Weöres Sándor Harmadik szimfónia – Treća simfonija – Trodelna pesma

Weöres Sándor ( Szombathely, 1913. június 22. – Budapest, 1989. január 22.)

 

 



Harmadik szimfónia

 

1.

Madárka sír, madárka örül,

míg piros gerendái közül

néz a hatalmas -

Küldd néki töretlen álmodat,

míg magad vagy a vadász meg a vad,

s nem szűnhet kerge futásod.

Győznöd se lehet, veszned se szabad :

a hályogos sűrűség alatt

vermed hasztalan ásod.

Kinyílik a táj,

lehunyódik a táj -

az üresség öntözi szélét!

A rét, a liget

itt mind a tied,

de nem lelhetsz soha békét.

Az élettelen avar is röpül.

Ne hidd, hogy rögben alhass.

Madárka sír, madárka örül,

s néz a hatalmas.

A múlt se pihen :

új percek méreg-csöppjeiben

elomolva őrzi részét.

A holt vadlúd, bár tolla se lebben,

röpül zúgó szárnyú seregben,

s röptében üli fészkét.

A jövő nem vár, előre arat :

a most ömlő sugarak

a holnapi gyermek

rózsás bőréről csiripelnek.

Ne kérd a veremtől jussodat.

Te vagy a vadász és te vagy a vad

s távol, a hatalmas : az is te magad.

Ő odafönn

merev csillámu közöny,

és sorba burkolt lénye idelenn

rengés, mely sohasem pihen,

s a két arc : az Igaz és a Van

összefordul mámorosan,

mint a Nap meg a tenger

nézi egymást ragyogó szerelemmel.

Küldd néki töretlen álmodat!

mert szíved éber-álma,

mint légen a pára,

átlódul a pályán,

s fönn sajog a menny hajnal-koronáján.

Madárka sír, madárka örül,

míg piros gerendái közül

néz a hatalmas -

Kereplőként űzöd körbe magad,

rab vagy, de keserved álma szabad

s igazad az álom, a röpke!

A szikla, ha rávésed jajodat,

többé nem szikla : élő te-magad,

s föllibben a fellegekbe!

Kinyílik a táj,

lehunyódik a táj -

az üresség öntözi szélét!

Sugarak izzó füzére alatt

meglelheted százszor sírodat,

mégsem lelhetsz soha békét.

Az élettelen avar is röpül.

Ne hidd, hogy a rögben alhass.

Szél körme kapar a sír körül,

és vallat a fény, a hatalmas.

Te vagy a vadász és te vagy a vad

s a pálya is, minden te magad

- madárka sír, madárka örül -

piros gerendák közül kidagadva

tág szemmel nézel magadra.

2.

Rikolt a páva veled,

tipeg az éjbe veled,

elveszti nyúlt vonalát

a futórózsa veled,

odafönn villámló kútnál

remegő gyöngy közt aludtál -

kikkel egy-éjbe jutottál,

mindannyival oda futnál.

Rikolt a páva veled -

rád-kúszó rózsa remeg,

a mező nyers illata

nedves csókjára pereg.

Sír a liliom,

a sáska is -

hogyha lehetne,

szánna is.

Csak a könny csorog

a szirmon, a fán -

ki merne sírni

igazán?

Ki merne súgni neked

arról, hogy mi lett veled?

melyik ég rejti helyed?

őrzi-e gyöngyeidet?

Ki egét elhagyta, lássa :

habos örvény a lakása,

fedelének éj az ácsa,

sötétség a kalapácsa.

Tipeg a páva veled,

remeg a rózsa veled,

fáradtan rád-hajlanak,

megosztják alvó-helyed.

Itt minden örömbe

bogárka vész,

s a fájdalom mélye

tiszta méz.

Hét szín mozog itt

és hang-özön :

egyetlen, arany csend

volt odafönn.

Színek közt gyúl a szemed,

hangok közt zsong a füled -

kívánsz-e búcsúzni, mondd,

vagy itt lenn jobb a helyed?

Odafönn villámló kútnál

remegő gyöngy közt aludtál -

remegő gyöngy közt a kútnál

tán már aludni se tudnál.

Hegyekkel játszik az út,

a tücsök dobja pereg,

rád-kúszó rózsa remeg.

Rikolt a páva veled -

3.

Tűzhabos, bársonyos tereken át

keresem szárnyának pille-porát.

Ormokon,

kő-fokon

kutatom fátyla nyomát.

Leheletét

szél verte szét,

lángja kormát vas-pohárban

őrzi a sötét.

Jégszirmos hegyeken át,

csatakos völgyeken át

kérlelem, keresem :

ápolná kegyesen

sápadt kis mécsesem fénysugarát.

Ide se lát!

Ide se lát!

Alszik és álmában épít

ablaktalan tükör-palotát!

Hasztalan üldözöm zajban, csendben,

nem érem el soha : itt van bennem,

vad futásommal ő űzi magát,

mécsesem fénye az ő kicsi foglya,

vézna, ijedt fény, mégis beragyogja

a végtelen tükör-palotát.

Rögökön, fellegeken, kék vidéken

siető léptemmel el nem érem :

szívemben szövöget

napokat, éjeket,

a kinti sokszínű szőnyeget

benn szövi mind,

bennem szőtt szőnyegen

odakinn keresem,

míg ezer mintája szüntelen

körbe kering.

De néha meglátom

- igaz-e, vagy álom -

mikor a kerek táj télbe hajol,

s a jeges réteken

minden csak sírverem,

s lenn fekszem, földdé vált fekete holt.

Homályos tereken,

idegen egeken

sebzetten bukdos a légen által,

és rekedt, színtelen víjjogással

lezuhan a jég alá!

lezuhan a jég alá!

A mélység föllazul,

villogó gyöngy-habot ont

és megint elsimul,

és minden fekete, holt.

Leheletét

szél verte szét,

lángja kormát vas-pohárban

őrzi a sötét.

Jég alatt, nem-múló percemen át

őrizem simuló pille-porát.

S a fényben szüntelen

szaladó éveken

tű-fokon

csókolom

ujja nyomát.

Treća simfonija

1.

Ptica plače, ptica se veseli,

dok sa mesta gde se greda crveni

moćnik te promatra –

Njemu pošalji svoj čisti san,

dok si lovac i divljač ti si sam

ne može presati tvoj suludi kas.

Ni pobednik ni gubitnik ne možeš postati:

ispod gustine katarakte

jamu zalud ćeš kopati.

Otvara se pejzaž,

zatvara se pejzaž –

preko ruba praznina se preliva.

Gaj i livade

tvoje su bisage

al’ u miru ni tamo se ne sniva.

I šušanj neživi visoko lebdi.

Ne veruj da se na tvrdom spava.

Ptica plače, ptica se veseli

a moćnik te promatra.

Ni prošlost se ne odmara:

u otrovnim kapima novih minuta

rastrošno čuva svoj deo.

Mrtva plovka nepomičnog perja

u uskomešano jato smera

i u letu uzjaši svoje gnezdo.

Budućnost ne čeka, unapred sviće:

snop svetla današnjice

o ružičastoj koži

sutrašnjeg deteta govori.

Ne traži od jame svoj miraz.

Ti si lovac i gonjena divljač,

i u daljini, moćnik: i to si ti sam.

U visu je

odsjaj krutog nehata,

a dole u sudbini skrivena suština

je drhtaj što se nikad ne odmara,

i dva lica: Istina i Ima

u zanosu uživa,

kao Sunce i more, što nemo

gledaju jedno drugo zaljubljeno.

Njemu pošalji svoj čisti san!

jer budan san tvoga srca

kao kapljica u zraku

preleće putanju

i u zoru na vencu neba oseća patnju.

Ptica plače, ptica se veseli

dok sa metsa gde se greda crveni

moćnik te promatra –

Gonjen od strane sopstvenih čeketala

rob si, ali slobodan je tvoj čemerni san,

i tvoja istina je tek parče sna!

U stenu ako urežeš svoj krik

više nije stena: to je tvoj lik

koji do oblaka seže!

Otvara se pejzaž,

zatvara se pejzaž –

preko ruba praznina se preliva!

Ispod usijanih niski zraka

možeš naći bezbroj raka

al’ mir te ne čeka nikada.

I šušanj neživi sad visoko lebdi.

Ne veruj da se na tvrdom spava.

Humku ledeni vetar para

i svetlost, moćnik te saslušava.

Ti si lovac i gonjena divljač

i lovište, sve si ti sam

– ptica plače, ptica se veseli –

s mesta gde se greda crveni

sam sebe vrebaš sad.

2.

Paun krešti sa tobom,

tapka u noć sa tobom,

svoju vitkost gubi

ruža kad je sa tobom,

gore u sjaju bunara

međ biserjem si spavala –

s kime god si u istu noć dospela

trenutke smiraja bi tamo provela.

Paun krešti sa tobom –

drhti ruža nad tobom,

suze nezrelog mirisa livade

njene rosne poljupce vlaže.

Plače ljiljan

i skakavac –

da je moguće

i žalili bi te.

Suze liju

po cvetu, drvetu –

istinske suze

zar da teku?

Tebi šapnuti ko bi smeo

od tebe šta je postalo?

koje nebo ti krije mesto?

da li je na broju tvoje blago?

Ko svoje nebo ostavi:

u vrtlogu će spavati,

čadar mraka će ga pokrivati,

a čekić tame formirati.

Tapka paun sa tobom,

drhti ruža sa tobom,

klonulo se odmaraju,

dele meso sa tobom.

Ovde u radosti

cvrčak je nem,

i dubina bola je

čisti med.

Zvuk i sedam boja

tu izgore:

zlatna tišina je

samo gore.

Od boja zaslepljena,

od zvuka zaglušena –

reci, želiš li rastanak

il’ rađe na dnu opstanak?

Gore u sjaju bunara

međ biserjem si spavala –

u drhtavom biserju kod bunara

možda više ne bi ni sanjala.

S brdima igra cesa,

bubanj cvrčka se vrti,

ruža na tebi drhti.

Paun s tobom se grli –

3.

Kroz plamteće, svilene trgove

tražim prah s nežnog krila leptira.

Na vrhovima,

oštrim stenama

istražujem trag tog plavetnila.

Njezin uzdah

razbi vetar,

u gvozdenom peharu mrak

čuva nastalu čađ.

Kroz brda smrznutih lata,

duž raskvašenih livada

preklinjem ponizno:

nek njeguje odano

od mog žiška bled pramen zraka.

Ni ne haje!

Ni ne haje!

Spava i palatu od ogledala

bez prozora gradi u snu!

Zalud je gonim u buci, tišini,

ne stižem je nikad: u meni živi,

u stalnoj žurbi tera sebe samu

njezini robovi su moji zraci,

to slabašno, preplašeno svetlo ipak ozari

onu nepreglednu palatu.

Na gromadama, oblacima, plavetnilu

moji žurni koraci nju ne stižu:

dane i noći

tek moje srce kiti,

vanjski mnogobojni ćilimi

u meni su tkani,

u unutra izvezenom sagu

napolju je tražim

dok to mnoštvo ukrasa bez predaha

oko mene leprša.

Al’ ugledam katkad

– da l’ je java ili san –

kad se zima spušta na pejzaž

i ledena livada

u raku se pretvara

i ja dole ležim, u zemlju pretvoreni crni mrtvac.

Kroz tamne trgove

i strane svetove

ranjeno se probija kroz etar

i promuklim, bezbojnim krikom

propada kroz led!

Kroz led propada!

Rastvara se dubina,

sjajnu bisernu penu ispušta

pa se poravna

i sve je mrtva crnina.

Njezin uzdah

razvejava vetar,

u gvozdenom peharu mrak

čuva nastalu čađ.

Pod ledom, u neprolaznom minutu mira

čuvam svileni prah leptira.

I stalno u svetlu,

prolaznom vremenu,

kroz iglene uši

ljubim

trag njenog krila.

                                       Preveo Fehér Illés

Objavljeno: Ezüst híd – Srebrni most (2011)

                    Családi kör, Novi sad.

Trodelna pesma¹

I

Plače ptica, veseli se ptica,

dok iza crvenih oblica

moćni gleda netremice –

San mu svoj pošalji od jednog komada,

a sam si i lovac i plen što pada,

i tutnji hajka u tom znaku.

Pobede nema, a ne smeš propasti:

tako uzalud moraš kopati

pod gustom mrenom raku.

Otvori se krajolik,

sklopi se krajolik,

praznina ivice mu spira!

Livade, boje,

tu sve je tvoje,

ali nigde tvoga mira.

I mrtvo lišće leti nice.

Ne zamišljaj san u društvu klica.

Plače ptica, veseli se ptica,

a moćni gleda netremice.

Ni prošlost ne stoji:

uliva otrovnim kapima svojim

deo sebe u vreme što jezdi.

Mrtva divlja guska, iako bez trepeta,

leti u jatu zahuktalog lepeta

i u letu se gnezdi.

Budućnost ne čeka, unapred žanje:

zraci koji su sada

pričaju o ružičastoj puti

deteta koje tek sutra se sluti.

Ne traži udeo od jame.

Ti si i lovac i plen što pada,

i ti si taj moćni što daljinom vlada;

što je gore i ćuti,

ravnodušni blesak kruti,

i dole je gde bit mu u usud se skroji:

isti tutanj što ni tren ne stoji;

i dva se lica mamurno stapaju,

Istina i Stvarnost se pretapaju

kao što ljubav ozarena boji

pogled što sunce sa morem spoji.

San mu svoj pošalji od jednog komada!

Jer san budni što srce ga stvara

kao u zraku para

iskoči iz trase

i na jutarnjoj kruni neba sja se.

Plače ptica, veseli se ptica,

dok iza svojih rumenih oblica

moćni zuri netremice –

Ko čigra goniš sebe u igranje,

rob si, al san tvoje muke slobodan je

i san taj kratki tvoja istina je!

vrtaj svoj krik na stenu: i već stena

nije stena nega vlastita ti mena:

i deo oblaka je!

Otvori se krajolik,

sklopi se krajolik –

praznina ivice mu spira!

Pod užarenim vencem zraka

stoput ćeš znati gde ti je raka,

a ipak nigde tvoga mira.

I mrtvo lišće leti nice.

Ne zamišljaj san u društvu klica.

Kandža vetra mrvi humku u grudvice,

moćni sjaj ti vreba crte lica.

Ti si i lovac i plen što pada,

i trasa, sve si oduvek i sada,

– plače ptica, veseli se ptica –

nabubren iza crvenih greda

razrogačeno sam sebe gledaš.

II

Krikne s tobom paunica,

u noć kroči s tobom paunica,

gubi svoje dugačke vitice

s tobom ruža puzavica,

pri omunjenim bunarima

snio si među biserima –

stigao u noć što sve vas prima,

hitao tamo s njima svima.

Krikne s tobom paunica,

drhti k tebi puzavica,

na njen vlažni celov pada

divlji miris iz ravnica.

Ljiljan plače,

trska suze spira –

kao da tvoja

sudbina je dira.

Suza tek se roji

na stablu, na vlati –

ko istinski može

zaplakati?

Ko šapatom da ti broji

događaje što su tvoji?

Na kom nebu to šostoji

tvoj log, i biseri tvoji?

Ko nebo svoje napusti, nek čuje:

u peni vira da stanuje,

i krov nad glavom noć da kuje

čekićem mraka i oluje.

Kroči s tobom paunica,

drhti ruža puzavica,

nasloni ih umor na te,

i tvoj ležaj im ložnica.

Tu radosti svakoj

na dno bubica seda,

propada do bola,

do čistog meda.

Sedam se boja miče,

glasovi rojem ore:

jedini zlatni spokoj

bio je tamo gore.

Bojama ti gori šarenica,

uši su ti pune zvučnih klica –

za rastanak da l već imaš volje,

ili ti je ovde dole bolje?

Pri omunjenim bunarima

snio si među biserima –

u biserju pri bunarima

da li još sna za tebe ima?

Drum se s brdom poigrava,

tutnji bubanj zrikavaca,

drhti k tebi puzavica,

krikne s tobom paunica –

III

Kroz prostor somotan i plamen daha

sa krila mu tražim trun leptirovog praha.

Na klancima

na proplancima

za tragom vela mu oko mi traga.

Vetar je duvao,

dah mu razduvao,

čađ plamena u gvozdenoj čaši

mrak mu sačuvao.

Gde cveće leda brda šara,

gde je blato polja i močvara

ja ga molim, ja ga tražim:

neka ima smilovanja

za moj žižak, za to malo bledog zara.

Za njega sam para!

Za njega sam para!

On spava, u snu gradi dvorac

bez prozora; od ogledala ga stvara!

Zalud ganjam ga u muku, sred oluje,

ne stižem ga nikad; on u meni tu je,

moja luda trka njegov je pokretač,

njegov mali rob je žižak moj kad zasja,

slabo, plaho svetlo: al ipak obasja

dvor od ogledala, u sjaj ga rascveta.

Utrinom, oblakom, u plavet se diže

moj hitri korak, al ga ne dostiže:

u srce mi stane

da noći i dane

ćilime vani izatkane

istka pređom drugom,

a u meni tkani

ćilim tražim vani,

dok šar mu boja nebrojanih

kruži stalno krugom.

No nekad se javi

– u snu il na javi –

kad u obzor krugom uvlači se zima,

i u mrazu njiva

sve tad groblje biva

i ležim u zemlji, leš među leševima.

Kroz prostranstva mračna,

tuđa neba zračna,

tetura kroz vazduh poput ranjenika

i zvukom promuklog i bezbojnog krika

survava se ispod leda,

survava se ispod leda!

Smekšaju dubine,

biserna pena bleskom grne,

pa sve opet pline,

daljine mrtve su i crne.

Vetar je duvao,

dah mu razduvao,

čađ plamena u gvozdenoj čaši

mrak mu sačuvao.

Pod ledom, u trenu svog večnog daha,

čuvam taj trun od leptirovog mu praha.

I dok sjaj me žeže

leta što večno beže

poljubac moje usne

na vrhu igle gusne

gde prst mu je ostavio trag.

Prepevao Ivan V. Lalić prema proznim prevodima Károlya Ácsa

Objavljeno - Sándor Weöres: Preobraženja (1963),

                     Forum, Novi sad.

Ovu pesmu u Mađarskoj literaturi može se naći pod dva naslova:

Harmadik szimfónia – Treća simfonija

Háromrészes ének – Trodelna pesma