Анна Ахматова (A. Ahmatova) Реквием – Rekviem - Rekvijem

Анна Ахматова (A. Ahmatova) 1889 - 1966



Кaрта Гулага

Реквием

1935-1940

Нет и не под чуждым небосводом,
И не под защитой чуждых крыл, –
Я была тогда с моим народом,
Там, где мой народ, к несчастью, был.

1961

ВМЕСТО ПРЕДИСЛОВИЯ

В страшные годы ежовщины я провела семнадцать месяцев в тюремных очередях в Ленинграде. Как-то раз кто-то «опознал» меня. Тогда стоящая за мной женщина с голубыми губами, которая, конечно никогда в жизни не слыхала моего имени, очнулась от свойственного нам всем оцепенения и спросила меня на ухо (там все говорили шепотом):
- А это вы можете описать?
И я сказала:
- Могу.
Тогда что-то вроде улыбки сколзьнуло по тому, что некогда было ее лицом.

1 апреля 1957
Ленинград

ПОСВЯЩЕНИЕ

Перед этим горем гнутся горы,
Не течет великая река,
Но крепки тюремные затворы,
А за ними «каторженые норы»
И смертельная тоска.
Для кого-то веет ветер свежий,
Для кого-то нежится закат –
Мы не знаем, мы повсюду те же,
Слышим лишь ключей постылый скрежет
Да шаги тяжелые солдат.
Подымались, как к обедне ранней,
По столице одичалой шли,
Там встречались, мертвых бездыханней,
Солнце ниже и Нева туманней,
А надежда все поет вдали.
Приговор... И сразу слезы хлынут,
Ото всех уже отделена,
Словно с болью жизнь из сердца вынут,
Словно грубо навзничь опрокинут,
Но идет... Шатается… Одна...
Где теперь небольные подруги
Двух моих осатанелых лет?
Что им чудится в сибирской выюге?
Что мерещится им в лунном круге?
Им я шлю прощальный свой привет.

Март 1940

ВСТУПЛЕНИЕ

Это было, когда улыбался
Толко мертвый, спокойствию рад.
И ненужным привеском болтался
Возле тюрем своих Лениндрад.
И когда, обезумев от муки,
Шли уже осужденных полки,
И короткую песню разлуки
Паровозные пели гудки.
Звезды смерти стояли над нами,
И безвинная корчилась Русь
Под кровавыми сапогами
И под шинами черных марусь.

I

Уводили тебя на рассвете,
За тобой, как на выносе, шла,
В темной горнице плакали дети,
У божницы свеча оплыла.
На губах твоих холод иконки,
Смертный пот на челе... Не забыть!
Буду я, как стрелецкие женки,
Под кремлескими башнями выть.

Осень 1935
Москва

II

Тихо льется тихий Дон,
Желтый месяц входит в дом.
Входит в шапке набекрень.
Видит желтый месяц тень.
Эта женщина больна,
Эта женщина одна,
Муж в могиле, сын в тюрьме,
Помолитесь обо мне.

III

Нет, это не я, это кто-то другой страдает.
Я бы так не могла, а то, что случилось,
Пусть черные сукна покроют,
И пусть унесут фонари...
Ночь.

IV

Показать бы тебе, насмешнице
И любимице всех друзей,
Царскосельской веселой грешнице,
Что случится с жизнью твоей –
Как трехсотая, с передачею,
Под Крестами будешь стоять
И своею слезою горячею
Новогодный лед прожигать.
Там тюремный тополь качается,
И ни звука – а сколько там
Неповинных жизней кончается...

V

Семнадцать месяцев кричу,
Зову тебя домой,
Кидалась в ноги палачу,
Ты сын и ужас мой.
Все перепуталось навек,
И мне не разобрать
Теперь, кто зверь, кто человек,
И долго ль казни ждать.
И толкьо пыщные цветы,
И звон кадильный, и следы
Куда-то в никуда.
И прямо мне в глаза глядит
И скорой гибелью грозит
Огромная звезда.

VI

Легкие летят недели,
Что случилось, не пойму.
Как тебе, сынок, в тюрьму
Ночи белые глядели,
Как они опять глядят
Ястребиным жарким оком,
О твоем кресте высоком
И о смерти говорят.

1939

VII

ПРИГОВОР

И упало каменное слово
На мою еще живую грудь.
Ничего, ведь я была готова,
Справлюсь с этим как-нибудь.

У меня сегодня много дела:
Надо память до конца убить,
Надо, чтоб душа окаменела,
Надо снова научиться жить.

А не то... Горячий шелест лета,
Словно праздник за моим окном.
Я давно предчувствовала этот
Светлый день и опустелый дом.

Лето 1939

VIII

К СМЕРТИ

Ты все равно придешь – зачем же не теперь?
Я жду тебя – мне очень трудно.
Я потушила свет и отворила дверь
Тебе, такой простой чудной.
Прими для этого какой угодно вид,
Ворвысь отравленным снарядом
Иль с гирькой подкрадись, как опытный бандит,
Иль отрави тифозным чадом.
Иль сказочкой, придуманной тобой
И всем до тошноты знакомой, –
Чтоб я увидела верх шапки голубой
И бледного от страха управдома.
Мне все равно теперь. Клубится Енисей,
Звезда Полярная сияет.
И синий блеск возлюбленных очей
Последний ужас застилает.

19 августа 1939

IX

Уже безумие крылом
Души накрыло половину,
И поит огненным вином
И манит в черную долину.

И поняла я, что ему
Должна я уступить победу,
Прислушиваясь к своему,
Уже как бы чужому бреду.

И не позволит ничего
Оно мне унести с собою
(Как ни упрашивать его
И как ни докучать мольбою):

Ни сына страшные глаза –
Окаменелое страданье,
Ни день, когда пришла гроза,
Ни час тюремного свиданья,

Ни милую прохладу рук,
Ни лип взволнованные тени,
Ни отдаленный легкий звук –
Слово последних утешений.

4 мая 1940

X

РАСПЯТИЕ

Не рыдай Мене, Мати,
во гробе сущу.

1

Хор ангелов великий час восславил,
И небеса расплавились в огне.
Отцу сказал: «Почто Меня оставил!»
А матери: «О, не рыдай Мене…»

2

Магдалина билась и рыдала,
Ученик любимый каменел,
А туда, где молча Мать стояла,
Так никто взглянуть и не посмел.

ЭПИЛОГ

1

Узнала я, как опадают лица,
Как из-под век выглядывает страх,
Как клинописи жесткие страницы
Страдание выводит на щеках,
Как локоны нз пепельных и черных
Серебряными делаются вдруг,
Улыбка вянет на губах покорных,
И в сухоньком смешке дрожит испуг.
И я молюсь не о себе одной,
А обо всех, кто там стоял со мною
И в лютый холод, и в июльский зной
Под красною ослепшею стеною.

2

Опять поминальный приблизился час.
Я вижу, я слышу, я чувствую вас:
И ту, что едва до окна довели,
И ту, что родимой не топчет земли,
И ту, что красивой тряхнув головой,
Сказала: «Сюда прихожу, как домой!».
Хотелось бы всех поименно назвать,
Да отняли список, и негде узнать.
Для них соткала я широкий покров
Из бедных, у них же подслушанных слов.
О них вспоминаю всегда и везде,
О них не забуду и в новой беде,
И если зажмут мой измученный рот,
Которым кричит стомильонный народ,
Пусть так же они поминают меня
В канун моего погребального дня.
А если когда-нибудь в этой стране
Воздвигнуть задумают памятник мне,
Согласье на это даю торжество,
Но толко с условьем – не ставить его
Ни около моря, где я родилась:
Последняя с морем разорвана связь,
Ни в царском саду у заветного пня,
Где тень безутешная ищет меня,
А здесь, где стояла я триста часов
И где для меня не открыли засов.
Затем, что и в смерти блаженной боюсь
Забыть громыхание черных марусь,
Забыть, как постылая хлюпала дверь.
И выла старуха, как раненый зверь.
И пусть с неподвижных и бронзовых век,
Как слезы струится подтаявший снег,
И голубь тюремный пусть гулит вдали,
И тихо идут по Неве корабли.

Март 1940
Фонтанный Дом

Rekviem

NEM IDEGEN ÉG ALATT BOLYONGTAM,
IDEGEN SZÁRNY VÉDVE NEM BORULT RÁM,
DE NÉPEMMEL EGYÜTT VÁNSZOROGTAM,
VELE JÁRTAM KÁLVÁRIA-ÚTJÁN.

ELŐSZÓ HELYETT

A rettentő jezsovi években tizenhét hónapot töltöttem a leningrádi börtönök előtt kígyózó sorokban. Valaki  egyszer „felismert". Akkor a mögöttem álló szederjes ajkú asszony, aki nyilván sohasem hallotta nevemet, felocsúdva a mindnyájunkat jellemző fásultságból, suttogva - mert ott mindenki suttogva beszélt - azt kérdezte tőlem:  

- Meg tudná ezt írni? És én azt feleltem:
- Meg.
Akkor valami mosolyféle derengett fel arcán, pontosabban azon, amit valaha arcának neveztek.                                                             

Leningrád, 1957. április 1.

AJÁNLÁS

Ennyi fájdalomtól hegy ledőlne;
nagy futó folyam megállana.
De a lakat nem törik le tőle.
Mögötte, a rácsoknak ütődve,
vergődik a rabság bánata.
Valahol nap hajlik nyugovóra,
valakit friss szellő meglegyint...
Mi csak állunk. Nem is tudunk róla.
Zár nyílását lessük, jaj mióta,
s katonák nehézkes lépteit.
Felkeltünk, mint hajnali misére,
mentünk elvadult utcákon át,
némán, halaványan, félig-élve
gyülekeztünk. Mindnyájunk reménye
énekelte messze halk dalát.
Ítélet... És ott áll egymagában,
távolesve már mindenkitől.
Mint kinek szivét egy kés kivágta,
megy csak, fel-felkelve, földre rántva,
botladozik... tovább... míg kidől...
Merre vagytok, két keserves évem
barátnői, véletlen sereg?
Szibéria hóförgetegében
mit láttok a ködlő hold körében?
Láttok-e? Búcsúzom tőletek.

1940. március

BEVEZETŐ

Akkortájt csak a halott mosolygott,
mert örült, hogy békességre lel,
és Leningrád hányt-vetett kolonc volt
börtönei közt, fölös teher.
Elitéltek, ezrével vonulva,
vitték kínba-dermedt életük,
mozdonysípok felsikoltó, kurta
búcsúszava röppent csak velük...
Ártatlan vergődött Oroszország,
nézte némán halál-csillagát.
Testét szörnyeteg csizmák taposták.
Egy-egy sötét rabkocsi megállt...

1

Hajnali sötétben jöttek érted.
Mint koporsót, úgy kisértelek.
Ikon előtt a mécs tövig égett,
sírtak odabenn a gyerekek.
Emlékszem az ikon hidegére
szádon, s verejtéked hogy szakadt...
mint kivégzett sztrelec felesége,
üvöltök a Kreml fala alatt.

1935

2

Hömpölyög a lassú Don,
hold lebeg az ablakon,
nagy kucsmája félrevágva,
ép a házba, arca sárga...
Jaj, beteg vagyok, beteg,
magam vagyok, rettegek!
Fiam rab, uram halott.
Értem imádkozzatok!

3

Nem... ez nem én vagyok. Valaki más szenved helyettem.
Én nem bírnék el ennyit... Azt meg, ami történt,
fekete posztóval beborítsátok!
És vigyétek ki innen a lámpát!...
éj van.

4

Hogyha megjósolták volna egyszer
neked, könnyű kedvű lány, neked,
carszkoje-szelói tréfamester,
hogy tépődik össze életed,
hogy álldogálsz a kereszt tövében
háromszázadikként, egymagad,
s könnyed árja az újévi jégen
lyukat perzsel lábaid alatt...
Szél veri a börtön-jegenyéket
túl a falon. Halott hallgatás.
Hány veszett el, hány ártatlan élet!

5

Tizenhét árva hónapom!
Fiam hivogatom.
A hóhér lábát csókolom.
Fiam! Iszonyatom!
Olyan zavaros az egész!
Senki se tudja már:
ki farkas, és ki ember, és
mikor hangzik: halál!
Csak egy poros virág lobog,
bilincs zörög... és lábnyomok
a semmibe. Sírás...
És farkasszemet néz velem
halál-igérőn, fényesen
egy csillag-óriás.

6

Hetek szállnak, hetek szállnak.
Ó, sok fehér éjszakám!
Láttad fényüket talán,
börtönödbe rést találtak
vígasztalni. Most pedig
néznek, ölyv-szemet meresztve
te megácsolt keresztedre.
Halálodat hirdetik.

1939

7

AZ ÍTÉLET

Lezuhant a szó, mint hegynyi szikla,
szétzúzta még élő mellemet.
Hiszen tudtam. Rég meg volt ez írva...
Túlélem még ezt is, meglehet.
Kezdenem kell még ma hány dologba!
Szívemet kővé dermeszteni,
emlékeim gyilkolni halomra,
és valahogy újrakezdeni.
Pedig... forró zümmögésű nyár van,
s mintha ünnep. Derűs nap ragyog.
S most a szó... Bolyongok puszta házban.
Tudtam: egyszer erre virradok.

1939 nyarán

8

HALÁLÁRA

És most már várhatok - eljössz úgyis, tudom.
Várlak. Nehéz így egymagamban.
Ajtóm kitárom és a lámpást elfujom
előtted, te megfoghatatlan!
Jőjj el, akármilyen alakban, csak velem
lehess! Akár mint bomba törj be,
vagy mint haramia, késsel, félelmesen,
vagy mérgező füstként ömölve!
Jőjj el, gyerekkori magad-szőtt meseként
- emlékszel? hajtogattad annyit! -,
csak láthassam megint kék sapkád tetejét,
s a rémülettől sápadt házbizalmit!
Most már mindegy nekem. Rohan a Jenyiszej,
sarkcsillag néz rám tündökölve...
Jaj, tiszta kék szemek! Födözzétek ti el
végső iszonyom mindörökre!

Fontannij Dom, 1939. augusztus 19.

9

Lelkem felét az őrület
szárnyaival már betakarta.
Hol szeszt kínál, maró tüzet,
hol mély, fekete völgybe csalna.
Már régen jól tudom magam,
hogy a győzelem az övé lesz.
Mint más szavát, hallom szavam:
micsoda zagyva lázbeszéd ez!
Útravalót sem ad velem,
nem vihetek semmit magammal
(sírva hiába kérlelem,
nem törődik esdő szavammal),
semmit: fiam kínba-fagyott
szemét, se kövült szenvedését,
se azt a rettentő napot,
se a beszélő reszketését,
se jól ismert, hűvös kezét,
se a borzongó árnyu hársat,
se elhaló üzenetét
az utolsó vígasztalásnak.

Fontannij Dom, 1940. május 4.

10

A MEGFESZÍTÉS

„Ne sírj, anyám, mert feltámadok.”

Hasadt a menny kárpitja. Zengve fennen
óráját hirdették az angyalok.
Atyjához szólott: „Mért hagytál el engem?”
Anyjához: „Ne sírj, mert feltámadok...”

Zokogva hullt a porba Magdaléna,
s a Tanítvány, legkedvesebb fia...
Amarra nem mert nézni senki: néma,
sötét szoborként ott állt Mária.

1940-1943

EPILÓGUS

I

Láttam én földre bukni arcot,
és rettegést: szem résén villogott,
fájdalom-ékírással telerajzolt
kőtáblát: megtört homlokot,
láttam sötét és hamvasszőke fürtöt
ezüstfehérre válni hirtelen,
láttam, hogy száj szögletében hűdött,
száraz mosolyban ráng a félelem.
Most érettetek is könyörgök én,
kik ott álltatok mögöttem, előttem
hóförgetegben, júliusi hőben
a vakítón vöröslő fal tövén.

II

Üt új órája az emlékezésnek.
Titeket látlak, hallak és idézlek:
őt, aki eltántorgott holtraváltan,
őt, akit annyit, s aztán sose láttam,
meg őt, aki szép haját hátrarázva
„Mint haza, járok ide!” - magyarázta.
Jó lenne mindüket nevén neveznem.
De lista nincs. Nyomukat hol keressem?
Megfontam hát elhullatott beszédük,
emlékül nagy lepellé szőttem értük,
emlékeimből el nem múlhat egy sem,
és őket újabb bajban sem felejtem.
S hogyha fojtó tenyér tapadna számra,
amely százmilliók nevét kiáltja,
gyászfordulóm emlék-idéző napján
kívánom: ők is így gondoljanak rám.
És ha valaki ebben a hazában
úgy akarná egyszer, hogy szobrom álljon –
legyen! Hogy voltam, hadd hirdesse emlék.
Csak azt hagyom meg, szobrom hol emeljék:
ne a tenger partján, ahol születtem,
a tengerhez már semmi nem fűz engem,
és ne a cári kertben - ott egy árnyék
vigasztalan engem keresve jár még,
de itt, ahol a vasreteszt igézve
háromszáz órát álldogáltam érte.
Hogy ne kísértsen ott se, a siron túl:
fekete rabkocsi fékez, csikordul...
Hogy elfelejtsem ajtó csappanását,
öreganyó sebzett-vad jajdulását...
Csillog majd szobrom mozdulatlan arca,
mint könny, megolvadt hó csorog le rajta.
Burukkol a börtön galambja messze,
s hajók szállnak a Néván ködbe veszve.

1935-1943

Fordította: Rab Zsuzsa

Rekvijem

Ne, ne ni pod tuđeg neba svodom,

Ne, nije me krilom tuđin krio –

Ja sam i tad bila s mojim rodom,

Svud gde mi je narod, jadom, bio.

1961.

UMESETO PREGOVORA

     Za strašnih godina „ježovštine“, provela sam

sedamnaest meseci po zatvorskim redovima u

Lenjingradu. Jednom prilikom, neko me „otkri“.

Žena modrih usana što je stajala ispred mene,

koja, razume se, nikada nije čula za moje ime,

prenu se iz svima nama onda svojstvene ukočenosti

i upita me na uvo (tamo su svi govorili šapatom):

     – A možete li opisati ovo?

     I ja rekoh:

     – Mogu.

     Tada nešto nalik na osmeh prelete preko ooga

što je nekada bilo njezino lice.

1. april 1957. godine

Lenjingrad

POSVETA

Ove muke poviju i goru,

Zaustave moćne reke pad,

Okovi su tvrdi na zatvoru,

„Robijaške jame“ bliže moru,

I samrtni jad.

Sveži vetar duva nekom tamo,

Nekog suton mazi sa vidika,

Ali ovde, neprozirnom tamom

Odjekuje škripa brava samo

I bat teški nemilih vojnika.

Ustajemo kao za jutrenje,

Da se divljom prestonicom mine,

Za sretanje k΄o pred oproštenje,

Sunce pada, Neva maglom stenje,

Al΄ još nada tinja iz daljine.

Presuda... I odmah suza more,

Od svih namah tako odsečena,

Kao život, u srži osporen,

Kao grubo ničice oboren,

Ali idem... Klecam... Usamljena...

Gde su sada mučne drugarice

Dvogodišnjih poniženja krajnjih,

Šta im kažu Sibir-vejavice,

A šta mesec iza izmaglice?

Njima šaljem pozdrav oproštajni.

Mart, 1940.

UVOD

To je bilo kad se osmehivo

Samo mrtvac, smirenju svom rad.

Kad kraj svojih se zatvora skrivo,

K΄o privezak, i sam Lenjingrad.

Kad su, lude od muke grdobne,

Promicale kolone još žive,

Rastanaka kad pesme nam kobne

Pevao je cik lokomotive.

Zvezde smrti stajahu nad nama,

Dok nevinoj Rusiji smrt preti

Pod okrvavljenim šunuglama

I gumama „marica“ kletih.

1.

Odveli te u samo razdanje,

K΄o pratnju sam sve to doživela,

Mrkla soba i dečje plakanje,

Pred ikonom sveća dogorela.

Na usni  ti  studen ikonice.

Znoj mrtvački... pamti me, ne pati! –

K΄o strelaca žene nesrećnice,

Kraj Kremlja ću i ja zakukati.

1935.

2.

Tiho teče tihi Don,

Stiže mesec žut u dom,

Stiže, kalpak nakrivljen,

Spazi žuti mesec sen.

To je žena razboljena,

To je žena osamljena.

Muž u grobu, sin robija,

Molite se, kao i ja.

3.

Ne, to nisam ja, to neko drugi pati,

Ja tako ne bi mogla, a ono što se zbilo

Nek crno sukno prekrije,

Nek raspu fenjeri s ulice... Noć.

4.

Da ti se pokaže, podsmešljivici

I ljubimici ljudi bliskih,

Carskoselskoj vedroj grešnici,

Šta će ti sa životom biti –

Da ćeš tristota sa paketom

Pred Krst-tamnicu ti da stižeš,

Vrelim suzama da ćeš. eto,

Led novogodišnji da sažižeš.

Jablan se zatvorski zaigrava,

A ni glaska – koliko tamo

Pada potpuno nevinih glava...

5.

Godinu i po, svakog sata,

Zovem te u dom tvoj.

I klečala sam kraj dželata,

Ti si mi sin i užas moj.

Sva se zbrkalo ovog veka,

Zauvek možda, čak se bojim:

Razlučni zver, de, od čoveka,

Presuda tek pred nama stoji.

I samo cveće zaprašeno

I zvek okova, i trag, eno,

Nekud u nikud-bezdan.

I pravo mi u oči leti

I skorom pogibijom preti

Ogromna zvezda.

1939.

7.

PRESUDA

I pala je kamena reč gnevna,

Tresnuvši po živom srcu mom,

Ali ništa, ja sam bila spremna

Da preživim i taj strašni grom.

Ostalo je mnogo posla meni:

Da ubistvom sećanja – još skrivim,

Duša tereba da se okameni,

Da ponovo nauči da živi –

A van svega... Letnja huka laka,

Kao praznik, pod mojim balkonom.

Odavno sam slutila već takav

Dan svetao, s opustelim domom.

!939. Leto.

8.

SMRTI

Ti ćeš i tako doći – zašto sada ne bi?

Ja čekam, teško mi je mnogo, stalno.

Pogasila sam svetla, otvorila tebi

Vrata, toliko divnoj, jednostavnoj.

Prometni se u ono kakva želiš doći,

Uleti poput neke otrovne granate,

Il΄ s đuletom, k΄o bandit usred mrkle noći,

Il΄ poput tifusa groznice nepoznate.

Il΄ kao priča koju ispredaš iz glave

Što do banalnosti mi deluje već jasno –

Pa da tu ugledam vrh one šapke glave

I blednog pazikuću, prestravljenog strašno.

Svejedno mi je. Jenisej se vije,

I plavi sjaj s voljenog oka, koji sija,

Samrtni užas skriva.

19. avgust 1939.

9.

Već je bezumlje krilom svojim

Prekrilo duše polovinu,

I vinom ognjenim me poji,

U crnu mami me dolinu.

I shvatila sam, ne znam zašto,

Da ću u poraz s njim da uđem,

Osluškujući svoje strašno

Bunilo, kao da je tuđe.

Neće dozvoliti da išta

Ponesem sa sobom kada krenem

(Neće se prihvatiti ništa

Što god ja s molbom pomenem):

Ni strašni pogled svoga sina –

Ni neme patnje skamenjene,

Ni dan kad stiže ta vetrina,

Ni poste već ustaljene,

Ni dragu studen blage ruke,

Ni senku lipa uzbuđenja,

Ni udaljene lake zvuke –

Poslednjih reči utešenja.

4. maj 1940.

10.

RASPEĆE

                       Ne ridaj mene mati

                       vo grobje sušču.

1.

Hor anđela veliki čas slavi,

I buknuše nebesa strašnim plamom.

On Ocu reče: „Zašto me ostavi!“

A Majci: „O, ne ridaj za mnom...“

2.

Magdalena grca plačem svojim,

Dragi đak je s tugom kameneo,

A u Majku koja ćutke stoji

Niko nije pogledati smeo.

1940 – 1943.

EPILOG

I

Gledala sam kako se  tope lica,

kako pod obrvama viri strah,

kako i stranice klinastog pisma

Urezuje po čelu patnje mah,

Kad preko crne još kovrđe pljusne

Srebrni preliv jada crv,

Kad smešak vene sa pokorne usne,

Kad zatreperi strah kroz osmeh suv.

Ne molim ja u svoje samo ime,

Molim za svakog koji nemo rida

Kroz ljute zime i julske vreline,

Kraj obnevidelog crvenog zida.

II

Za pomen se opet već primiče čas.

Ja vidim, ja čujem, ja osećam vas:

I onu, što pade na koraka dva,

I tu, što ostavi zemaljski prah.

Onu, što odmahnu u bolu svom,

Pa reče: „Tu dolazim ko u svoj dom.“

Ja bih po imenu svaku od njih,

Al΄ spisak mi uzeše – lakše no stih.

Za njih sad tkam pokrov, da bude što veći,

Sa usana njenih siromašnom reči.

U duši ih imam, ma gde i ma kada,

Pamtiću ih večno, i za nova jada,

Zapuše l΄ mi usta, da s krikom ne hodam

Mog stomilionskog, sad jedinog roda,

Nek spomenu one po dobru tad mene,

Pred umrli dan moj, nek svako prene.

A ako nam zemlju kad, možda, iscele,

I spomenik meni da dignu požele,

Pristanak ću dati na nenadno slavlje,

No samo – da spomen ne bude postavljen

Ni s obale morske, gde se rodih gore:

I poslednja veza prekinu se s morem,

Ni u carskom parku, kraj zavetnog panja,

Gde tužno me leka sen večito sama,

Već tamo, gde stajah u tristotom času,

Kad ostade spušten taj zlokobni zasun,

Jer i kad se nađem pred samrti licem,

Ne smem zaboravit zuj crne „marice“,

Ni kako tad treskaju odvratne dveri

I starice kriče, k΄o ranjene zveri.

I nek mi se veđa od bronze što zvoni

Sneg otopljen kaplje, k΄o suze da ronim,

I zatvorski golub nek guče mi gore,

I brodovi Nevom nek lagano plove.

1940. Mart.

Prevod: Miodrag Sibinović