Nagy László - Laslo Nađ
(Felsőiszkáz, 1925. július 17. – Budapest, 1978. január 30.)
Medvezsoltár
Füst-menyasszonnyal, könnyel,
hóhéros csönddel, homállyal,
nikotin-teleholddal, hamu-galambok búbjaival
házasítva már és esketve mérgeim küllőire,
férgeim tiszteletére, avatva barlang-lakóvá,
bőjtölő bőrré, csonttá, itt kuksolok éktelenül
teremtés gyalázataként, mert nem ilyen a lét,
lefokozott élet ez, kohol már olyan ideát,
hogy végképp lebontsa magát,
hogy szőr-csuhés rossz farom is
aknára ülne örömmel hattyú-begyü párna helyett,
hát szép piros Nap, gyere hozzám a dér meg a jég
gyarmatain át, gyere el bevérzett szemeim elé,
egyetlen skarlát fenség, nyílt arcú látogató,
aki hozhat hitet, akit fogadok fehér virággal,
beleim liliomával, kiehült lelkem dobjaival,
füleim csengésivel, a fog, a köröm és a kő
konkrét csikorgásával ünnepet kínból csiholva.
Nem ismersz rám és nem ismerek én se magamra,
állkapcsomnál is erősebb hatalom összeszorít,
éremmé verne, irgalmatlan arcmását marná belém,
pengjek holt-ridegen, ha láthatatlan satuja kiköp,
de amíg ráspolya, sav-dörzsölő bársonya rajtam,
végső ihletettségem véremből egy cseppet kivesz,
kigyújtva emeli föl, s e kőszobát kifestő pírban
megteremti őt, aki voltam, akiben kedvem lelem:
nyavalyák ellen mintát, istenkét, mindenhatót,
rokonát földnek, víznek, fű, fa, virág rokonát,
csillagzó csontú, görgeteg izomzatú medvefiút,
fürtöset, sok-fogú nevetőset, fényes ribizke-szeműt,
aki örvend hogy él, aki göcögő szájjal elkap
áprilisi záport s virágportól trüsszög nagy babaként,
aki sárga selyem útját húzza gyanútlanul völgyön, hegyen,
s nem zokog csillagkép-testvéreihez, akik űri
ringlispilen ülnek mindig s kezükben örök nyalóka,
mert világnagy eperfán trónol, tűnődik, ott szüretel
édeni cukrot és vérének izét nem ismeri még,
mert neki intelem s rémlés mind csak üres árnyék,
s csak árnyat öltöztet minden fekete prófécia.
Ó téli szép piros Nap, ölelek most olyan nyarat,
ami nincs, ami mancsom közt leszúrt legenda csak,
rászolgáltam, kellett nagyon ellentétek haragos násza,
üssön torkomba dér, gyönyörömre iszonyú kontra,
kellett egy odvas világban mézre vadásznom, hogy végül
szakítsak epét, hogy méreg legyen minden pillanatom,
fejére bádog-manóknak horpasztó barackot adnom
kellett, hogy ketyegésükben gázoljak harmatom tűntén,
fű helyett beretváikban, kiszitált sivatagon,
kellett az ínség-idő, hogy dühöm gyümölcse beérjen,
kopasz tetőn, isten fején lábnyomommal őszi havat
kihímezni kellett nagyon meddőség szemfödelének,
átok-virágnak hogy kutyái megnyissák oldalamat,
hogy vörös selyem utamat húzzam szimatuk előtt,
puskapor-ábránd előtt vadrózsás hét hegyen túlra,
s mert nem akartam kitömve lenni szalmacsutakkal,
ülni magas polcon papírkoronásan, csikó-zsír
aranya előtt és korai barkák között, hát kellett,
végül is kellett puskákat eltörnöm, puskásokat,
hogy itt lakjanak bennem, belül űzzenek szüntelenül.
Déjjana, déjjana – farsang, farsang,
behallik hozzám üzenete dévaj erőknek,
álarcos nagy dobogásra kinyílnak ablakok, ajtók,
de én bezárom magamat, és minden kísértést
hamuval megjelölök, mert ami csalogat: csalárd,
mese-szín, mese-beszéd – a tengerkék kőlapokon
akik inognak: holdudvarú álom a fejük körül,
önmaguk gyertyái, gyertya-bálos temetőt idéz
fénykörük: a fejlevágható, szív-kiszakítható álom,
bár elosztásra tömény-édességet vagdal a bárd
és átváltoztak a béklyók cukorral-cifra pereccé,
de én nem alszom, az álom kórsága nem glóriám,
déjjana, déjjana, hölgyek, urak és tahók,
csorba a fényesség: medvetánc hiányzik a tapshoz,
déjjana, déjjana, ez a vezényszó nem enyém,
ritmus és rítus ne várj, nem vagyok hímbalerína,
jégvirág-függönyeim nehogy meginogjatok, félek,
csörgőkre ha rágondolok, harangoz bennem a csömör,
és orrkarikát ha csak sejtek, elered az orrom vére –
ó szép piros Nap, ha vashorgokkal áldott mancsom
beléd vághatnám végre hogy elragadj hirtelenül,
gyökerestől kiszakíts innen úsztatva égi fátylak közé:
jó utam az lenne már, mert egyetlen bajtalan út,
egyetlen vértelen út, ha nem éri a láb a földet
s megnémul a száj a földnek, déjjana, déjjana, dé!
hóhéros csönddel, homállyal,
nikotin-teleholddal, hamu-galambok búbjaival
házasítva már és esketve mérgeim küllőire,
férgeim tiszteletére, avatva barlang-lakóvá,
bőjtölő bőrré, csonttá, itt kuksolok éktelenül
teremtés gyalázataként, mert nem ilyen a lét,
lefokozott élet ez, kohol már olyan ideát,
hogy végképp lebontsa magát,
hogy szőr-csuhés rossz farom is
aknára ülne örömmel hattyú-begyü párna helyett,
hát szép piros Nap, gyere hozzám a dér meg a jég
gyarmatain át, gyere el bevérzett szemeim elé,
egyetlen skarlát fenség, nyílt arcú látogató,
aki hozhat hitet, akit fogadok fehér virággal,
beleim liliomával, kiehült lelkem dobjaival,
füleim csengésivel, a fog, a köröm és a kő
konkrét csikorgásával ünnepet kínból csiholva.
Nem ismersz rám és nem ismerek én se magamra,
állkapcsomnál is erősebb hatalom összeszorít,
éremmé verne, irgalmatlan arcmását marná belém,
pengjek holt-ridegen, ha láthatatlan satuja kiköp,
de amíg ráspolya, sav-dörzsölő bársonya rajtam,
végső ihletettségem véremből egy cseppet kivesz,
kigyújtva emeli föl, s e kőszobát kifestő pírban
megteremti őt, aki voltam, akiben kedvem lelem:
nyavalyák ellen mintát, istenkét, mindenhatót,
rokonát földnek, víznek, fű, fa, virág rokonát,
csillagzó csontú, görgeteg izomzatú medvefiút,
fürtöset, sok-fogú nevetőset, fényes ribizke-szeműt,
aki örvend hogy él, aki göcögő szájjal elkap
áprilisi záport s virágportól trüsszög nagy babaként,
aki sárga selyem útját húzza gyanútlanul völgyön, hegyen,
s nem zokog csillagkép-testvéreihez, akik űri
ringlispilen ülnek mindig s kezükben örök nyalóka,
mert világnagy eperfán trónol, tűnődik, ott szüretel
édeni cukrot és vérének izét nem ismeri még,
mert neki intelem s rémlés mind csak üres árnyék,
s csak árnyat öltöztet minden fekete prófécia.
Ó téli szép piros Nap, ölelek most olyan nyarat,
ami nincs, ami mancsom közt leszúrt legenda csak,
rászolgáltam, kellett nagyon ellentétek haragos násza,
üssön torkomba dér, gyönyörömre iszonyú kontra,
kellett egy odvas világban mézre vadásznom, hogy végül
szakítsak epét, hogy méreg legyen minden pillanatom,
fejére bádog-manóknak horpasztó barackot adnom
kellett, hogy ketyegésükben gázoljak harmatom tűntén,
fű helyett beretváikban, kiszitált sivatagon,
kellett az ínség-idő, hogy dühöm gyümölcse beérjen,
kopasz tetőn, isten fején lábnyomommal őszi havat
kihímezni kellett nagyon meddőség szemfödelének,
átok-virágnak hogy kutyái megnyissák oldalamat,
hogy vörös selyem utamat húzzam szimatuk előtt,
puskapor-ábránd előtt vadrózsás hét hegyen túlra,
s mert nem akartam kitömve lenni szalmacsutakkal,
ülni magas polcon papírkoronásan, csikó-zsír
aranya előtt és korai barkák között, hát kellett,
végül is kellett puskákat eltörnöm, puskásokat,
hogy itt lakjanak bennem, belül űzzenek szüntelenül.
Déjjana, déjjana – farsang, farsang,
behallik hozzám üzenete dévaj erőknek,
álarcos nagy dobogásra kinyílnak ablakok, ajtók,
de én bezárom magamat, és minden kísértést
hamuval megjelölök, mert ami csalogat: csalárd,
mese-szín, mese-beszéd – a tengerkék kőlapokon
akik inognak: holdudvarú álom a fejük körül,
önmaguk gyertyái, gyertya-bálos temetőt idéz
fénykörük: a fejlevágható, szív-kiszakítható álom,
bár elosztásra tömény-édességet vagdal a bárd
és átváltoztak a béklyók cukorral-cifra pereccé,
de én nem alszom, az álom kórsága nem glóriám,
déjjana, déjjana, hölgyek, urak és tahók,
csorba a fényesség: medvetánc hiányzik a tapshoz,
déjjana, déjjana, ez a vezényszó nem enyém,
ritmus és rítus ne várj, nem vagyok hímbalerína,
jégvirág-függönyeim nehogy meginogjatok, félek,
csörgőkre ha rágondolok, harangoz bennem a csömör,
és orrkarikát ha csak sejtek, elered az orrom vére –
ó szép piros Nap, ha vashorgokkal áldott mancsom
beléd vághatnám végre hogy elragadj hirtelenül,
gyökerestől kiszakíts innen úsztatva égi fátylak közé:
jó utam az lenne már, mert egyetlen bajtalan út,
egyetlen vértelen út, ha nem éri a láb a földet
s megnémul a száj a földnek, déjjana, déjjana, dé!
Medveđi psalm
Dimnom nevestom, suzom,
krvničkom tišinom, tamom,
nikotin - mesecem, perjanicama pepelastih grlica
već venčavan i zaklinjan na vlastite žbice besa,
u čast svojih puzava, posvećen u stanara špilja,
posteću kost, kožu, tu šćućurim nezgrapno kao
pogrda stvaranja, jer opstanak nije takav,
bez čina je taj život, već takvu ideju sprema
da se zauvek razgradi,
da bi mi i čohasta guza
rađe minu birala mesto jastuka nalik labudovoj guši,
pa lepo crveno Sunce, dođi k meni kroz kolonije
inja i leda, dođi pred moje zakrvljene oči,
visost u skerletu, posetilac jasnih crta
koji veru bi mogao doneti, njega s belim cvetom čekam,
ljiljanom mojih creva, bubnjem moje isušene duše,
zujanjem ušiju, tvrdim škrgutom zuba, nokta
i kamena iz patnje slavu isklesavši.
Ne prepoznaješ me, ni ja sebe ne prepoznajem
i od moje vilice jača moć me steže,
u medalju bi me pretvorila s njenim groznim licem,
nek zvečim hladno - svirepo kad me iz stege ispljuje,
al dok me njena turpija, somotna kiselina para
vlastiti uzvišeni zanos kap krvi mi uzima, upaljenu
ju uzdiže i u tom kamenu sobu farbajućem purpuru
stvara njega, koji sam bio, u koga radost nalazim:
protiv patnji uzorka, boga, svemoćnoga,
rođaka zemlje, vode, trave, drveta, cveta,
medveđeg dečka moćnih mišića, zvezdanih kostiju,
kovrđžavog, nasmijanog, sjajnih ribiznih - očiju,
koji se raduje životu, grgoljivo hvata
aprilski pljusak i poput beba kiše od polena,
koji na žutoj svilenoj stazi bezbrižno šara gore, livade,
i ne plače svojim sazvežđa - braćama koji na
vasionskoj vrtešci sede ližući večnu lizaljku,
jer na ogromnom dudu čuči, razmišlja, tamo bere
edenskog šećera i ne poznaje još ukus vlastite krvi,
jer njemu upozorenja, slutnje tek su prazne senke
i svaka crna profecija samo senku oblači.
O lepo, crveno zimsko Sunce, sad takvo leto grlim
kojeg nema, što je zaklana bajka među mojim šapama,
zaslužih jer jako mi je trebala ljuta svadba suprotnosti,
nek mi inje udari u grlo, na slast užasna kontra,
trebao sam u trulom svetu meda tražiti da na
kraju žuč pokidam, da mi svaki tren otrov bude,
trebao sam po glavi limenih vilenjaka čvoku udariti
da im po nestanku rose u otkucajima hodam,
mesto trave na njihovim britvama, prosejanoj pustinji,
trebalo je vreme bede da mi dozre plod besa,
na pustom krovu, božjoj glavi otiske mog stopala
u jesenjem snegu trebala je okititi jalovost,
cvet prokletstva, da mi njihovi psi otvore slabinu,
da svoj crven, svilen put obeležim ispred njihovih njuški,
od iluzija od baruta do divljih ruža preko sedam gora,
i jer nisam hteo biti ispunjen rukovetom slame, sedeti
na visokoj polici s papirnom krunom ispred zlata
ždrebčevog sala i među ranim resama, trebao sam,
pa trebao sam na kraju slomiti puške, oružare,
da u meni stanuju, da me stalno iznutra gone.
Dejana, dejana - poklade, poklade,
poruke razuzdanih sila dopiru do mene,
otvaraju se prozori, vrata na topot krabulja,
ali ja zatvaram sebe i svako iskušenje
pepelom označujem jer ono što mami:varka je,
lažne boje, lažne reči - koji na azurnim plohama
teturaju: glave s snovima od mesečevog kruga
vlastita su sveća, venci svetla pir sveća na grblje
prizivaju: snove koji seku glave, čupaju srca,
mada za raspodelu bradva gusti slatkiš reže
i preobrazili su se okovi u nalickane đevreke,
ja ne spavam, zaraznost sna nije mi glorija,
dejana, dejana, dame, gospodo, duduci,
škrbava je svetlost: ples medveda fali uz pljesak,
dejana, dejana, ta komanda nije moja,
ritme, rituale ne čekajte me, nisam muška balerina,
moji zastori ledenih cvetova ne uzdrmajte se,
bojim se kad pomislim na zvečke, čemer zvoni u meni,
i tek da naslutim karike rila već mi nos krvari -
o lepo, crveno Sunce, kad bi mogao u te zabosti kukama
blagoslovljenu šapu da me konačno preotmeš,
iz korena isčupaš odavde noseći do nebeskih vela:
dobra staza to bi mi bila, jer bezbedna staza je,
jedina neokrvavljena, ako noga zemlju ne dotiče
i na zemlji zaneme usta, dejana, dejana, de!
Prevod: Fehér Illés Objavljeno: Lipar, 6: br. 18, zima 2003/ 2004
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése