Babits Mihály Fortissimo – Fortissimo

Babits Mihály (Mihalj Babič)

Szekszárd, 1883. november 26. – Budapest, 1941. augusztus 4.

Fortissimo

Haragszik és dul-fúl az Isten
vagy csak talán alszik az égben,
aluszik vagy halott is épen - ki költi őt föl, emberek?
Anyák, sírjatok hangosabban:
akit föl nem ver annyi ágyú,
rezzenti-é gyenge sírástok?
És ne is könnyel sírjatok,
mert a könny mind csak földre hull:
hanggal sírjatok föl az égre,
sírjatok irgalmatlanul:
ne oly édessen mint a forrás,
ne oly zenével mint a zápor,
ne mint a régi Niobék:
hanem parttalan mint az árvíz,
sírjatok vagy a görgeteg
lavina, sírjatok jeget,
tüzet sírjatok mint a láva!
A drága fiúk hullanak
vérben a hóra napra-nap.
Ne hagyjatok aludni senkit:
ki ma csöndes, gonosz vagy gyáva,
de érdemes-e félni még?
és érdemes-e élni még?
Ó, mért nem hallani hangotok?
Menjetek a piacra sírni,
sikoltsatok a templomokban
vadak asszonyai, vadakká
simuljatok õrjítõ, õrült
imában!

És ha hasztalan
ima, sírás: - mi káromolni
tudunk még, férfiak! Ma már
hiszünk káromlani-érdemes
alvó magasságot a Sorsban.
Hányjuk álmára kopogó
bestemmiáknak jégesőjét!
Mért van, ha nincs? Mért nincs, ha van?
Tagadjuk őt, talán fölébred!
Cibáljuk őt, verjük a szókkal!
mint aki gazda horkol égő
házban - a süket Istenét!

Süket! Süket!...

Ó ma milyen jó
volna süketnek mint az Isten!
Süket a föld, nem érzi hátán
hadak alázó dobogását.
Jó volna süketen csirázni
mint virághagyma föld alatt:
minden süket földben, Istenben
csak az ember szakadt ki a
süket Istenből iszonyokra
kikelt belőle féreg-módon,
Isten férgének, viszkető
nyüzsgésre, fájni - mert, ami
nem süket Isten: fájdalom,
míg az Istenbe visszahal!

Fortissimo

Ljuti se i bjesni naš Gospod

ili možda na nebu spava,

spava, ili ga mrtvilo spasava,

tko će ga probuditi, o, ljudi?

Majke, plačite glasnije:

kog toliki topovi ne probude

zar može trgnut slabašni vaš plač?

I ne plačite suzama,

jer suze sve na zemlju padaju,

plačite glasom gore u nebo,

plačite nemilosrdno:

ne tako slabo kao izvori,

ne s takvom glazbom kao dažd,

ne kao pradavne Niobe:

već bezobalno kao potopi

plačite, ili kao usovi

lavine, plačite tučom ledenom,

il oganj-lavom plačite u nebo.

Dragi vam sinovi padaju

u krvi na snijeg iz dana u dan.

Ne dajte da spava nikome:

tko je danas miran, kukavan je i slab,

al isplati li se plakati još,

al isplati li se plakati još,

O, zašto se ne čuje vaš glas?

Iziđite na trg, tu plačite,

urlilčite u crkvama,

podivljale žene, divljajte

mlitve lude urlajte

u molitvi.

A ako beskorisni su

molitve i plač: – proklinjati još

znamo mi, muškarci. Danas već

vjerujemo i kletve da zaslužuje

zaspala Veličina našeg Usuda.

Ispljujmo mu na uljuljani san

ledenu kišu psovki, kletava!

Što jest, ako ga nema? Što nem ga, ako jest?

Porecimo ga, probudimo ga psovkom

ko gazdu koji hrče dok

kuća mu gori – gluh je Gospod naš!

Gluh je! Gluh!

O, kako bi danas dobro

bilo gluh biti ko gluhi Gospod Bog!

Gluha je zemlja, ne osjeti na sebi

bubnjanje mrtvih armija.

Dobro bi bilo postati gluh

ko klice lukovice cvijeta pod zemljom:

sve je gluho, u zemlji, u Bogu,

samo se čovjek sam istrgnuo

iz gluhog Boga svog, na užase

izmigoljio iz njega kao crv,

ko crv Božanstva, razdražljiv, ljut,

da vrišti, da ga boli – jer tko danas nije

gluhi Bog, tog mora boljeti

dok ne umre natrag u gluhog Boga svog.

Prevod: Enver Čolaković

 

http://www.youtube.com/watch?v=bh5zYEIO5gE

Babits Mihály Szimbólumok (Stanzák) – Simboli (Štanze)

Babits Mihály (Mihalj Babič)

Szekszárd, 1883. november 26. – Budapest, 1941. augusztus 4.

Szimbólumok (Stanzák)

1. Ne mondj le semmiről

Ne mondj le semmirõl. Minden lemondás
egy kis halál. Ne mondj le semmirõl.
Minden halál gyilkosság (lélekontás):
meghalni bûn, ne mondj le semmirõl.
Isten mûvét rongálja bármi rontás.
meghalni bûn, ne mondj le semmirõl:
minden vágyad az Isten szava benned
mutatva, hogy merre rendelte menned.

2. Szimbólum a holdvilágról

Fenn sötét vízben arany csónak úszik
lenn arany vízben úszik barna csónak.
A menny párkányán amaz lengve kúszik
ez rengve csúszik tetején a tónak.
Amaz ében egébe felbúcsúzik
(mint multba emlék) meg sem áll a szónak:
mégis a vizet mind aranyba fösti,
mely lenn sötét csónakunkat füröszti.

3. Másik szimbólum (Új magyar költészet)

Én csöpp hazám! be messze vagy, be rejtett,
fény nélkül és magadban kushadó
a sors nagy árja félúton elejtett
s állsz mozdulatlan, mint a lusta tó
lusta tó, melyet Isten is felejtett
nyúlsz Adriákig, bágyadt poshadó:
holt tükrödön, szinjátszó, sima márvány,
vígaszul villog sok beteg szivárvány.

4. Nunquam revertar

Nunquam revertar - mondta Dante hajdan
nunquam revertar - mondanám bár én is
nunquam revertar - harci zivatarban
nunquam revertar - tömlöc éjjelén is
nunquam - legyen az Isten átka rajtam
revertar - bárha beledögleném is
üvölteném én is az õ helyébe'
nunquam revertar - századok fülébe!

5. Sárga lobogó

Szálljon a lelkem sárga lobogóval
messze kerüljön minden gyáva bárka
szálljon a lelkem sárga lobogóval
s gyáva ha lát, legyen az arca sárga
szálljon a lelkem sárga lobogóval
feléd, új kórok, új veszélyek árka,
szabad, magányos, bús, beteg hajóval
szálljon a lelkem sárga lobogóval.

Simboli (Štanze)

1. Ne odreci se ničeg

Ne odreci se ničeg. Svako je odricanje

po jedna mala smrt. Ne odreci se ničeg.

Svaka je smrt umorstvo (i duše otjecanje):

umrijeti je grijeh. Ne odreci se ničeg,

Gospodnje djelo svako pokvari umiranje,

umrijeti je grijeh, ne odreci se ničeg:

svaka je u tebi žud božanske riječi tkanje

koje određuju tvoj put, tvoje umiranje.

2. Simbol o mjesečini

Po tamnim vodama gore zlatan se čamac stere,

dolje u zlatnoj vodi pliva smeđ maleni čamac.

Po rubu nebesa prvi ljuljuškajuć se vere,

drugi drhteći plovi jezerom kao mamac.

Prvi ebanovinu nebesa sjajem pere

(ko uspomena na dan) ne zaustavlja pramac,

već stalno dolje vodu bojama zlatnim šara

koju naš tamni čamac laganim veslanjem para.

3. Drugi simbol (Nova mađarska lira)

U daljini se skrivaš moja draga domovino!

bez osvjetlenja, u sebi skrušeno,

bujica sudbe na pola puta te je izgubio

i stojiš nepomično kao lijeno jezero,

lijeno jezero kojeg je Bog zaboravio,

al do Jadrana se protežeš, klonulo, nemo:

na mrtvom tvom ogledalu mramor šareni,

kao za utjehu, sa bezbroj duga titra, šareni.

4. Numquam revertar

Numquam revertar – reče davno Dante

numquam revertar – reć da mi je moći

numquam revertar – sred oluje ratne

numquam revertar – u tamničkoj noći

numquam – nek na me božja kletva padne

revertar – makar crko bez pomoći

urliknuo bih mjesto njeg u tmuši

numquam revertar – stoleću u uši.

5. Žuta zastava

Nek mi duša s žutom zastavom leti

nek svaka bijedna barka od mene bježi

nek mi duša s žutom zastavom leti,

ako me kukavica sretne, nek mu lice bledi

nek mi duša s žutom zastavom leti

novim izazovima, opasnostima, prema tebi,

sa lađom, slobodnom, samotnom, tužnom,

neka leti moja duša sa zastavom žutom.

Prevod: Enver Čolaković (1., 2. i 4.)

              Fehér Illés (3. i 5.)



Babits Mihály A sorshoz – Sudbina

Babits Mihály (Mihalj Babič)

Szekszárd, 1883. november 26. – Budapest, 1941. augusztus 4.

A sorshoz

A sorshoz szóltam s zúgolódtam hangosan:
- Vak isten!
vakon szövöd az évek tarka szőnyegét
és nem nézed, hol van visszája, hol szine?
Villogó, éles tűdre tűzve szívemet
fonákul szőtted szőnyegedbe.

Ki égi nedvek rosszszivű csaplára vagy
ki szomjazónak sós vizet mérsz, égő szívnek olajat,
a kéjek és kinok szeszét szeszélyesen töltöd nekünk,
hogy melyikből iszunk, már azt se tudjuk.

De megrészegszünk italodtól és te nézed pajkosan,
hogy őrült bakháns-módra mint ugrándozunk fejetlenül
vagy mint a mérgezett patkányok, össze-vissza futkosunk
s te nézed.

Vak isten!
vakon szövöd az évek tarka szőnyegét
és nem nézed hol van visszája, hol szine,
de nézed,
hogy őrült bakháns-módra mint ugrándozunk fejetlenül
vagy mint a mérgezett patkányok, össze-vissza futkosunk.

Te Caesar!
a nap talán csak egy mesés karbunkulus, amelyen át
küzdelmeinknek véres szinjátékait
te nézed,
és mi halálra született, vergődő gladiátorok,
mint hizlalt állatok, kiket csak ölni, halni, hullni csak
bocsátanak ki ketrecünkbõl a teres homok fölé,
üdvözlünk, Caesar, a homokról.

Vak isten!
vakon szövöd az évek tarka szőnyegét
és nem nézed, hol van visszája, hol szine;
villogó, éles tűdre tűzve szívemet
fonákul szőtted szőnyegedbe.

Sudbina

Sudbinu zazvah i negodovah glasno:

– Slijepo božanstvo!

Slijepo tkaš života šaren sag

i ne gledaš gdje je naličje, gdje lice.

Na sjajnu oštru iglu nabola si mi srce

i naopako ga u svoj sag utkala.

Ti, koja si nebeskih sokova krčmar srca zla

i žednima slanu vodu točiš, a srcu upaljenu ulje,

esenciju naslada i muka samovoljno nam sipaš

pa ne znamo više iz koje čaše pijemo i što.

Al opijamo od tvog pića i ti nestašno promatraš

kako poput poludjelih pijanica bezglavo tumaramo

il kao potrovani štakori amo-tamo trčkaramo,

a ti gledaš.

Slijepo božanstvo!

Slijepo tkaš života šaren sag

i ne gledaš gdje je naličje, gdje lice,

al gledaš

kako poput poludjelih pijanica bezglavo tumaramo

il kao potrovani štakori amo-tamo trčkaramo.

Cezare!

Sunce je možda samo dogled iz priče kroz koji

krvavo kazalište naših muka

promatraš

i mi, za smrt rođeni, izmučeni gladijatori

ko tovljene životinje koje tek na klanje, na smrt, na vješanje

ispuštaju iz kaveza nad pijesak arene uz pljeskanje,

pozdravljamo te, Cezare, iz pijeska.

Slijepo božanstvo!

Slijepo tkaš života šaren sag

i ne gledaš gdje je naličje, gdje lice.

Na sjajnu oštru iglu nabola si mi srce

i naopako ga u svoj sag utkala.

Prevod: Enver Čolaković

Babits Mihály Balázsolás – Blažovanje (Molitva svetom Blažu) – Supplication to Saint Blaise

Babits Mihály (Mihalj Babič)

Szekszárd, 1883. november 26. – Budapest, 1941. augusztus 4.

Szent Balázs ikon

Balázsolás

Szépen könyörgök, segíts rajtam, Szent Balázs!

    Gyermekkoromban két fehér

gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon

    s úgy néztem a gyertyák közül,

mint két ág közt kinéző ijedt őzike.

    Tél közepén, Balázs-napon

szemem pislogva csüggött az öreg papon,

    aki hozzád imádkozott

fölém hajolva, ahogy ott térdeltem az

    oltár előtt, kegyes szokás

szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én,

    s ő se jól értett. De azért

te meghallgattad és megóvtad gyermeki

    életem a fojtogató

torokgyíktól s a veszedelmes mandulák

    lobjaitól, hogy fölnövén

félszáz évet megérjek, háladatlanul,

    nem is gondolva tereád.

Óh ne bánd csúf gondatlanságom, védj ma is,

    segíts, Sebasta püspöke!

Lásd, így élünk mi, gyermek módra, balgatag,

    hátra se nézünk, elfutunk

a zajló úton, eleresztve kezetek,

    magasabb szellemek – de ti

csak mosolyogtok, okos felnőttek gyanánt.

    Nem sért ha semmibe veszünk

s aztán a bajban újra visszaszaladunk

    hozzátok, mint hozzád ma én

reszkető szívvel… Mosolyogj rajtam, Balázs!

    ki mint a szepegő kamasz,

térdeplek itt együgyű oltárod kövén –

    mosolyogj rajtam, csak segíts!

Mert orv betegség öldös íme engemet

    és fojtogatja torkomat,

gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm

    zihál, s mint aki hegyre hág,

mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel,

    kifulva, akként élek én

örökös lihegésben. S már az orvosok

    kése fenyeget, rossz nyakam

fölvágni, melyet hajdan oly megadón

    hajtottam gyertyáid közé,

mintha sejtettem volna már… Segíts, Balázs!

    Hisz a te szent gégédet is

kések nyiszálták, mikor a gonosz pogány

    kivégzett: tudhatod, mi az!

Te ismered a penge élét, vér izét,

    a megfeszített perceket,

a szakadt légcső görcseit, s a fulladás

    csatáját és rémületét.

Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen,

    okos felnőtt! Te jól tudod,

mennyi kínt bír el az ember, mennyit nem sokall

    még az Isten jósága sem,

s mit ér az élet… S talán azt is, hogy nem is

    olyan nagy dolog a halál.

Blažovanje (Molitva svetom Blažu)

Preklinjem te, Sveti Blaže, pomozi mi!

     Sećam se još kao dete dve bele sveće

su mi stavili u križ preko mojih slabašnih ramena

     i poput preplašene srne sam promatrao

svet uklešten između stubova sveća.

     Usred zime, na dan svetog Blaža

očarano sam promatrao starog popa

     ko je molitvu nad mnom nagnuto

tebi govorio, kako sam pun pijeteta

     ispred oltara klečao

neuko mrmljao molitvu, što ni on, ni ja

     nije potpuno razumeo. Ali ti si

me poslušao i zaštitio moj dečački

     život od zagušljive

difterije i opasnih režnjeva

     krajnika, tako uz tvoju pomoć

doživeo pola stoleća iako, stidim se,

     na tebe nisam ni mislio.

Nemoj me kazniti zbog mog nehata, i danas me čuvaj,

     pomozi, biskupe Sebaste!  

Vidiš, ovako mi živimo, poput deca, naivno,

     ne osvrćemo se unazad, odlazimo

putem vreve napuštajući vaše ruke,

     ruke viših duhova – al vi

samo se smeškate, kao što mudracima priliči.

     Ne rani vas ako vas ne primećujemo

al u zlu opet pred vas klečimo

     kao što to ja sada činim

drhtavim srcem… Možeš me ismejati, Blaže!

     mene, ko kao cviljiv golobradac

kleči na kamenu tvog priludnog oltara –

     ismej me, al mi pomozi!

Jer podmukla me bolest napala,

     neprekidno guši,

grlo mi se suzuje, dah nestaje, pluća

     brekću, i kao neko ko na brdo se penje,

pod teretom sve teže savladajući strminu,

     iscrpljeno živim

u večnom dahtanju. I već skalpel

     mi preti, da mi bolestan vrat

proreže, kojeg sam nekad tako predano

     savio imeđu tvojih sveća,

možda već tad sluteći… Pomozi, Blaže!

     Jer i tvoje sveto grlo su

noževi sekli, kad te je opaki paganin

     pogubio: znaš, šta to znači!

Ti poznaješ oštricu noža, okus krvi,

     razapete trenutke,

grč pocepanog dušnika, borbu

     i užas davljenja.

Pomozi! Ti već sve znaš, sve si preživeo,

     postao mudrac! Ti dobro znaš,

koliko čovek može podneti, koliko još nije previše

     čak ni od dobrote Gospodnjeg,

i znaš šta život vredi… I možda i toga si svestan

     da smrt nije ni tako velika stvar.

Prevod: Fehér Illés

Supplication to Saint Blaise

I’m asking very nicely now. Please help, Saint Blaise.

I can remember childhood days,

white candles held in front and crossed on my frail neck,

how from behind them I would look,

a roe behind two branches, apprehensively.

Mid-winter, and Saint Blaise’s Day,

my eyes were blinking, fixed upon the aged priest

wholly intent on praying just

to you, but bending over me kneeling before

the altar; true to sacred lore,

he muttered in a learned language neither I

nor he well understood. Yet my

health was preserved; you understood the formula;

you kept from me diptheria,

and inflammation of the tonsils, even croup,

with this result: I have grown up,

keeping, for half a century, so very well

that I’ve not thought of you at all.

O Bishop of Sebasta, don’t be hurt by my

ingratitude. Help me today!

You know the childish way in which we all go on:

we don’t look back, we cut and run

away along the drifting highway, letting go

the hands of higher beings; you

just smile at us as adults do, being wise, not hurt

by what is simply lack of thought,

smiling at us once more when, troubled, we return,

as I, I must admit, have done

today with beating heart … Please smile at me, Saint Blaise!

Yes, smile at me, upon my knees

before your simple altar-stone, a whimpering whelp –

smile if you like, Saint Blaise, but help!

The trouble is, you see, a treacherous disease

is killing me, starting to squeeze

my larynx tighter, and my air is running out,

just as a climber’s breath comes short

and climbing gets more difficult, or like a ton-

weight on my back; so I go on

in everlasting panting, while the surgeon’s knife

is threatening to preserve my life

by cutting up my wretched throat, that very throat

which I, farsightedly, held out

(remember, Blaise!) between your candles long ago …

Your consecrated larynx too,

when those so-wicked heathen were intent on killing,

blunt knives cut: so you know the feeling!

You know the blade’s edge and the taste of blood, you know

moments of desparation too

in the contraction of the torn windpipe, the fight

in terror as we suffocate.

Help! It is over now for you, you know it all,

you wise grown-up! You know quite well

what pain is bearable, how much is not too much

even for all the goodness which

is God, and what life’s worth … And even, maybe, that

death is nothing to write home about.

Translated by  J. G. Nichols

 



Babits Mihály Messze, messze – Daleko... daleko...

Babits Mihály (Mihalj Babič)

Szekszárd, 1883. november 26. – Budapest, 1941. augusztus 4.

Messze, messze

Spanyolhon. Tarka hímü rét.

Tört árnyat nyujt a minarét.

Bús donna barna balkonon

mereng a bíbor alkonyon. 

Olaszhon. Göndör fellegek,

Sötét ég lanyhul fülleteg.

Szökőkut víze fölbuzog.

Tört márvány, fáradt mirtuszok. 

Göröghon. Szirtek, régi rom,

ködöt pipáló bús orom.

A lég sürű, a föld kopár.

Nyáj, pásztorok, fenyő, gyopár. 

Svájc. Zerge, bércek, szédület.

Sikló. Major felhők felett.

Sötétzöld völgyek, jégmező:

harapni friss a levegő. 

Némethon. Város, régi ház:

emeletes tető, faváz.

Cégérek, kancsók, ó kutak,

hizott polgárok, szűk utak

Frankhon. Vidám, könnyelmü nép.

Mennyi kirakat, mennyi kép!

Mekkora nyüzsgés, mennyi hang:

masina, csengő, kürt, harang. 

Angolhon. Hidak és ködök.

Sok kormos kémény füstölög.

Kastélyok, parkok, labdatér,

mért legelőkön nyáj kövér. 

Svédhon. Csipkézve hull a fjord.

sötétkék vízbe durva folt.

Nagy fák és kristálytengerek,

nagyarcu szőke emberek. 

Ó mennyi város, mennyi nép,

Ó mennyi messze szép vidék!

Rabsorsom milyen mostoha,

hogy mind nem láthatom soha!

Daleko... daleko...

Španjolska. Livada šaren vez.

Sjena minareta britki rez.

Sa svog balkona sjetna dona

Zuri u grimiz nebosklona.

Italija. Kudravi oblaci,

Tamni i sumračni kišnjaci.

Vodoskoka mlazevi pršte.

Lomljen mramor. Mirte su mršte.

Grčka. Greben, groblje ruševina.

Magle puše vrhovi planina.

Sva zemlja golet, pust, zrak, gorje.

Pastiri, stada, smilje, borje.

Švicarska. Divokoze. Kremen štur.

Uspinjača. Nad oblakom majur.

Tamnozelene gorske doline.

Gristi bi mogli zraka svježine.

Njemačka. Gradić; kuća stara.

Krov na kat, okvir drvo šara.

Cimeri, krigle, bunari drevni,

Put uzak, tusti građani revni.

Francuska. Rasipnost, veselost.

Izlozi, slike i raskošnost.

Kolika živost, glasova roj.

Praporci, trube, zvona i – stroj.

Engleska. Magla i mostovi.

Dimnjaka čađavih dimovi.

Parkovi, dvorci, igrališta

I gojna stoka, ispašišta.

Švedska. Fjord čipkast moru srlja

Tamnomodrom ko gruba mrlja.

Divovska debla. Kristalna mora.

Plavokos narod lica bez bora.

Koliko naroda, gradova i slika.

Koliko dalekih krasnih krajolika!

Al ropska kob me maćuhinski pati,

Jer Sve njih mikad neću sagledati!

Prevod: Enver Čolaković

Babits Mihály Lelkem kiszikkadt mezején – Na sušnom polju mog duha – Auf meiner seele dürrem karst

Babits Mihály (Mihalj Babič)

Szekszárd, 1883. november 26. – Budapest, 1941. augusztus 4.

Lelkem kiszikkadt mezején

Lelkem kiszikkadt mezején
pár szál virágot keresek
annak ki lelkem lelke és
minden virágnál kedvesebb,

kit boldog lennék boldogan
tudni, álomnál édesebb
életben, s mégis én teszem
hogy az élete csupa seb.

Fojtó szélverte zord mezőn
böngészve, sírva keresek...
Szegény, szegény virágaim,
be fonnyadók, be kevesek,

 bús menekültek, mint magam,
s halálra szántak, s kékesek,
s utolsó pár szál ez talán
amit most lábadhoz teszek.

Tünődöm olykor, édesem,
jobb lesz-e ha már nem leszek?
Lesz-e nyaradnak ősze még
vidámabb, és virága szebb?

Na sušnom polju mog duha

Na sušnom polju mog duha

za onu berem cvet po cvet

koja je duša mog uma

i draža je no što je svet

koju bi rado video

radosnu u snovima,

a ipak sam ja kriv što je

ranjena među živima.

Na hladnom, surovom polju

prebiram, plačući tražim…

Jadne li puste ledine,

cveće tu jedva nalazim,

ubogo, svelo, odbeglo

baš kao i ja što umirem.

Evo i zadnjih strukova

koje za tebe ubirem.

Razmišljam katkad, bez mene

da li ćeš bolje živeti?

Da l’ će jesen tvoga leta

vedriji cvet ti doneti?

Prevod: Fehér Illés

Objavljeno: Ezüst híd – Srebrni most (2011)

                                            Családi kör, Novi Sad,

Auf meiner seele dürrem karst

Ob ich auf meiner Seele Karst

noch ein paar Blumen für sie find?

Für sie, die mir so teuer ist,

viel teurer, als es Blumen sind?

Wie gerne säh ich sie beglückt,

träumend und wunschlos, frohgesinnt –

und bin doch selber daran schuld,

daß ungestillt ihr Herzblut rinnt.

Ich streune weinend durch den Karst,

gedörrt vom heißen Wüstenwind.

Die armen Blumen welkten hin,

so spärlich sie gewachsen sind.

Schon sterbend stehn sie wie ich selbst,

den Tod erwartend, müd und blind.

Doch nimm die armen Blümlein hin,

sie sind mein letztes Angebind.

Liebste, ich hab mich oft gefragt:

Wär es nicht besser, ich verschwind?

Folgt deinem Sommer dann ein Herbst?

Ein Feld, das heitrer für dich grünt?

Übersetzung: Géza Engl