Sebestyén Péter Első bornholmi elégia – Prva elegija iz Bornholma



Sebestyén Péter (Peter Šebešćen) Zalaegerszeg, 1967. július 07. -

Első bornholmi elégia

Kísértet-helyőrség ez itt. Valami ébren tartja e sarkát a földnek.
Aludni-vágyva egy szörny-képzelet figyel - -
Elevenné mozdul az árny; egy vénséges emlékezet.
Látta már: romokban a dán délután; nem hord hajnali színt se
nap se éj - -

Sziklaszirt őrzi önmagát. Az itt-születettek máshová vitték
sorsukat; nem tértek vissza a sárkányhajókat ácsolók. Nekik
hódolt Lloegyr s a messzi Thule. Csillagos távolság őrzi még
csontjaik; hisz roppant görbület a Föld. Ismerős égbolt nem
láthatja Vinland partjait.
Kelták, szászok, Claudius katonái - - Ők jelennek itt,
mint nyugaton, egy más kastélyban a sosemvolt-király, aki
elveszi Fortinbras álmát -- hogy meg ne haljon, ha aludni tér.

A sírokon hallgatnak a rúnák. Betűzhetetlen titkok a Körkörös
Templomokban; rejtve még a pogányok szép hite.
Itt egyetlen kereszt sem ismer Jeruzsálemet - - Elfed és bújtat,
ha úgy akarod.
Hammershus óriás terei -- mintha az anyag se rombolhatná
önmagát -- kezdték az időt. Álom-szigetet őriznek; arctalan
s nem tudva feltámadást. Sóvárog a csönd a mára elfeledett
feledésre.

Fölfedve a kristály-végtelent, szólnak a sziklák.
„- Mérhetőre nem lelsz, ifjú ember. Számíthatsz akárhány
jégkorszakot: három milliárd év, nekünk ezt jelenti a Semmi.
Hétszer láttuk fordulni galaktikánk. Azért most végy papírt
és írj. Tudjuk: bekötött önmagába, mint mind a világ műveit,
téged is az idő. Ülj le ránk; hallgass a holtakra, kik tollad
vezetik. Ne félj: örökre káprázat vigyáz.
Még megszólítunk: az éj, a fű, a kő."

Prva elegija iz Bornholma

Sablasno je to utvrđenje. Nešto u budnom stanju održava taj ćošak zemlje.

Neman-uobrazilja željna sna promatra - -

Sena oživi; neka prastara utvara.

Jeste već videli: u ruševinama je dansko popodne; nije kićen u jutarnji purpur ni

noć ni dan - -

Stenik sam sebe čuva. Ovde rođeni svoju sudbu u tuđim krajevima

doživljavaju; nisu se vratili dunđerini brodova sa zmajevima. Njima

se klanjao Legir i daleki Tule. Zvezdana daljina još čuva njihove

kosti; jer Zemlja je strahovit pregib. Znano nebo ne može videti

obale Vinlanda.

Kelti, saksonci, vojnici Klaudiusa - - Oni se pojavljuju tu,

kao na zapadu, u nekom drugom dvoru nepostojeći kralj ko

uze san Fortinbrasa - - da ne mine kad usni.

Neme su dine na grobovima. Nedokučive tajne u Kružnim
Hramovima; skrivena je još blagorodna vera pagana.

Tu ni jedan križ ne poznaje Jerusalima - - Pokriva i skriva,

kako ti se sviđa.

Ogromni prostori Hamershusa - - kao da se ni materija sama

ne razlaže -- načeli su vreme. Čuvaju ostrvo sna; bezličan,

ne sluti vaskrs. Tišina već za danas zaboravljenim zaboravom

čezne.

Otkrivajući bezgraničnost kristala, oglasili su se stene:

„ – Merljivo nećeš naći, mladiću. Možeš računati bezbroj

ledenih doba: trimilijarde godina, nama to znači Ništa.

Sedam puta smo videli okrenuti našu galaktiku. Uzmi papir

i piši. Znamo: i tebe je , kao i svako delo ovoga sveta, optočio

vreme. Smesti se na nas; osluškivaj mrtve koji ti pero

vode. Ne plaši se: večnost opsena čuva.

Još oslovimo: noć, trava, stena.”

Prevod: Fehér Illés