Tamara és a Démon: Mikhail Vrubel illusztrációja
I
"Apám, apám, kíméld leányod!
Szünjék szidalmad ömleni...
Miknek nyomát orcáján látod,
Hidd el, nem első könnyei...
Oly messziről kérők hiába
Házunkhoz mért sereglenek?
Én nője egynek sem leszek...
Elég lány van Georgiába'.
Apám, szünj meg korholni hát!
Lásd: napról-napra, mint virág,
Úgy hervadok. Mint titkos méreg,
Emészt egy ármányszülte lélek,
Ábránddal, mely nyugtot nem ád...
Halódom - óh, szánj meg tehát!
Meggondolatlan, bús leányod,
Apám, a szent zárdába add;
Az Üdvözítő majd megszán ott -
Elétárom fájdalmamat...
Öröm többé nekem nem kell; a
Kolostor árnyas csendjiben
Lelkem - míg rámzárul a cella
Ifjú halottként elpihen..."
II
És elvitték egy messzi tájra,
Hol zord klastromfalak között
Testének hamvas, ifjú bája
Nyers szőrruhába öltözött.
De most emitt a durva fátyol,
Akár a lágy kendő előbb,
Szivet takart, vad-lüktetőt,
Mely lázadott szokatlan vágytól.
S ha gyertyafénynél térdepelt,
Ha szent zsoltárra hítt az óra,
Imái közt egy ismert szóra,
Egy hangra gyakran felfigyelt.
Máskor sötét szentély ölében,
Gomolygó tömjénfüst felől
Egy ismert arc bukkant elő
És hangtalan hajolt fölébe.
Csendben, mint csillag szállt oda.
Szólt hozzá, hívta - ám hova?
III
Elrejtve áll a szent kolostor
Hűs árnyékban, két domb között
Platán- s topolya-sorban. Olykor
Midőn az est mindent beszőtt
S a mélyből kúszik már az éjjel -
Egy cella fénylik sárga fénnyel
És rejt egy ifju vétkezőt...
Körben mandulafák öveznek
Árnnyal megannyi bús keresztet,
Mely őrként egy-egy síron áll.
Karban dalol sok kis madár.
A földből források születnek,
Hűs hullámuk bohón szalad
S a legmagasabb szirt alatt
Barátként egymáshoz sietnek.
Medrük felett a sok bokor
Olyan, mint dús virágcsokor...
IV
Észak felől a hegység látszik,
S midőn a rózsás hajnal játszik,
Midőn a völgyből pára száll
S mint füst gomolyg kékfényü messzin -
Kelet felé fordulva áll
S imára hív távol müezzin...
Harangok csengetése leng
A légben és a zárda ébred...
Még ünnepélyesség dereng,
Egy ifju grúz leányka lépked
A meredek part oldalán:
És karcsu korsót hord a lány...
A hófödött hegylánc fala
Csak körvonal: fényes-lila
Csipkés szegély a tiszta légbe',
És alkonyatkor mintha égne
Rőt főkötős ábrázata...
S van egy hegy ott, mely felhőt vág szét
És társa egy sem ér oda:
Bíborpalástban áll a Kazbek,
A Kaukázus kevély ura.
V
De vétkes gondolattal telve,
Nem fogja fel Tamara lelke
A tiszta szépet. Néki táj
És égbolt, minden: zord sötétség;
Lelkének tükre, tompa kétség:
A hajnalfény, az éj-homály...
S midőn az álomterhes éjjel
A hűs földön mindent beföd,
Ő félig bomlott szenvedéllyel
Lehull a szent ikón előtt.
Patakzó könnyétől nem alhat,
Keservesen zokogva jajgat,
Míg künn a vándor félve hallgat,
Szólván: "A hegység szelleme
Bilincsbeverve sír a mélyben -"
És megrettenve, másfele
Vágtat lován a rémes éjben...
VI
...Szorongó búba elmerül
Tamara - óh, be gyakran ül
Borongó gonddal ablakában,
Elrévedezve messze tájban.
Naphosszat sóhajt, vár, mereng -
S egy suttogást hall: Eljövend!
Nem múlt el nyom nélkül az álma:
Hogy eljött hozzá az maga,
Kinek szemén a bánat árnya
S kinek zsongító, lágy szava...
Nem emlékszik: mióta senyved.
