
sa srca liže.
Mudrosti,
priđi nam
bliže.
Razagnaj vrijeme
sumorno!
Evo mi tijelo
umorno
i misao kao metak
vraćen
u pra-početak.
Bježim!
Ne mogu da shvatim
što te uporno
pratim,
dozivam...
Bože, oprosti što te
prizivam,
(Iže jesi na nebesi)...
E PERICOLOSO SPORGERSI...
Na stanici
nikog
da me sačeka.
Nikakva
radost
u našem
kraju.
Nedostaje
mladost
nasmijana,
kao prije.
A na peronu
me starost
dočeka,
smrt
u očaju
u zagrljaju...
Bože, ovo stradanije
ovaj nerazum,
privedi
kraju!
Čovječiji um
to ne zna,
ne umije.
Ništa
bezčasnije.
Ništa
bezumnije.
Bože,
spasi razum!
Sve naše
grijehe
na kantar
iznesi...
(Iže jesi na nebesi)
E PERICOLOSO SPORGERSI...
Mudrosti reci mi
na kojoj
strani
svijeta jesi?
Nauči me
da mrzim,
sagorjeću
od prevelike
ljubavi,
od opraštanja...
Reci mi,
kako slike
da izbrišem,
da zaboravim
rušenja,
mučenja,
ubijanja !?
Kako...?
od suza dječijih,
Umiranja !!!?
Šapni mi...
Sa trnovim
vijencem
ponekad
svrati...
Točkovi,
vozovi...
točkovi...
Bože
vrati nas pameti
u zagrljaj
i zaboravi...
Tamo će
bez riječi
da čovjek
čovjeka
očovječi...
javi se, šapni gdje si,
E PERICOLOSO SPORGERSI...
Ovo je vrijeme
zmijsko
lisičije.
Niko na sebe
da liči
makar da podsjeti,
kao prije.
Nigdje čudnog
osjećaja.
Nigdje ljubavi.
(Mir svemirskog
beskraja).
Svevišnji,
Oprosti nam,
oprosti
na svim jezicima
svijeta...
Oprosti...
Htio bih noćas
divlje voljeti,
iskonski
do kraja...
U ušima mi zvuk
raketa
zavija.
Ljudi Jehvini
pretvoreni
u ubice.
Dvonošci,
bezglavi
dvonošci
i nove
zvijezde
padalice...
Umrlice,
načičkane
umrlice.
Mukli
samrtni hor...
NE PAS SE PENCHER AU DEHORS
Putuju vozovi.
Putnici.
Izbjeglice.
Putuju  izbjegli
iz smrti,
iz života.
Točkaši
i pješaci
u mimohodu...
Kada odu,
odlaze sa sumnjom
da se ne vrate.
Sa zebnjom
zvezdane
prate
tragove...
Otvorenih šaka
pred tuđe
pragove čekaju
sleđeni u boli...
Paraju krila ptice
nebeske svodove,
pakla krugove.
Tutnje avioni.
Gorile,
Godzile.
Vozovi.
Tenkovi.
Točkovi.
Krvi,
puno krvi...
Laju  ljudi.
Balkan u podrumima.
Kerberi,
Kerovi.
Ostaju za nama
grobovi grozdovi.
BALKAN
PUKAO
U BEZNAĐE.!?
Balkan pukao u beznađe
Bombe,
Rakete,
Granate,
Zemljo,
Gori dio mene
i uspomene...
Uspomene
pretvorene
u ruševine.
Ljubavi, čujem
granata odjek
kako dobuje po
tvojoj glavi...
Vjeruj mi, stid
me što sam čovjek,
al' ipak mi se javi
da l' živa jesi..!?
E PERICOLOSO SPORGERSI...
Ako ne umrem
u ratu,
u životu,
u ljubavi,
umrijeću
u smrti,
da predahnem.
Samo mi reci
na kojoj stanici
treba da
ostanem
da siđem,
da odahnem...
Godine prolaze
kao tvoja
skrivanja,
umorne
od mržnje
od ubijanja...
B..A..L..K..A..N 
pukao u
beznađe...
Zvone,
zvone
balkanska zvona...
Ruše se mostovi,
pruge,
gradovi...
Piruju
rata
bogovi.
/Ubica
duboki tragovi/
Gadovi...
Na sve strane
leševi....Leševi...
Uspavani apostoli
mladići...
Ruševine,
oblak
plamena
i prašine...
jauk tišine.
Svevišnji,
razumi, razaberi,
odmjeri kaznu,
u red čekaju:
generali, kaplari,
lopovi, političari
čudan diplomatski kor
a ti čovječe, upamti
NE PAS SE PENCHER AU DEHORS...
Zemljo,
/Kamena posteljo/
Izvorište i
utočište...
Posestrimo i
pobratime.
Oprosti i daruj.
Rab smo tvoj
Božji...
Znak jednakosti
između smrti,
i postojanja...
Usliši molitvu
našu...
Pokajanja...
Blažena moja mudrosti
da l' vječita jesi..!?
Privedi, Bože, razum...
.....................................................
E PERICOLOSO SPORGERSI...

Balkáni vonat

KÁIN  MEGÖLTE  ÁBELT;
ISTEN MEGJELÖLTE KÁINT
KEZDET  AVAGY  VÉG
A FIÚ  NYAKÁBAN  TESTVÉRBŰN 



BALKÁNI ÁLLOMÁS
reménytelenség...
Harcra buzdítanak.
a trombiták.
Sírnak a jövendő
harcosok szeretői.
Részeg csókok csattannak.
Öntik az első párlatot,
a szilvóriumot.
Édességek,
görhe,
édességek.
„Balkán
expressz”
Sorscsapás,
Sírnak a szegény anyák.
ágyútöltelékek...
A kimosott agyakon keresztül
a TV hírnökök
és a nagyhangúak
háborús szeleket fújnak...
Izélem a vidéket,
háborúkat,
Balkánt...
Balkán
Nyugat és Kelet
között
eszme és
véráram
között
átok és öldöklés
között
vergődik...
Te pedig, értelmem,
áruld el
hol rejtőzöl;
Torontóban, Podgoricán,
Belgrádban vagy Odesszában?
E PERICOLOSO SPORGERSI
Mindig mindent előről
kezdünk...
Utazásokat
Gondolatainkban
reményt...
A háborús
valóságban,
Az üvöltés
kezdetén.
Sikoly,
repülők,
bombázások.
Öldöklés,
Öldöklés...
Vonatok,
kerekek,
Vonatok...
Örökös bolyongás...
Megbotlások
és felemelkedések...
Mindig a kerekeken...
Végeláthatatlan utak,
Háborús nyerészkedők,
Hotelszoba-
számok.
/Ha nem vagy a lövészárokban/
Kalauzok,
Vezetők.
Vérszopók.
Kávézók.
Színterek.
Harcosok.
Kelták.
Hunok.
Barbárok.
Amerik.
Káplárok.
Tábornokok.
Politikusok...
Tereken
utcákon
hidakon
lövészárkokban láthatnak.
/Katonai tömegsír/.
De a gyászjelentéseken
nem vagyok.
Ott gyerekek vannak
egyenruhában
fagyos szemekkel
és tekintetekkel
fordulnak a lányok felé.
Az első beteljesületlen
szerelmek
örökre
megszakadtak,
az álmok...
Apokalipszis lovagjai
és utódai.
Menekültek
áradata.
"Isteni nép"
Az önimádók
és mítosztisztelők
semmitmondó frázisai...
A múlt,
az ütközetek
és vesztesek
önmagasztalóinak
furcsa balkáni kórusa.
Te idegen,
ha a Balkánon keresztül mégy
ne mérlegelj
magadat mérd...
PAS SE PENCHER AU DEHORS
Csattognak a kóruskerekek
Kerekek,
Vonatok,
Kerekek...
Ha szeretnél,
ha ütőereddel
élni szeretnél,
szerte a sugárutakon
tiszta szívből
kiálts,
kiáltásoddal
eget szakíts!
(A franc egyen meg)
Vronszkij,
Vronszkij...!
Ézsaiás, az egekben vagy...
Ha te vagy,
Védj meg minket
a becstelenségtől...
Ézsaiás az egekben vagy
E perisoloso
sporgersi...
Ha megszeged a szent
fogadalmat,
és elmaradsz,
ha a Balkánba
kapaszkodsz
és megtetszik,
többé magad sem
tudod ki vagy,
mi vagy,
hol vagy...
Neked már
mindegy
megjegyeznek-e vagy
elfelednek
Ha már
E PERICOLOSO SPORGERSI vagy...
Itt kiáltva,
faragatlanul
csókolnak.
Az asszonyokat
durván, gorombán
ölelik.
Sógorok és testvérek
egymás nyakába
harapnak.
/Káin megölte Ábelt
Káinon
Isten jele,
kezdet avagy
vég,
a fiú
nyakában
testvérbűn/
Azóta állandóan
háborúban
élünk,
ganajban,
iszapban...
Itt a hegyek
akár
a lányok mellei
kemények.
A megfáradt patakok
hullákkal
teltek...
Itt
ölnek,
születnek,
elenyésznek...
Itt megtör,
darál,
morzsol
az élet,
és a szó is csak
zakatolás
a semmibe...
Itt dicsőítik
és kigúnyolják
a halált.
Itt szerelemből
ritkán
szülnek.
Itt ahogy megtörténik,
a szerelmet
elfeledik.
A „Jó reggelt”
helyett
itt
kések,
lövedékek,
ágyúgolyók
villannak.
Itt
Édeni kertek,
Koponyatornyok...
Itt ami megélt
sosem
túlélt.
Itt a szeretet beszél.
Itt a hazát
a fájdalomig
szeretik.
Itt
a gondolatot
elrejtették
és „Kali lune”-ba
temették.
Itt az asszonyok
a halottak
dicsőségét
kendőbe kötötték.
Ez a vitézek
és a férfiak
hazája...
Itt kártyavárként
dőlnek össze
a keservesen
feépített házak
a fényes
villák,
paloták,
síremlékek.
Itt szokás
a halál.
Körülöttünk minden
a pokolra
hasonlít,
/Nyilvános szanatórium/
A bolondok házában vagyunk...
Istenem, mi
történt velünk,
E PERICOLOSO SPORGERSI...
Minden ami emberre
hasonlít,
a daltól a siratóénekig,
káromkodásba
fullad.
Nyelvét ölti ránk
a halál
az élet meg
megcsúfol.
Itt apát anyát
szidalmaznak.
Asszonyszíveket
tépnek ki.
Itt az asszonyok
a férfiak kezei által
halnak.
Itt lélegezni
csak egyedül lehet...
Itt helyenként élnek.
Darabokban,
részletekben,
másodpercekben,
órákban...
Itt fekete özvegyek
az anyák...
Itt a széleken
járnak...
És te.?!
És te
bölcsességem
mondd
most
a pokolból
kell rám
leskelődnöd!
Istenem,
Ézsiás a mennyekben vagy...
E PERICOLOSO SPORGERSI...
I..s..t..e..n..e..m..!
Ézsiás a mennyekben vagy...
Te is elhagytál
elfeledtél
egy pillanatra.
Ebben
a pokolban,
reménytelenségben
engedd meg
hogy a szerelemre
gondoljak.
Hol vagy, te
fehér galambbá
változott
bölcsesség...
A világ
mely részén?
E PERICOLOSO SPORGERSI...
Minek nekünk
az elhagyatott
poros polcokon,
kirakatokban,
könyvtárakban kiállított
gyönyörű
bölcsességekkel tele
magányos könyvek..!?
Ritkán
szólnak
álmainkról,
gondjainkról,
szokásainkról.
Pangás
honol
a fejekben
a szemgödrökben...
Az örökös téveljgésekben...
Ü...V...Ö...L...T...Ö...K
Az egyetemes becsületre
piszkos...
A testvéri  szeretetre
sáros...
Testünket nyilvánosan,
hanyagul
kínálják...
A kapzsiság és őrület,
az értelem és értelmetlenség,
a fény és a homály
között sínylődöm...
Számomra minden idegen,
ízléstelen.
Régóta
uralkodnak
felettem.
Nyilvánosan
tiltakozok
és nem hallom magamat...
A szerelem rendületlenül
a szívemrő
vért nyal.
Bölcsesség,
gyere
közelebb.
Űzd el ezt
a komor kort!
Itt a fáradt
testem
és a gondolat golyóként
a kezdetek kezdetéhez
térített.
Menekülök!
Nem tudom megérteni
hogy folyamatosan
követlek,
szólítalak...
Istenem, bocsásd meg
amiért hozzád szólok...
(Ézsiás a mennyekben vagy)...
E PERICOLOSO SPORGERSI...
Az állomáson
senki
sem vár.
Vidékünkön
öröm
nem
létezik.
Hiányzik
az ezelőtti
önfeledt
ifjúság.
Az állomáson pedig
az öregkor
vár,
halál
a kétségbeesésben
az ölelésben...
Istenem,
vess véget ennek
a pusztulásnak
értelmetlenségnek!
Erre
az ember
képtelen.
Semmi
becstelenebb.
Semmi
értelmetlenebb.
Istenem,
mentsd meg az értelmet!
Vétkeinket
mérlegelés
után
tüntesd el...
(Ézsiás a mennyekben vagy)
E PERICOLOSO SPORGERSI...
Értelem mondd
a világ
melyik részén
tartózkodsz?
Taníts meg
gyűlölni,
a eltúlzott
szeretetben,
megbocsátásban
égek el...
Mondd,
hogyan töröljem ki
a képeket,
felejtsem el
a rombolást,
kínzást,
öldöklést..!?
Hogyan...?
a gyerekkönnyektől,
a Halálig!!!?
Súgd meg...
Térj be
néha
azzal
a töviskoszorúval...
Kerekek,
vonatok,
kerekek...
Istenem vezess vissza
bennünket az értelemhez
vezess az ölelésbe
és feledj...
Ott
majd
az ember
az embert
emberré teszi...
jelentkezz, súgd meg hol vagy,
E PERICOLOSO SPORGERSI...
Ez a kígyók
és rókák
korszaka.
Önmagára
senki sem hasonlít,
legalább emlékeztetne
a múltra.
Sehol
az érzelmi kötelék.
Sehol a szeretet.
(A világegyetem
nyugalma).
Mindenható,
Bocsáss meg nekünk,
minden
létező nyelven
bocsáss meg...
Bocsáss meg...
Szeretnék ma éjjel
vadul szeretni,
ahogy egykor
végtelenül...
Fülemben rakéták
hangja
zúg.
Jehova emberei
gyilkosokká
váltak.
Kétlábúak,
fejvesztett
kétlábúak
valamint
új
hullócsillagok...
Gyászjelentések,
túldíszített
gyászjelentések.
Haldoklók
néma kórusa...
NE PAS SE PENCHER AU DEHORS
Utaznak a vonatok.
Utasok.
Menekültek.
Utaznak a halából,
az életből
menekültek.
Kerekesek
és gyalogosok
szétszórt sorokban...
Induláskor kétkedve
kérdik
visszatérnek-e.
Szorongva
követik
a csillagos
nyomokat...
Kinyújtott kezekkel
fájdalomtól megtörten
idegen küszöbök
előtt várakoznak...
Az égboltot,
pokoli távlatokat
madárszárnyak hasogatják.
Dübörögnek a repülőgépek.
Gorillák,
Godzillák.
Vonatok.
Tankok.
Kerekek.
Vér,
sok vér...
Emberek ugatnak.
A pincékben Balkán.
Cerberusok,
Vahúrok.
Sírhalmok
maradnak utánunk.
BALKÁN
A REMÉNYTELENSÉGBE
FULLADT.!?
Balkán a reménytelenségbe fulladt
Bombák,
Rakéták,
Gránátok,
Haza,
A rosszabik énem
és emlékek...
A romokká
vált
emlékek.
Szerelmem, hallom
ahogy a fejed felett
gránátok
csattannak...
Hidd el, emberi mívoltomban
szégyellem magam,
mégis jelezd
élesz-e még..!?
E PERICOLOSO SPORGERSI...
Ha a háborúban,
az életben,
szerelemben
nem halok meg,
a halálban
halok meg,
hogy megpihenjek.
Csak mondd,
hogy leszálljak,
megpihenjek,
melyik oldalon
kell
maradnom...
Mint
bujdosásaid,
gyűlölettől,
öldökléstől
fáradtan
múlnak az évek...
B..A..L..K..Á..N
a reménytelenségbe
fulladt...
Harangoznak.
balkáni harangok
harangoznak...
Romba döntenek hidakat,
vasutakat,
városokat...
A háború
istenei
mulatnak.
/Gyilkosok
mély nyomok/
Ocsmányok...
Mindenütt
hullák...Hullák...
Elaltatott apostolok
fiatalok...
Romok,
láng és
por-
felhő...
a csönd jajszava.
Mindenható,
értsd meg, ismerd fel,
mérlegeld a büntetést,
akik várakoznak:
tábornokok, káplárok,
tolvajok, politikusok
a diplomaták fura kórusa
és te ember, jegyezd meg
NE PAS SE PENCHER AU DEHORS...
Haza,
/Sziklaágy/
Forrás és
menedék...
Fogadjuk egymást
testvérré.
Bocsáss meg és adakozz.
Istenem
szolgáid vagyunk..
Halál és létezés
egyazon
fogalom...
Hallgasd meg
imánkat...
Bűnbánatunkat...
Áldott értelmem
örökös vagy...!?
Uram, téríts észhez...
..................................................... 
E PERICOLOSO SPORGERSI...

Fordította: Fehér Illés