Babits Mihály (Mihalj Babič)
Szekszárd, 1883. november 26. – Budapest, 1941. augusztus 4.
Lelkem kiszikkadt mezején
Lelkem kiszikkadt mezején
pár szál virágot keresek
annak ki lelkem lelke és
minden virágnál kedvesebb,
pár szál virágot keresek
annak ki lelkem lelke és
minden virágnál kedvesebb,
kit boldog lennék boldogan
tudni, álomnál édesebb
életben, s mégis én teszem
hogy az élete csupa seb.
tudni, álomnál édesebb
életben, s mégis én teszem
hogy az élete csupa seb.
Fojtó szélverte zord mezőn
böngészve, sírva keresek...
Szegény, szegény virágaim,
be fonnyadók, be kevesek,
böngészve, sírva keresek...
Szegény, szegény virágaim,
be fonnyadók, be kevesek,
bús menekültek, mint magam,
s halálra szántak, s kékesek,
s utolsó pár szál ez talán
amit most lábadhoz teszek.
s halálra szántak, s kékesek,
s utolsó pár szál ez talán
amit most lábadhoz teszek.
Tünődöm olykor, édesem,
jobb lesz-e ha már nem leszek?
Lesz-e nyaradnak ősze még
vidámabb, és virága szebb?
jobb lesz-e ha már nem leszek?
Lesz-e nyaradnak ősze még
vidámabb, és virága szebb?
Na sušnom polju mog duha
Na sušnom polju mog duha
za onu berem cvet po cvet
koja je duša mog uma
i draža je no što je svet
koju bi rado video
radosnu u snovima,
a ipak sam ja kriv što je
ranjena među živima.
Na hladnom, surovom polju
prebiram, plačući tražim…
Jadne li puste ledine,
cveće tu jedva nalazim,
ubogo, svelo, odbeglo
baš kao i ja što umirem.
Evo i zadnjih strukova
koje za tebe ubirem.
Razmišljam katkad, bez mene
da li ćeš bolje živeti?
Da l’ će jesen tvoga leta
vedriji cvet ti doneti?
Prevod: Fehér Illés
Objavljeno: Ezüst híd – Srebrni most (2011)
Családi kör, Novi Sad,
Auf meiner seele dürrem karst
Ob ich auf meiner Seele Karst
noch ein paar Blumen für sie find?
Für sie, die mir so teuer ist,
viel teurer, als es Blumen sind?
Wie gerne säh ich sie beglückt,
träumend und wunschlos, frohgesinnt –
und bin doch selber daran schuld,
daß ungestillt ihr Herzblut rinnt.
Ich streune weinend durch den Karst,
gedörrt vom heißen Wüstenwind.
Die armen Blumen welkten hin,
so spärlich sie gewachsen sind.
Schon sterbend stehn sie wie ich selbst,
den Tod erwartend, müd und blind.
Doch nimm die armen Blümlein hin,
sie sind mein letztes Angebind.
Liebste, ich hab mich oft gefragt:
Wär es nicht besser, ich verschwind?
Folgt deinem Sommer dann ein Herbst?
Ein Feld, das heitrer für dich grünt?
Übersetzung: Géza Engl
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése