Radnóti Miklós Montenegrói elégia – Crnogorska elegija



Radnóti Miklós ( Mikloš Radnoti)

(Budapest, 1909. május 5. – Abda, 1944. november 9.)

Montenegrói elégia

Kapetanovics pero, montenegrói férfit dicsérje a vers ma,

ki itt él a magosban és harcol a kővel és harcol a széllel,

míg el nem temetik; de zászlóként csapdos majd emléke

jövendő férfiak útján s késő koroknak, hirdeti tiszta életét.

Mögötte asszonya áll és álldigál apró fia is, öszvére

szagolja a sziklát és néha nagyot fúj. Így áll itt a család

és körbe állnak a sziklák, sürü szakáll rajtuk az esteli

árny; kenyér a gondjuk, vajra sose telt s a szomszéd

falu számukra a világ.

Így élnek ők itt s földjüket fallal védik a széltől, gyökerenként

óva nehéz hozdékát, mely mint a férfiak sírása, oly akadós.

És kevés! minden falatja hétszer fordul a szájában és

nyelés előtt óvatosan dagadoz.

Élnek, ahogy élek más tájakon én és élnek a többiek is,

nem könnyít sorsukon az esti beszéd; sziklák között

ritka a jókedv és sok a tennivaló; lopós férfi élhet csak

pihenősen!

                                    *

Égen a sas kerengve űzi üzletét s a mélyben az Adria

öblén esti helyet keresve forognak a bárkák; – emez se,

az se könnyű kenyér.

Nikiták árnyai jönnek át a sötét levegőn és könnyű

cipókon lovagolnak; ó más se könnyű! még csak

a megholtak szemehéjja, mely fönnakad és elsárgul

idővel a kékje!

Így jó, a sorsunk így lesz nehezebb. És nehezebb már is,

mint a só, vagy a bánat.

1933

Crnogorska elegija

Nek΄ ova pesma slavi danas Crnogorca Pera Kapetanovića

koji živi ovde u visinama i bori se s kamenom i bori se sa vetrinama,

sve dok ga ne sahrane; al΄ njegova će uspomena poput barjaka da se vije

na putu budućih muških glava, i kasnijim će vremenima biti glasnik njegovog čistog

življenja.

Iza njega stoji njegova žena i njegov zeleni sin; njegova mazga

onjuši stenu i katkad snažno udahne. Tako tu stoji porodica

a naokolo – nemo stenje, večernje senke na njemu ko gusta brada;

o hlebu misle, skorupa nikad dosta, a susedno selo

za njih je daleki svet.

Tako tu žive i njivu svoju zidom od vetra štite, a plodove

čuvaju zajedno s korenom, plodove ko muško plakanje teške

i oskudne! svaki mu se zalogaj sedam puta u ustima obrne i,

pre no što se proguta, oprezno nabrekne.

Žive ko što u drugom kraju živim i ja, kao što žive i drugi,

sudbinu nam večernji razgovor neće olakšati; međ stenjem

radost je retka a golem trud; samo lezilebovići mogu da žive

spokojno.

                                    *

Na nebu orao kružeći goni svoj plen, a dole, u zalivu Jadrana

vrte se barke tražeći prenoćište; – ni ovo

ni ono nije lak hleb.

Nadolaze kroz sumrak sene Nikolâ, jašu na

mazgama lakim; o, ni drugo što nije lako! samo još

očni kapci mrtvaca, kapci što su ostali otvoreni, i s vremenom

požuti im modrina!

Dobro je tako, sudbina će nam tako biti teža. I već je sve teža,

kao so, il΄ kao tuga.

1933

Prevod: Danilo Kiš

Objavljeno: Radnoti Mikloš – Strmom stazom (1961)

                                            Forum – Novi sad