Szomjas - nem tudva, hogy mire.
Imádságban keresne enyhet,
De csak hozzá eseng szive.
S ha szüntelen kíntól gyötörten
Álom karján pihenne meg,
Párnáját gyűri összetörten...
Majd felriad, talpig remeg,
Keblén máglyát érez tüzelni,
Elfúl, szemén fény nem ragyog,
Egy vágya van csupán: ölelni!
S az ajkán némán csüng a csók...
VII
Az esti köd mint égi fátyol
A grúz dombokra ráterül
S űzetve édes hajlamától
A Démon arra átrepül.
Időzni ott a ház körül
Nem mer soká, hogy meg ne törje
A szentséget. S egy perc időre
Úgy látszik: kész lemondani
Kegyetlen szándékról, haragról...
A fal tövében így barangol
Elgondolkozva. Léptei
Nyomán az ág, bár szél nincs, rezdül.
Felpillant - s lám: egy fénysugár,
Mécsláng az ablakon keresztül.
A lányka az, ki várja már!
Úgy hallja: hang vegyül a csendbe,
Minthogyha csingár szólna pengve
S csendülne ének lágy szava -
A hang áradva száll tova.
S mint könnyre könny, csordult e hanggal
Egy túlvilágnak kelleme,
Minthogyha mennyből ömlene
A Föld üdvére szent zene...
Tán épp egy régi testvér-angyal,
Egy elfelejtett jóbarát,
Ki nagytitokban arra szállt,
Dalolt egy dalt: a mult dalát,
Hogy így enyhítse szenvedését?
Szerelmi bánat szívverését
A Démon érzi, érti már...
Egy pillanatra visszaretten -
Hang nélkül, szárnycsapás se' lebben.
S csodák csodája! bús, sivár
Szeméből súlyos könnye cseppen...
Azóta ott, a kis szoba
Mellett perzselt lyuk ég a kőben,
Amint parázsnál égetőbben
Nem ember könnye hullt oda...
VIII
Belép, lelkét szélesre tárva
A jóra. Kész szeretni ő.
Úgy érzi: itt van már a várva
Várt új élet, remélt idő!
S előérzet merül fel benne,
Mely rémületbe kergeti:
Először lesz, hogy szemtől szembe'
A büszke lény megismeri!
És eltelt baljós sejtelemmel...
Belép, felnéz: - elzárt az út.
Egy angyal áll ott - egy kerúb.
A szép bűnös védelmezője
Áll útjában, lánggal fején.
Szárnyával rejti el előle;
Arcán mosoly, mint égi fény.
A zord pillantást vakká tette
A szikrát szóró szent sugár:
Lágy üdvözlést várt és helyette
Rádördült egy szigoru állj!...
IX
"Te bűnös lélek, kósza lélek,
Ki szólított az éjbe téged?
Alattvalód itt nincs neked,
Itt még nem dúlt az ősi ármány,
Ne szennyezd hát be, erre járván,
Szentélyemet, szerelmemet!
Ki szólított?"
Válasz helyett
Gonosz mosolyra nyílik ajka,
Pillantását düh tölti meg:
Felébredt benn' a régifajta,
Emésztő mérgű gyűlölet.
"E nő enyém! - kiáltja bőszül -
Távozz innét - e nő enyém!
Későn jöttél védelmezőül:
Nem vállalunk - sem ő, sem én.
E büszke szívre, hő kebelre
Én rásütöttem bélyegem;
E szentélyben nincs már szerelme
S hatalma másnak, csak nekem!..."
S az angyal búsan rátekintve,
A lányt elfedni megszünik,
És szárnyát lassan meglegyintve,
A kék éterben eltünik
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
X
T a m a r a
Óh, mondd, ki vagy? szavad veszélyes!
Az ég küldött vagy a pokol?
És mit kívánsz tőlem?
A D é m o n
Te édes!
T a m a r a
Nos, mondd, ki vagy te? válaszolj...
A D é m o n
Vagyok, kinek létét sejtetted,
Mikor rádhullt az éji csend,
Ki titkokat súgott feletted,
Kinek fájdalmát megfejtetted,
Ki álmaidban megjelent.
Vagyok, ki a reményt megölte,
Vagyok mindenkinek gyűlöltje,
Vagyok korbács Föld rabjain,
Vagyok tudás s utak királya,
Ég ellensége, Föld siráma,
S most - lábadhoz hullottam, ím!
Megenyhülvén, elédbe tészem
Szerelmem titkos óhaját,
Legelső földi szenvedésem
Legelső könnyét, sóhaját.
Hallgass meg! szánd meg senyvedésem!
A jóságnak s a mennynek így
Te visszaadhatnál egy hanggal,
S állnék, bevonva színarannyal,
Amit szerelmed rámterít,
Mint tiszta fényben tiszta angyal...
Óh, mondd, hogy szóm meghallgatod
Szeretlek én, leghűbb rabod!
Amint reádnéztem, magamban
Meggyűlöltem minden hatalmam
S hogy halhatatlan lény vagyok.
A kéjre - gyarló földi kincsre -
Azóta lettem én irígy.
Fáj nékem másként élni, mint te
S külön - borzalmas élni így!
...E szenvtelen szív fénybe árad,
Kigyúlnak rég kihúnyt tüzek
S a mult beforrt sebén a bánat,
Mint ádáz kígyó, felsziszeg.
Mit ér nálad nélkül a fenség?
Öröklét, nagyság, végtelenség?
Csak szó - de semmi értelem:
Szentély, hol Isten nincs jelen!
T a m a r a
Óh, hallgass, hagyj el, álnok lélek!
Ellenség vagy - szód nem hiszem...
Teremtőm! - Jaj nekem, hiszen
Imádság nem jő számra... Méreg,
Mi gyengült lelkem járja át!
Hidd el nekem: halálom ez,
Izzást és mételyt hint a szád...
De mégis - mondd: miért szeretsz?
A D é m o n
Hogy mért, te tündér? - nem tudom
Magam se... Bennem élet támadt:
Bűnös fejemről eldobom
Büszkén tövisvert koronámat
És véle régi éltemet...
Egem s poklom csak szép szemed!
Vágylak nem-földi szenvedéllyel,
- Sosem fogsz így szeretni te -
Csak halhatatlan vággyal-kéjjel
Lehet szeretni ennyire...
A lét legelső napja óta
Képed szívembe vésetett
S a kékes űrben ott lebeg
A végtelenbe rajzolódva...
Nyugalmam már régóta nincs:
Édes neved cseng-bong fülemben
S az üdvözült napokban is,
Tudom, hiányoztál a mennyben!
Óh, sejtenéd csak, míly nehéz
És míly keserves minden annak
A mindörökké társtalannak:
A kedvtelés, a szenvedés...
Bűnéért nincs dicséret és
Erényéért hálát nem adnak.
Magának él, magára ún
Örökkétartó háborún,
Hol nincs győzés, nincs békülés!
Ki egyre bánt, sosem kívánt,
Bár mindent sejthet, láthat, érthet,
Abban csupán irígység élhet
És megvetés a lét iránt.
...Midőn Istennek büntetése
Egy nap rajtam beteljesült,
A természet hő lüktetése
Számomra hirtelen kihűlt.
A végtelen köröttem kék volt
És nászi díszben állt az égbolt,
A rég ismert csillagsereg
Keringett - csillogó karátok! -
De hajh! a régi jóbarátot
Egyik sem ismerhette meg.
Hasonló száműzöttek népét
Szólítottam - de hasztalan,
Mert rosszlelkeknek sanda képét
Nem ismertem fel én magam.
...Egyetlen rémült szárnycsapással
Felröppentem - hová? minek?
- Nem tudtam. Nem járhatva társsal,
A lét, miként az elveszett
Éden - süket meg néma lett.
Hullám hátán hiú szeszélyből
Íly céltalan hányattatik
Kormány nélkül, vitorla nélkül
A sérült bordájú ladik -
A fürge Éosz hányja így
Szét zord felhők foszlányait,
Hogy kék égbolton feketéllve,
Magányosan, megállni félve,
Cél és nyom nélkül szálljanak.
Hová? - ezt Isten tudja csak...
Az embert eszközzé aláztam,
Tanítva némi vétkeket,
Minden jóságot meggyaláztam,
Dúltam mindent, mi szép lehet -
Kissé... - könnyebben terjeszthetnék
Örökké égő szűz hitet...
De így, alig győztem - s kiket?
Csupán az ostobát, a nyeglét.
...Elbújtam szirt résébe, hol
Cikáztam, mint a meteor
A vésztől terhes éji bércen.
Megtévedvén e bús lidércen,
A rémült vándor fut vadul
S lovával már a mélybe hull.
És hasztalan kiált; mögötte
Vérnyom s a puszta meredély...
De lelkem nem soká kötötte
Le íly sötét, gonosz szeszély.
A szárnyaim, porfelhőt keverve,
Villámba, ködbe öltözött,
S a szélvésszel birokra kelve,
Rohantam fellegek között,
Hogy ott, a lázadó elemben
Elhallgattassam szívemet,
Magamtól elfussak s feledjem
Azt, mit feledni nem lehet!
...Mit embernépnek tűrni kellett,
Gyötrelmek, balszerencse és
Mult baj, jövő kín - mit jelenthet
E mondhatatlan szenvedés
Egyetlen röpke perce mellett!?
A földi élet, földi vész
Alighogy éled - már enyész.
Mégis - bíró elébe néz,
Ki, bár ítél - meg is bocsáthat!
De nékem, mint a létezés,
Épp úgy örökké tart a bánat,
És sírban sem pihenhet el!
Majd kígyó-módra átölel,
Majd tűz, mely kínzó lángra lobban,
Majd mint kolonc, szívemre dobban.
Megdönthetetlen síri fal,
Hol szenvedély, remény kihal!
T a m a r a
Mért mondod nékem bús mesédet?
Egymásnak mért panaszkodunk?
Vétkeztél...
A D é m o n
Mit vétettem néked?
T a m a r a
Meghallhatnak!
A D é m o n
Magunk vagyunk.
T a m a r a
Hát Isten?
A D é m o n
Ő nem néz le ránk ma.
Nem föld - az ég foglalja el.
T a m a r a
S a büntetés, a poklok lángja?
A D é m o n
Nos hát - ott is velem leszel!
T a m a r a
Akárki vagy, baráti lélek,
Békém örökre elvevő,
Önkéntelen részvétem éled
S meghallgatlak, te szenvedő.
De hogyha fondorlatból szólasz,
Ha elméd ármányt rejteget -
Kímélj inkább! Mivégre jó az?
Mit ér az én lelkem neked?
Miért lennék én inkább drága
A mennynek, mint a többiek?
Oly dús a szép lányok világa
S halál kezétől gyűrött ágya
Tán kívülem nincs senkinek...
Nos hát, esküdj örökre-híven,
Mondd, hogy tudod, mi gyötri szívem,
S hogy, látva asszony-bánatom,
Már rémülettel nem kisértesz,
De mindent tudsz, mindent megértesz,
S szívedből jő a szánalom!
Esküdj! - fogadd meg, hogy kelepcét
Már senkinek nem állitasz...
Oly esküvés talán csak lesz még,
Mely dönthetetlenül igaz?
A D é m o n
Tanúm a lét keletkezése,
Tanúm utolsó hajnala,
Tanúm a bűnök büntetése
S a Jó örök diadala,
Tanúm a tünde ábrándképek
Győzelme gyötrelmek felett,
Tanúm az, hogy megleltelek
S hogy félek elveszítni téged.
Tanúm a szellemnek hona,
Balsorsa bús testvér-raboknak
S rettenthetetlen angyaloknak
Reámvont éber pallosa.
Tanúm ég és pokol s lakásod:
E megszentelt föld - és te itt,
Tanúm utolsó pillantásod,
Tanúim első könnyeid,
Tündéri szádon könnyű sóhaj,
Hajad selymén a lenge fény,
Tanúm a kín s az édes óhaj,
Tanúm az, hogy szeretlek én!
...Lemondtam már a bosszuvágyról,
Lemondtam gőgöm röptiről,
Ravasz bűbájam mérge mától
Többé egy lelket sem gyötör.
Szeretnék már békében élni,
Szeretni és Istent dicsérni,
Felolvadván a jóhiszemben.
A bánat könnyével szememben
Érted letörlöm homlokomról
Az égi jel tüzes nyomát;
A Föld, mely többé rám se gondol,
Nyugton virágozzék tovább!
Óh, higyj nekem! - nincs rajtam kívül,
Ki érti, érzi lényedet,
A szentélyembe viszlek díszül,
Lábadhoz rakva fényemet!
Szerelmed nékem szent ajándék,
S egy percért végtelent adok -
Jósággá vált a sanda szándék,
És ebben épp oly nagy vagyok.
A csillagok fölébe viszlek
Én, én, az ég vad gyermeke -
Világ királynőjévé teszlek,
Éltemnek első társa, te!
Nem lágyit el sajnálat, részvét:
Így nézel majd a Földre, hol
Nincsen sokáig tartó szépség
S való boldogság sincs sehol,
Hol félszeg szenvedélyek élnek,
Hol csak bűn van meg büntetés,
Hol törpe lények fázva félnek
Szeretni is, gyűlölni is...
Tán nem tudod, hogy földi ember
Múló szerelme mennyit ér?
A vér: vihartól vágott tenger,
És száll a perc - és hűl a vér...
Ki áll ellent a búcsuzásnak?
S új kéjnek áll-e ellene
A ráúnás, a szürke másnap,
S az öntetszelgés kelleme?
Óh, drága társnőm, hidd el nékem:
Számodra más rendeltetett,
Mint durva rabnők szűk körében
Leélni egy bús életet...
Kislelkű és közömbös lények.
Ellenség és hazug barát,
Félelmek és meddő remények
Sivár köznapja hullna rád...
Te nem fonnyadsz el, vágyak nélkül
Senyvedve zord falak mögött,
Egyformán távol istenségtől
És embertől, imák között;
Óh, nem, te tündérszép teremtés,
A sors téged más végre hí',
Epedni néked mást jelent és
Várnak más vágyak kéjei!
Hagyd el sok régi ábrándképed
S a Föld csip-csup törvényeit -
Cserébe megnyitom tenéked
Egy felsőbb lét örvényeit!
Intek s repül sok könnyü lélek
Lábadhoz engedelmesen,
Szolgálnak mint tündércselédek
Tenéked, szép szerelmesem!
Arany-fejékedül letépem
Kelet legfénylőbb csillagát
S ráhintem ég harmatja-képpen
Éjféli rózsa illatát!
Az esti napsugárt kerítem
Könnyű szalag gyanánt köréd,
És tiszta ózonnal telítem
Lehelletednek légkörét!
És nappal-éjjel lágy zenékkel
Majd játszva zsongitom füled...
Borostyánkőből, türkisz-ékkel
Készül neked dús épület!
Ereszkedem - s a tenger elnyel;
Felszállok - felhőn túl keress...
Te vagy, ki tőlem mindent elnyer:
Óh, csak szeress!...
XI
S a vad, heves
Ajak megérintette könnyen
Száját, a reszkető kehelyt,
És lángra gyúlva szűzi könnyen,
A vágy igéjével felelt.
Lenyűgözően nézett rája:
E szem perzselt - s az éj homálya
Világos lett köröskörül...
Vág, mint tőr, védhetetlenül:
A rosszlélek győzelmet ül!
- A csók a lány keblébe mélyen
Halálos méregként hatol,
S egy rémült, fájdalmas sikoly
Cikázik át a csendes éjen.
Benn' összefolyt kéj s kín hörögve,
Könyörgés, mely vádként gyötör,
És búcsú - búcsú mindörökre
Ártatlan ifjú éltitől...
XII
Az éji strázsa ekkor éppen
A meredek falak alatt
A kongató-vassal kezében
Éjféli útján ott haladt.
A lányka cellájához tartva,
Egyszerre csak lassulni kezd,
Megáll, s csak fogja megzavarva
Kezével a súlyos lemezt.
Értetlenül áll ott, de alig
Figyel - hang kél a csendből és
Két ajk találkozása hallik:
Egy gyors sikoly s egy halk nyögés...
A hang, mely onnan így felé jött,
A vén gyanúját kelti föl,
De már egy pillanattal később
Csendes lett minden. Messziről
A zizzenő lombok felől
Hallik csak szellő suttogása
S a csermely csendes csobbanása,
Amint sötét part közt ömöl...
Az ördögűzés formuláját
Rémült-sietve mondja el,
Hogy a kisértő bosszúvágyát
A rossz gyanú ne keltse fel.
És vet keresztet, ujja reszket
A buja látomány alatt -
Lépése izgatott, sebes lett,
Amint útján továbbhalad...
XIII
Mint alvó Csipkerózsika,
Ravatal-ágyán úgy feküdt ott.
Fehér lepelnél hószínűbb volt
Fájdalmas, tiszta homloka.
Szemét örökre már lezárta.
Nem mondta volna senki sem,
Hogy nem csak szunnyadó e szem,
Mely csókra vár, vagy napsugárra...
S hogy benne élet nem pihen.
És kél a nap, de hasztalan
Borítja el, mint színarany,
Hiába próbál kedves ajka
Minden kínt elcsókolni rajta...
- Halálként zárja zord pecsét,
Mit földi kéz fel sohse tép!
XIV
A gondtalan korban Tamara
Nem hordott ily színes ruhát:
Kedves völgyéből száz virág
(Amint régtől szokás ez arra)
Borítja mint pompás kabát
S árasztja rá az illatát,
- De hűlt kezén olyan lett mint ő:
A Földnek mintegy búcsut intő...
Nem is mutatta semmi jel
Arcán, hogy vágy égette el
A bódult szenvedélyek lángján.
- Tündérábrázatán csodás
Szépséggel telt minden vonás
S nem-földi volt, akár a márvány,
Érzéstelen, lélektelen,
S belül - halálos sejtelem...
A különös mosoly, mely ajka
Szélén játszott - reáfagyott.
S ki vizsga szemmel nézte, rajta
Sok-sok fájdalmat láthatott.
Volt ott a halni megjelöltből
A lét iránti vak közöny,
S végső pillantás, mely a Földtől
Szótlan búcsúval elköszön...
Üres kép már a régi fenség,
Holtnál halottabb már e fény,
Mert benne több reménytelenség
Van, mint örökre húnyt szemén:
Olyan, mint tünde nyári estén
Arannyá olvadt vérveres fény,
Midőn a nap-hintó leszállt,
De a Kaukázus szűz haván még
A pír egy percre fenn megállt:
Távol még fény - de közben árnyék.
E félhalott sugárnak már itt
Visszfénye nem lehet soha -
És földi útra nem világít
Onnét fentről a jég hona...
XV
Szomorú útra gyűlik egybe
A sok szomszéd, rokon, barát.
- Hang nélkül küszködik s remegve,
Tépdesve ősz, zilált haját,
Gudál utólszor most nyergel meg
Lovat - fehér sörény lebeg -
És útnak indul a menet...
Három nap, három éjjel mennek.
- Ősök között, csontok között
Kiásott nyughely várja - őt.
...Gudálnak egyik őse hajdan
Sok-sok rablással vétkezett,
De nagybeteg lett, és a bajban
A megbánás elérkezett.
És ekkor, hogy megváltsa vétkét,
Istennek új szentélyt ígért,
Ott, hol gránitszirt égig ért
S addig csak szél dalolta mérgét,
Hová csak a keselyü fért...
S lőn. Nemsokára templom állott
A hófedett bércek között.
A bűnös csontja ott fent mállott
S megint békébe költözött.
Nyomán sírkertté lett a szikla,
Hol addig csak felhő lakott,
Mint hogyha ég-közelben, ott
A sírhant enyhébben borítna,
S csupán a földtől messze, fönn
Lehetne békés síri éjjel! -
Holott a holthoz úgysem ér el
Sem mult bánat, sem mult öröm...
XVI
Az étert egy szent angyal járta.
S hogy útján arra érkezett,
Aranyszárnyát szélesre tárta
És gyengéden karjába zárta
A lánylelket, mely vétkezett...
Hogy többé már ne bántsa kétség,
Édes szókat súgott neki,
S ha volt ott bűn és szenvedés még
Lemosták angyal-könnyei.
...Távolról már fülükbe csendül
Felsőbb szférákból szent zene -
Midőn lentről útjukba lendül
A mélység ádáz szelleme.
Hatalmas, mint a zúgó szélvész,
Mennykőcsapásként dörrenő
Hangjában gőg és őrült féltés -
Csak ennyit szól: "Enyém e nő!"
S ekkor Tamara bűnös lelke
Védője kebléhez simult,
Félelme hő imába fúlt:
- A végzetes jövő most telt be!
Megint az állott ott közel.
De óh! ki ismerhette fel?
Most vad gyűlölséggel tekintett,
Olyan halálos mérget hintett -
Az ős-ellenség volt maga!
A sír fuvalmával legyintett
És nem mozdult ábrázata...
"Távozz innét, sötétség lelke!" -
Az égi hírnök így felelt,
- "A bűn eléggé ünnepelt!
Bírád előtt állsz most e helyt,
Mert döntött már az Úr kegyelme!
A megpróbáltatás letelt,
S ha elhányjuk a porhüvelyt,
Lepattant minden földi lánc.
Tudd meg: rég várjuk már e lányt!
Tudd meg, hogy oly lény ő, kinek
Felmérhetetlen szenvedéssel,
Elérhetetlen kedvteléssel
Egy perc - az éltét tölti meg!
Abban, kit Isten így jelölt meg,
A tiszta éter testet ölt;
Teremtetett, de nem a Földnek,
És nem számára lett a Föld!
Kegyetlen váltságdíjjal kellett
Hogy megfizesse kételyét:
Egyszerre érzett kínt, szerelmet...
S szerelmének megnyílt az ég!"
Szól és lesujtó pillantással
Ránéz kérlelhetetlenül,
S egy ujjongó nagy szárnycsapással
Az ég kékjében elmerül...
A Démon ottmaradt legyűrve,
Átkozva őrült álmait,
S megint, mint rég, ellenszegülve
Magányosan repült az űrbe:
Szivében sem remény, se' hit!...
---
A függélyes sziklák felett,
A Kojsauri-szurdok fölébe
Ma is még zordonan mered
A régi romnak csipkeszéle.
Mesékben fel-felbukkanó,
Félőn hallgatják gyermekek még...
Kisértetjárta néma emlék:
Legendás korszakról tanú -
A fák között sötétlik át.
A völgyben épült egy aul,
A föld ott zöld, csupa virág,
Zsibong sok tarka hang alul -
S fent elvész. Messzi karavánok
Csengettyű-hangja hallható.
Ködök között utat talál ott
A habzón csillogó folyó.
Langyos tavasznak, napsugárnak,
Örökkétartó ifjúságnak
Örül a természet s nevet,
Mint gondtalan, pajkos gyerek.
Ám fenn a vár, célját betöltvén,
Oly búsan áll a szirtfokon,
Mint a szeretteit túlélt vén,
Kit már nem vár barát, rokon...
Van láthatatlan sok lakója,
Mely csak a hold keltére les -
Ez nékik vidám ünnep-óra:
Zaj kél, nincs szeglet, mely üres.
Egy szürke pók - új vendég - jár ott
S máris feszít ki széles hálót.
Víg villanás a zsup között:
Zöld gyíkcsapat cikázva kúszik,
S a szétmállott küszöb fölött
Egy kígyó nagy vigyázva csúszik
A rés felől, ahol hevert -
Majd hármas gyűrűben tekerg,
Majd szallagként fekszik kinyúlva,
Villog, mint kard, mely ott maradt
A harcmezőn, a fű alatt,
A holt hős markából kihullva.
...A szűz vadonban elveszett
A mult. Az évek, mint kezek,
Nyomát gondosan elseperték...
Ki tudja már, ki volt Gudál?
Nevét nem őrzi semmi emlék,
S nem tudnak lányáról se' már...
De az, mely csontjukat takarja
Ott fenn: a templom-épület -
Ma is látszik felhők felett,
Mert védi a szentség hatalma!
Mint ajtónálló őr, sötét
Gránitkő fénylik ott. A vállán
Havas köpennyel áll a vártán,
S mellvért helyett keblén a jég
Örökkétartó fényben ég.
Az omladékos szirtszegélyek,
Mint lomhán hulló vízesések,
Miket fagy dermesztett ide,
Csüngnek s borongnak messzire...
A falról porfelhőt kavarva,
Mint őr jár ott a szélvihar,
Majd rázendít egy hosszú dalra,
Majd meg riasztó szót rivall,
S repül regélni messzi tájra
A szentélyről, s ím: Napkelet
Felől felhők sereglenek
A bűvös hely csodálatára...
De ott, a szirti sírokon
Régóta már nem sír rokon.
Zsákmányaként a zordon szikla,
A Kazbek őrzi álmukat,
S örök zajjal nem háborítja
A Föld örök nyugalmukat.
Fordította: Radó György
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése