Sebestyén Péter (Peter Šebešćen) Zalaegerszeg, 1967. július 07. -
A trubadúr elköszön Királynőjétől
(él egy hölgy, aki azt állítja, hogy
én e költő reinkarnációja vagyok…)
Ezerszer írtam le a neved. Ezerszer átkoztam el a Teliholdat. Nem hívhatok se mélységet, se magasságot: az asszonyi szív megbabonázható ugyan, de végső akarata nem. Férjhez mégy, Eleonóra, Aquitania szép Királynője: ez országod érdeke. Nem irigyellek: Henrik egyszerűen elviselhetetlen. Egy vadkan.
Hány vaddisznót nyilaztál le vagy döftél agyon, Úrnőm, a vadászatokon? Nem tudom, de sokat. Pajzsom védelmezett, ám nem volt szükséged rá. Egyetlen nagy fogócska-játék Neked a világ; engem is megragadtál és nem engedtél el azóta sem. (Mit sem használtak a formulák, amiket az ily esetekre – például – Alhazred ajánl a Necronomicon lapjain; a tyanai Apollonius módszereivel is mindhiába próbálkoztam…) A bűbájt, az ős igéket, miket vágyam és félelmem kívánt Reád, egyszerűen kinevetted.
Éjjelente succubusok kántálják fülembe az ostoba tennivalókat: hogyan kössem meg lelked, öled, gyönyörű kebleid; alig győzöm elhessegetni őket. Oly sok éve már… Amúgy: ha igaz a szerelem, a mágia fölösleges; a Mágus pedig ostoba. Angol földre lépsz, Úrnőm; hideg és esős ott a világ. Szakítok hát lelkemből még egy rózsaszálat: itt marad a könyv – az első vagy az utolsó -, a Mabinogion. Aztán távozom, még mielőtt Te is elmégy. Oly tájakra vezet utam, ahol emberi szemnek nincsen láthatár. Még Neked sem, Úrnőm; pedig csodálatosabb és szabadabb asszonyt nem ismertem Nofretete óta, akinek nevét – rajtad kívül – itt még sohasem hallották.
Jobb lesz így. Dúl a fecsegés, locsogás, és túl sok pap próbál szúrósan nézni a szemeimbe. Eleinte szórakoztatott, mikor folyton beleizzadtak és megfájdult az a tökkelütött fejük. Most viszont már valami mást emlegetnek: üres a helyem a miséken; hogy testem nem fogja semmilyen fegyver; beszélő állatokat; csupa olyasmit, amiről sejtelmük sem lehet, nemhogy bizonyosságuk. Egy püspök – mindegy, melyik – azt állítja: szívemre égetve ott a Pentagrammaton. Te tudod, Úrnőm, az igazat; de mit számít már mindez?
Vigyázz a csuhásokkal; sosem kedvelték a Királynőt. Ezután Királyné leszel; ám Tőled függ, Henrik játékszerévé válsz-e, vagy úgy mozgatod őt, mint az ügyes velencei mutatványosok a bábokat. Mégis féltelek: a férfivágy tüzelte, hatalommal eltelt gonoszság ellen még az örök Éva ereje is kevés lehet; az irgalmatlanság keresztjei pedig már ezer éve állnak és bűneik az egekbe kiáltanak.
Tegnap láttalak a kertben; nem búcsúzkodom. Párnád alatt ott a pergamenre rótt kézirat: tégy vele, ahogy tetszik. Nap és Csillag kísérjen, Eleonóra, lovagod és dalnokod halhatatlan szerelme. Arra kérlek még: a kalitkákból engedd szabadon madaraidat. Gondoskodom róla, hogy messzi hazájukba eljuthassanak, hiszen velük repülök én is: Chrétien de Troyes.
Feledékeny az ember. Remélem, nemsokára hírem se marad.
Trubadur se oprašta od svoje Kraljice
(živi jedna dama, koja tvrdi da
sam ja reinkarnacija tog pesnika)
Hiljadu puta sam napisao tvoje ime. Hiljadu puta sam prokleo Pun Mesec. Ne mogu prozvati ni dubinu, ni visinu: žensko srce može biti opčinjeno ali ne i njena krajnja volja. Udaješ se, Eleonora, lepa Kraljica Akvitanije: to je državni interes. Ne zavidim ti: Henrik je jednostavno nepodnošljiv. Vepar.
Koliko vepra si ustrelila ili zaklala, Gospodarico moja, u lovu? Ne znam, ali zasigurno mnogo. Štitio te je moj štit ali zaštita ti nije trebala. Za Tebe je svet velika igra vije; i mene si zgrabila i od onda nisi me pustila. (Nisu koristili formule, koje su za takve prilike – na primer – Alhazred na listovima Nekronomikona preporučuje; zalud sam pokušao i primenom metoda Apolona iz Tiane…). Čari, iskonske mudrosti koje sam Ti sam žudnjom i strepnjom nudio, jednostavno si ismejala.
U gluvo doba noću sukubusi mi budalaštine kreštaju u uho: kako da ti zarobim dušu, krilo, prekrasne grudi; jedva ih stižem oterati. Odavno… Uostalom: ako je ljubav istinska, nepotrebne su vračarije; a Mađioničar je bedast. Na tlo Engleske stupaš, Gospodarico moja, tamo je hladno, vreme kišovito. Još ću isčupati jednu ružu iz moje duše: ostat će tu knjiga – dal prva il poslednja – Mabinogion. Pa ću se udaljiti pre no što Ti budeš otišla. Moje ceste vode na predele gde za ljudsko oko horizont ne postoji. Ni za Tebe, Gospodarico moja; ne mari što od tebe sjajniju, slobodniju ženu nisam poznavao od Nefretete, čije ime – osim tebe – tu još niko nije čuo.
Bit će bolje tako. Pustoši brbljanje, blebetanje, previše popova pokušava mi prodorno gledati u oči. Na početku me ja zabavljalo njihovo znojenje i bedasta brižnost. Sad već nešto drukčije pričaju: prazno mi je mesto na misama; moje telo nikakvo oružje ne može raniti;
spominju životinje koje govore; takve stvari o kojima pojma nemaju a kamo li čvrsto saznanje. Jedan biskup – sasvim je sve jedno, koji – tvrdi: na srce mi je Pentagramatom urezan. Ti, Gospodarico moja, znaš istinu; al šta sve sad to vredi?
Budi pažljiva sa mantijašima; Kraljice nikad nisu voleli. Od sada bit ćeš Kraljica; ali o Tebi ovisi, dal ćeš biti igračka u ruci Henrika ili ćeš ga tako pokretati, kao marionete spretni mletački lakrdijaši. Ipak, strepim zbog tebe: protiv zlobe nagnut čežnjom muškarca i napunjen silom i snaga večne Eve može biti malo; križevi nemiosrdnosti su već stolećima zabijeni, njihovi gresi do nebesa protežu.
Juče sam te video u vrtu; ne opraštam se. Ispod tvog jastuka je rukopis od pregamenta: radi s tim po svojoj volji. Neka te Sunce i Zvezda prati, Eleonora, ljubav tvog trubadura je besmrtna. Molim te: oslobodi tvoje ptice iz kaveza. Trudit ću se da se vrate u njihovu daleku domovinu, zajedno ćemo leteti: Chrétien de Troyes.
Zaboravan je čovek. Uskoro, nadam se, od mene ni glasa neće ostati.
Prevod: Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése