Keresés ebben a blogban

2013. július 18., csütörtök

Sebestyén Péter Omár Khájjám hatvanhat lépcsőfoka – Šezdesetšest stepenica Omara Khajama


Sebestyén Péter (Peter Šebešćen) Zalaegerszeg, 1967. július 07. -


Omár Khájjám hatvanhat lépcsőfoka

     Múlik éjszakám. Csillagaim a hajnal felprédálja mind. A másik fény-idő jön, amiben már nincsen se titkom, se örömöm. Mindig így érkezik: rózsás reggelbe fakulnak drágaköveim. A holnap van itt, ami mondják – az emberé, s ami – ezt is mondják – az életre tanít. A sötétség a dzsinneké; a mi sorsunkat Allah napvilágba szőtte. Nem tagadom, ez igaz lehet. Mikor a hatvanhat lépcsőn lemegyek, kezdődik, ami sohasem múlik. Világunkat mi halandók ekkor készítjük el. Érzem a lovak szagát; hallom az induló sereg zörgését, a szúk zsivaját; kérem az Egyetlent, nyugtasson meg ebben az örök együttlétben, amiben a múlandósággal alkudozom.
     Várnak a palotában. Bölcsességem hírét az országok útjai messzire viszik. Cselekszem ilyenkor: tanácsaim fényétől gyarapodik a trón, méltányosságot és igazságot nyer az ártatlan, büntetést a bűn; a Próféta óhajtása szerint. ’Ti halandók!’ Én igazítom életetek minden percét, s az Ő fényessége szól tudományomban, amint szent szúráit a ti szavaitokra szabom. Ameddig lehet, követlek titeket: gyógyítom a testet s a lelket mit belétek leheltek; sírást és nevetést énekelek; a létezés összes bánatát hordozzák dalaim, s a szépség erős hatalmát belőlem meríti a szív. Nem tudom, miért van ez így; miért én, a csillagász és orvos, a költő és építész lettem az, aki méri és sorolja az evilági időt. Csak az Övé e tudás, és én már nem faggatom. Ha folytonos rákérdezést kíván ez a lét, akkor nincsen, amin gondolkodhatok. Mégis, úgy látom: van valami; a paradicsomi ígéretnél is több; az elrendezett univerzum elégedettsége a nemzedékek fenséggel újuló soraiban. Lehet: a szándék maga ez, hogy éljen az élő, aki lát, dolgozik, fogalmaz; akinek megengedtetik egyetlen akaratot követni annak végtelen olvasataiban. Estefelé visszatérek az obszervatóriumba. Feltámad a hűs szél; eljön újra a tágasabb létezés. A nagy ég mintáiban ott az arc; bocsáttassanak meg nekem e szemérmetlen szavak. A tervet fürkészem, mint előttem is annyian: ez a legigazabb, egyedül bűnös törekvés. Nem tudhatom, lehetséges-e olyan emberi szó, amiben elevenné épül az elképzelhetetlen és vigasztaló gondolat; ha igen, akkor – ha Ő is úgy akarja – fogadja be tévelygő, magányos lelkemet.
     Amíg élek, élnek az álmok is; enyém mind az alkonyat, amit a dzsinnek foglalnak el. Ismerem hatalmukat és természetüket, hiszen réges-rég kiegyeztem velük. Néha úgy érzem, ők suttognak fülembe minden választ, melyekre immár nem áhítozom.
     Kezemben tízezer megnyilatkozás; felhőtlen éj ragyogtat minden csillagot. A toronyban érjen a vég; erre vágyom: én, Omár, a szúfi. Harminchárom évig éltem itt. Tudom: utolsó pillanatomban megnyílik a csillagvilágok ködén túli bizonyosság hatvanhat lépcsőfoka, amin – túl a végtelenen – Őhozzá lépdelhetek. 


Šezdesetšest stepenica Omara Khajama

     Prolazi mi noć. Moje zvezde jedan po jedan guta svanuće. Dolazi druga svetlosna dob, gde nestaju moje i tajne i radosti. Uvek tako stiže: moji dragulji u ružičastom jutru blede. Sutra je tu, što pripada čoveku – kažu, i što je učitelj života – i to kažu. Tama pripada džinovima; našu sudbu Alah je u svetlost utkao. Ne poričem, to može biti istinito. Kad niz šezdesetšest stepenica se spustim, započinje ono što nikad ne prolazi. Mi smrtnici tad stvaramo vlastiti svet. Osećam miris konja; čujem zvuk pokrenute vojske, žagor pazara; molim Jedinog, neka me umiri u toj večnoj simbiozi gde se sa prolaznošću pogađam.
     Čekaju me u palati. Vest o mojoj mudrosti u daleke krajeve dopire. U tim trenutcima delam: u svetlu mojih saveta prestol se bogati, nedužnog sustiže pravda i priznanje, a grešnika kazna; prema priželjkivanju Proroka. „Vi smrtnici!“ Podešavam svaki vaš doživljeni trenutak, Njegova svetost govori u mojoj nauci, kako svetu suru prema vašim rečima krojim. Dokle god je moguće, ja vas pratim: lečim tela i u vas usađene duše; opevam plač i smeh; u mojim pesmama su utkane sve patnje bitisanja, moć lepote srce od mene dobiva. Ne znam zašto je to tako, zašto sam ja, zvezdoznanac i lečnik, pesnik i neimar postao taj, koji meri i zbraja vreme ovoga sveta. Znanje je samo Njegovo i ja ga više ne mučim sa pitanjima. Ako večita pitanja zahteva taj opstanak, tad ne postoji ništa o čemu bi mogao razmišljati. Ipak, smatram: postoji nešto; nešto što je više od obećanja rajske sreće; zadovoljstvo uređenog univerzuma u redovima uzvišenih novih naraštaja. Moguće je: sama namera je to, da taj ko živi nek živi, motri, radi, formulira; dozvoljeno mu je slediti jednu jedinu volju u beskonačnim lektirama. Predveče vraćam se u observatorij. Oživi osvežavajući vetar; ponovo stiže uzvišeniji opstanak. U šarama velikog neba tamo je lice; neka mi bude oprošteno zbog tih besramnih reči. Ispitujem projekte, kao i pre mene mnogi: to je jedino istinito, očaravjuće stremljenje. Ne mogu znati, da li postoji ljudska reč u kojem oživi nezamisliva i utešna misao; ako da, onda – ako i On želi – nek prihvati moju samotnu, zalutalu dušu.
     Dok živim, žive i snovi; moji su sutoni koje džinovi zauzimaju. Poznajem njihovu moć i narav jer sam se s njima već odavno nagodio. Koji put tako osećam da svaki odgovor oni mi šapuću u uši, na koje više ne čeznem.
     U ruci desethiljada deklaracija držim; čisto nebo pokazuje svaku zvezdu. Neka u  zvoniku sazreva kraj; toga sam željan: ja, Omar, poklonik sure. Trisedesettri godine sam živeo tu. Znam: u poslednjem času otvorit će se iza magle zvezdanih svetova šezdesetšest stepenica stvarnosti, na kojima – s one strane beskonačnosti – moći ću do Njega stići.

Prevod: Fehér Illés

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése