József Attila – Atila Jožef
(Budapest, 1905. április 11. – Balatonszárszó, 1937. december 3.)
Óda
1
Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.
Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom elõrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlõidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.
2
Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verõdve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!
3
Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.
4
Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?
S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...
Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját -
hogy nedûid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsõségüket susogják!
Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!
Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong -
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.
5
Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.
De addig mind kiált -
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcsõ, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!...
(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)
6
(Mellékdal)
(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:
Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)
Oda
1
Na obasjanoj steni sedim.
Povetarac
mladog leta kao da
toplinu lagodne večeri leluja.
Prilagođavam se tišini.
Nije teško –
naziru se obrisi prošlosti,
opuste se ruke i san me
optoči.
Gledam zelene grive planina –
sjaj tvoga čela
u svakom listu se ogleda.
Na osamljenom putu
lahor s tvojom
suknjom se igra.
I ispod lomljivih krošnji, u senci,
vidim, kosa ti leprša,
nedra blago drhte, i
– dok žubori potok Sinva –
ponovo vidim, na okruglim, belim
belucima, na tvojim zubima
kako se rađa bezbrižan osmeh vile.
2
O, koliko te volim, tebe
koja si doprla
do skrovišta lebdeće
dvolične samoće
i beskonačnosti.
Kao vodopad od vlastite buke
odvajaš se od mene i tiho se udaljuješ
dok ja na vrhuncu svoga života,
spotičući se o oblake i grude
u blizini horizonta povičem,
volim te, draga maćeho!
3
Volim te, kao dete svoju majku,
kao dubinu ćutljive jame,
volim te, kao soba svetlost,
telo spokojstvo il’ duša vatru!
Volim te, kao što smrtnici
vole život do preminuća.
Svaku tvoju reč, osmeh, pokrete
čuvam, kao tlo pale predmete.
U svoj razum, kao u metal kiseline,
nagonima sam te urezao,
dražesna lepoto
tvoj lik ispuni tamo sve što je bitno.
Trenuci zveketom prolaze
a ti mi nemiš u ušima.
Zvezde se rađaju i gase
a ti mi stojiš u očima.
Tvoj ukus, kao tišina u jami
ohladnelo mi lebdi u ustima,
a tvoje ruke na čaši
i nežan splet žila
sećanje mame.
4
Od kakve li sam materije
da me tvoj pogled seče i formira?
Kakva mi je duša i kakav sjaj
u unutrašnjosti titra
da mogu u maglovitom ništa
proći ti plodne doline tela?
I kao u rastvoreni um istina
spuštam se u tajanstvena skrovišta!...
Tvoj krvotok kao ruža penjačica
u večnom je drhtaju.
Nosi neprekidnu struju
da bi ti na licu ljubav cvetala
a maternica blaženi plod negovala.
Osetljivo tlo trbuha
bezbroj korenčića kiti,
poput vezova nežne niti
su u tanane čvorove ispletene –
da bi slasne životne sokove gomilale
i razgranate krošnje pluća
o vlastitoj slavi šume!
Večna materija radosno buja
u tebi duž mračnih tunela creva
i novi život dobiva troska
u vrućim bunarima bubrega!
Valoviti brežuljci se nižu
unutra ti sazvežđa titraju,
fabrike rade, jezera se formiraju,
vrve sićušni životi,
rovci,
drozga,
nemilosrdnost i dobrota;
sunce sija, setna polarna svetlost se nazire –
u tvojoj suštini ni ne sluteći
besvesna večnost lebdi.
5
Kao ugrušci krvi
padaju pred tobom
ove reči.
Opstanak muca,
tek zakon je jasan govor.
Al’ vredne ćelije koje te svakodnevno
ponovo rađaju, već su spremne
da zauvek zaneme.
A dotle svi viču –
Jedina, koja si iz mnoštva
bezimenih izabrana,
ti mekana kolevko,
čvrsta jarugo, živa posteljo,
prihvati me!…
(Visoko je jutarnje nebo!
Bezbroj sićušnih kristala blista.
Oko mi je zaslepljeno.
Izgubljenost me pritiska.
Slutim, kako iznad mene vlastito
srce titra.)
6
(Sporedna pesma)
(Vozom za tobom idem,
možda te još danas stignem,
možda ću se ohladnuti,
možda ću te opet čuti;
Žubori topla voda, okupaj se!
Evo mekog peškira, obriši se!
Peče se meso, neka ti glad stiša!
Gde ja spavam, tamo ćeš naći mira.)
Prevod: Fehér Illés Objavljeno: Ezüst híd – Srebrni most (2011)
Családi kör, Novi Sad
Oda
1
Evo sedam pored reke.
Leti mladog leta
povetarac laki – ko toplina
drage večere neke.
Privikavam srce na tišinu.
To ne iziskuje mnogo muke –
ispliva sve što davno potonu,
glava se pogne, a klonu
ruke.
Gledam grive šuma, cela
listva sad blista
poput tvoga čela.
Tišinu puta niko sad ne dira,
vidim kako ti vetar
po suknji prebira.
A pod žbunjem lomnim
vidim kako ti se kosa jegulja,
kako ti se blago na grudi sliva
– ko što rečica Sinva teče –
gle, opet vidim kako kulja
preko okruglih belutaka greha,
na zubima ti sjaj vilinskog smeha.
2
O, kako te volim,
tebe, što si na reč privolela
u najdubljoj tami bića naseljenu
varljivu samoću
i vaseljenu.
Tebe, što se poput slapa od sopstvenog zvuka
odmičeš od mene, bežiš, nestaješ bez traga,
dok ja sa vrhova svog života kličem,
na domaku daljina, urličem, vičem,
potucajući se nebom i širom zemlje –
volim te, maćeho draga!
3
Volim te kao što dete majku voli,
kao špilja zev svojih dubina golih,
volim te ko sale blistanje belo,
ko duša plamen, ko odmor telo!
Volim te ko što vole život
smrtnici, dok ih ne skrije ćivot.
Svaki tvoj osmeh, reč i
pokret čuvam ko što zemlja otpatke čuva.
U svest sam te utisnuo ko u kovinu reči,
s nagonima svojim utisnuo ti sliku,
ti, dragi, lepi liku,
tu je tvoje biće – bitnost i otkriće.
Minuti zvečeći stradaju,
al΄ ti mi nemo sediš u ušima.
Zvezde se pale i padaju,
al΄ ti mi jednako blistaš u očima.
Ukus tvoj, ko u pećini tišina,
na nepcu mi se topi, miluje vilice,
a ruka ti se na staklenoj čaši miče,
na njoj sitne, fine žilice,
sviće, sviće.
4
Oh, od kakve sam to sazdan materije
da me tvoj pogled obnavlja i ruši?
Kakva mi to svetlost sja u duši
i divljenja dostojne misterije
da mogu u magli ništavila cele
predele tvog tela obići bele?
I ko u ozarenom umu reči sjajne
mogu mu već otkriti sve tajne!...
Tvoj krvotok, ko bokor ruža,
dršće, jednako dršće,
nosi struju radosti večne, pruža
tvom licu ljubavi cvat i rod,
a utrobi tvojoj blaženi plod.
Plodno tle tvog stomaka povija
i plete sitno korenje, u spojeve
njegovih finih linija
utkiva čvorove, raspliće uzlove –
da ti nedra sišu i kupe sve rojeve,
da lepo žbunje tvojih pluća
šumi slavu tvog sopstvenog uskrsnuća!
Blaženo kruži materija večna
tunelima tvojih creva, celim
se bogatstvom napaja kad je tečna
u bubrezima tvojim, bunarima vrelim!
Valoviti brežuljci se dižu,
zvezdani u tebi predeli se nižu,
jezera se mute, fabrike dime,
milionske zveri gmižu,
bube,
trave,
okrutnost i milost veličajna,
sunce sja, svetlost severna strada,
u dubinama tvojim vlada
večnost nesaznanja.
5
Ko grumeni zgrušane krvi,
tako ti padaju pred noge
ove reči uboge.
Biće muca, grdi –
čist je govor samo zakon tvrdi.
Al΄ udovi moji, obnovljeni, streme
iz dana u dan, već spremni
da zaneme.
Al΄ sve dotle kličem –
O, ti, koju iz mnoštva od dve hiljade
miliona izdvajaju,
ti jedina, ti blaga
kolevko, tvrdi grobe, posteljo draga,
primi me u zagrljaj!...
(O, jutarnje nebo u visini!
U rudama neba zvezde teku.
Od silne svetlosti oči me peku.
Izgubljen sam, tako mi se čini.
Čujem kako nada mnom seva,
to srce kuca, peva.)
6
(Pripev)
(Voz me nosi, za tobom bludim,
možda ću te još danas steći,
možda će da zgasne taj plamen ludi,
možda ćeš mi tiho, tiho reći:
Okupaj se, mlaka voda žubori!
Evo peškir, obriši se, osveži!
Peče se meso da glad ti utoli!
Postelja je tvoja – gde ja ležim!)
Prevod: Danilo Kiš Objavljeno: Attila Jožef: Noć predgrađa (1961)
Forum, Novi Sad.
Ode
1
I am alone on these glittering crags.
A sinuous breeze
floats delicious, the infant summer’s
suppertime simmer and ease.
I school my heart into this silence.
Not so arduous -
All that is vanished is aswarm in me,
my head is bowed, and my hand is
vacuous.
I see the mane of the mountain -
each little leafvein
leaps with the light of your brow.
The path is quite deserted,
I see how your skirt is floated
in the wind’s sough.
Under the tender, the tenuous bough
I see you shake out your hair, how it clings,
your soft, trembling breasts; behold
- just as the Szinva-stream glides beneath -
the round white pebbles of your teeth,
and how the welling laughter springs
tumbling over them like fairy gold.
2
Oh how much I love you, who’ve given
speech to both the universes:
the heart’s caves, its trickweaving deepenings,
sly involute lonelinesses -
and starry heaven.
As water glides from its own thunderous fall
you fly from me and we are cleft and parted,
whilst I, among the mountains of my life, still call,
still kneel, and sing, and raise the echo with my cry,
slamming against the earth and sky,
that I love you, step-nurse, mother-hearted!
3
I love you as a child his mother’s breast,
as the dumb caves their own bottomlessness,
as halls the light that shows them best,
as the soul loves flame, as the body rest!
I love you as we who marked for death
love the moments of their living breath.
Every smile, every word, every move you make,
as falling bodies to my earth, I press;
as into metal acids eat and ache,
I etch you in my brains with instinct’s stress,
beautiful shapeliness,
your substance fills the essence they partake.
The moments march by, clattering and relentless,
but in my ears your silence lies.
Even the stars blaze up, fall, evanesce,
but you’re a stillness in my eyes.
The taste of you, hushed like a cavern-pool,
floats in my mouth, as cool;
your hand, upon a water-glass,
veined with its glowing lace,
dawns beautiful.
4
Ah, what strange stuff is this of which I’m made,
that but your glance can sculpt me into shape? -
what kind of soul, what kind of light or shade,
what prodigy that I, who have long strayed
in my dim fog of nothingness unmade,
explore your fertile body’s curving scape?
- And as the logos flowers in my brain,
immerse myself in its occult terrain! ...
Your capillaries, like a bloodred rose,
ceaselessly stir and dance.
There that eternal current seethes and flows
and flowers as love upon your countenance,
to bless with fruit your womb’s dark excellence.
A myriad rootlets broider round
and round your stomach’s tender ground,
whose subtle threadings, woven and unwound,
unknit the very knot whereby they’re bound,
that thus thy lymphy cellbrood might abound,
and the great, leaved boughs of thy lungs resound
their whispered glory round!
The eterna materia goes marching on
happily through your gut’s dark cavern-cells,
and to the dead waste rich life is given
within the ardent kidneys’ boiling wells!
Billowing, your hills arise, arise,
constellations tremble in your skies,
lakes, factories work on by day and night,
a million creatures bustle with delight,
millipede,
seaweed,
a heartless mercy, gentle cruelty,
your hot sun shines, your darkling north light broods,
in you there stir the unscanned moods
of a blind incalculable eternity.
5
So falls in clotted spatters
at your feet this blood,
this parched utterance.
Being stutters;
law is the only spotless eloquence.
My toiling organs, wherein I am renewed
over and over daily, are subdued
to their final silence.
But yet each part cries out -
O you who from the billioned multitude,
O you unique, you chosen, wooed
and singled out, you cradle, bed,
and grave, soft quickener of the dead,
receive me into you.
(How high is this dawn-shadowy sky!
Armies are glittering in its ore.
Radiance anguishing to the eye.
Now I am lost, I can no more.
Up in the world I hear it batter,
my heart’s old roar.)
6
(Envoi)
(Now the train’s going down the track,
maybe today it’ll carry me back,
maybe my hot face will cool down today,
maybe you’ll talk to me, maybe you’ll say:
Warm water’s running, there’s a bath by and by!
Here is a towel, now get yourself dry!
The meat’s on the oven, and you will be fed!
There where I lie, there is your bed.)
Translated Frederick Turner & Ozsváth, Zsuzsanna
1
Hier sitz ich, an glitzernder Felsenwand.
Es steigt, im lichten Bann des Alls,
der Hauch des jungen Sommers, wie
Wärme eines lieblichen Abendmahls.
Ich gewöhne mein Herz an die Stille.
Kein schwerer Stand -
es schart sich und kehrt wieder das Entrollte,
es neigt sich das Haupt, es hängt herunter
die Hand.
Ich blick auf die Mähnen der Bergesferne -
den Strahl deiner Stirne
streut nun jedes Blättchen berückt.
Am Weg kommt keiner, keiner.
Ich seh, wie der Wind immer feiner
wippt deinen Rock und ihn in Wellen rückt.
Und seh dein Haar, als es nach vorne kippt
in der brüchigen wirren Wipfelpracht,
sehe zart erschüttern deine Brust,
und - da der Szinva-Bach vorüberhuscht -
seh ich wieder, wie in die Welt herein
bricht am runden weißen Perlengestein,
an deinen Zähnen elfenhaft das Lächeln.
2
O wie lieb ich dich ohnegleichen,
die du Wortfiguren und Widerhall
erzwangst von der in den tiefsten hohlen Reichen
des Herzens listig wuchernden, meuchelnden
Einsamkeit und vom All.
Die du - wie vom eigenen Lärm der Wasserfall -
von mir scheidest, sprachlos verhallt,
während ich, über Lebensgipfeln, nahe der
Ferne, singe und schreie und stöhne,
zwischen Himmel und Erde geworfen,
daß ich dich lieb, du teure Stiefmuttergestalt!
3
Ich liebe dich wie seine Mutter das Kind,
wie die stummen Gruben ihren tiefsten Grund,
wie die Hallen das Licht, wie - sonnengesinnt -
die Seele die Flamme, der Körper die Rast!
Ich liebe dich, wie ums Leben liebend werben
die Sterblichen, solang sie nicht sterben.
Ich bewahre Lächeln, Bewegen, Scheinen,
alles von dir, wie die Erde nach ihrem Fall
Dinge bewahrt. Wie Säuren ätzen Metall,
so gruben dich meine Instinkte in meinen
Sinn ein, du herrliche, schöne Gestalt, -
dein Wesen füllt dort voll mein Dasein.
Die Momente scheppern vorbei, verhallen -
doch du weilst stumm in meiner Ohren Raum.
Sterne entflammen, Sterne fallen,
doch du bleibst bestehen in meinem Schaun.
Dein Geschmack - wie in den Höhlen die Stille -
schwingt und schwebt in meines Mundes Kühle,
und am Wasserglas ruhend deine Hand,
drauf die zarte Aderung
dämmernd hell bespannt.
4
Oh was für eine Art von Stoff bin ich,
dass mich dein Blick verwandelt, formt und sticht?
Was für eine Art von Seele und Licht,
und was für ein traumhaftes Wunderbild,
daß ich - am Nebelrand des Nichts - bewandern
darf deines fruchtbaren Körpers hangreiches Land?
Und durchstürzen darf - wie des Wortes Gewichte
durch den offenen Sinn - durch seine Mitte?...
Wie Rosensträucher, zittert dein Blut
fort in Kreisen wirbelnd, wach, unentwegt.
Es jagt und treibt die dauerhafte Flut,
damit dein Gesicht die Liebe offenlegt,
und dein Schoss heil austrägt die gesegnete Frucht.
Deines Magens empfindsamen Boden
durchwirken kreuz und quer die unzählbaren
schütteren Wurzelhaare, dünne Knoten
knüpfend und lösend wie im Offenbaren -
damit die Zellen deiner Säfte in Schwärmen
strömen und das Strauchgeflecht deiner belaubten
Lungen ihren eignen Ruhm leise lispelt!
Der Stoff rückt ewig im seligen Weben
in dir in den Tunneln der Därme,
und die Schlacke erfährt reicheres Leben
an den heissen Brunnen der flinken Nieren!
In dir erheben sich gewellte Hügel,
in dir erzittern Sternbilder, es atmen
Weiher, Fabriken lärmen und qualmen
Millionen von lebendigen Tieren
tummeln sich, Käfer
und Algen schwirren,
Güte und Grausamkeit -
eine Sonne scheint, düsteres Nordlicht brennt,
in deine Inhalte greifend rinnt
die unbewusste Ewigkeit.
5
Wie Blut, wie geronnene Brocken
fallen vor dich hin gebrochen
diese Worte.
Es stottert das Dasein, -
nur das Gesetz ist Reingesprochenes.
Doch meine fleissigen Organe, Orte
der täglichen Wiedergeburt, bereiten
sich schon für das Verstummen vor.
Aber einstweilen schreien sie alle -
Du, aus zwei Milliarden von Menschenwesen,
aus der riesigen Menge auserlesen
die Einzige, du linde, weiche
Wiege, du starkes Grab, du lebendige Liegestätte,
o nimm mich, nimm mich, empfange!...
(Wie ragt, schau, dieser morgendliche Himmel!
Es flammen Scharen funkelnd in seinen Erzen.
Meine Augen verletzt dies starke Flimmern.
Ich glaub, ich bin untergegangen.
Ich höre schier über mir das Pochen und Bangen
meines Herzens.)
6
(Nebenlied)
(Der Zug fährt mich. Fährt mein Verlangen.
Ich finde dich vielleicht noch heute.
Vielleicht erlöschen meine Wangen.
Vielleicht sagst du mir leis die Worte:
Sieh: Wasser plätschert, komm zum Bade!
Ein Tuch zum Trocknen wirst du kriegen!
Das Fleisch brät bald zu deiner Labe!
Das ist mein Bett. Hier musst du liegen.)
Übersetzung: Daniel Muth
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése