Keresés ebben a blogban

2014. december 4., csütörtök

Ferencz Győző A kételkedő rigó – Sumnjičav kos

Ferencz Győző Budapest, 1954. április 4. –

A kételkedő rigó

Délután öt fele elég bátortalanul szólalt meg,
Eleve olyan valószínűtlen volt,
Hogy éppen ezen a borús télvégi délutánon
És ennek a szétrothadt háznak vigasztalan
Belső udvarán támad kedve egy kis hangpróbára,
Mert mi más lehetett, hiszen fölfelé menet
Az első emeleti lépcsőfordulóban
Még alig érte el a hallásküszöbömet,
Alig vált ki a beszűrődő városi háttérzajból
Az a vékony és szaggatott csiripelés,
És csak a második emeletre érve
Jutott el a tudatomig, hogy mit is hallok,
De túlságosan kedvetlen voltam ahhoz,
Hogy kilépjek a körfolyosóra és körülnézzek,
Hol ül ez a magányos utcai harcos,
Az ereszcsatornán vagy a hófogó csúcsán,
És megnézzem magamnak, ki ez a perverz lény,
Ez a javíthatatlan, bigott hívő lélek,
Aki úgy énekel, mintha attól félne,
Hogy valaki mindjárt pofonvágja érte,
Aki azt sem tudja, hogy a tavasznak örvendezik-e,
Amely még korántsem köszöntött be,
Sőt, ebbe a függőfolyosókkal körülhatárolt
Udvarnégyszögbe soha nem is fog,
De kétségkívül megváltoztak a fényviszonyok,
Valamivel hosszabbak lettek a nappalok
És tagadhatatlanul enyhébbek az éjszakák,
Vagy csak esti dalával búcsúzik a naptól,
Amelyen a legkevésbé sincs mit búcsúztatni,
Valami halvány örömre legfeljebb az adhat okot,
Hogy lassan leereszkedik a sötétség
És végre eltűnik a szemünk elől ez a hályogos fénytárcsa,
De az örömnek ilyen viszonylagos felfogására
Aligha lehet képes egy ilyen koszos rigó,
Amelyik, nyilván nem függetlenül attól,
Hogy éppen ennek a háznak az udvarába szorult,
Képtelen eldönteni, hogy rázendítsen-e
Vagy csak tétova jelzéseket küldjön arról,
Amit én például éppen fordítva gondolok,
Így aztán magamra maradtam ezzel az optikai tévedés
Által kiváltott akusztikai csalódással,
Amely ugyan viszonylagos mivoltában is bizonyosan összetettebb,
Mint ez a valószínűtlenül vékony madárdal,
De amelyből soha nem szárnyalnak fel
A boldogságnak még ilyen megtépázott hangjai sem.


Sumnjičav kos

Bojažljivo se oglasio popodne negde oko pet,
Već u početku je bilo tako neverovatno
Da koncem zime baš tog sumornog popodneva
I u unutrašnjoj avliji te neutešno trošne kuće
Je našao za shodno da isproba glasnice,
Jer šta bi drugo moglo biti, kako sam
Na sprat išao kod prve okuke njegov glas
Jedva je dopirao do praga čujnosti,
Onaj tanak i isprekidan cvrkut
Jedva se izvajao iz pozadinske buke grada,
I tek kad stigao do drugog sprata
Mi je postalo jasno šta ustvari čujem,
Al bio sam i previše bezvoljan
Da bi izašao na kružni hodnik pogledati
gde li sedi taj usamljen borac ulice,
Ispod oluka ili na vrhu hvatača snega,
I da utvrdim ko je taj izopačenik,
Taj nepopravljiv, zatucan vernik,
Koji tako peva kao da se boji
Da će ga neko zbog toga ošamariti,
Ko ni ne zna, dal se raduje proleću
Koji još ni izdaleka nije nastupio,
Štaviše u taj hodnicima omeđen
Kutak dvorišta nikad ni neće,
Ali bez sumnje svetlosne prilike su se promenile,
Dani su postali nešto duži
I noći neporečivo blaže,
Il pesmom u sutonu samo od dana se oprašta
Od čega nema ni najmanje šta opevati,
Nekakva bleda radost može biti činjenica
Da polagano se spušta mrak i nestaće
Konačno ta mrenom presvučena tanjirača svetlosti,
Al na takvo relativno shvaćanje radosti
Kako bi mogao biti sposoban jedan čupav kos
Koji naravno nije neovisan o tome
Da baš u avliji te kuće se našao,
Nesposoban je odlučiti dal da zapeva
Il da samo blede nagoveštaje da o tome
O čemu na primer ja baš suprotno razmišljam,
Tako ostao sam sam sa ovom akustičkom utvarom
Koja je optičkom varkom izazvana
Ali je zasigurno složenija i u svom relativnom postojanju
Od ove nestvarne pesme ptice
Iz koje nikad se ne oslobađaju
Ni tako počerupani glasovi blaženstva.


                             Prevod: Fehér Illés

1 megjegyzés: