Sebestyén Péter (Peter Šebešćen) Zalaegerszeg, 1967. július 07. -
Levél a XXI. századból Euripidésznek
„Isteni gondviselés jeleit ha megérti az elme,
a bánat enyhül,
de ha látom az emberi sorsok mélységét,
cserbenhagy az értelem és a remény is.”
(Hippolütosz 1103-1106.)
Barátom, szerelmetes Társam: Eegyenlőemszercénégyzet. Ennyit kaptunk, e revelatív relativitást. Ez – objektíve – olyan biztos, mint ahogy az Atya kataton hallgat a zártosztályon, a Fiú pszicho- és szociopata, a Szentlélek meg Zsigát kerülgeti, a Freudot. Egyebekben – szubjektíve – az Egyisten, aki minimum három, le van szarva. Deflorálni a gyermekkorút; Tőle ez telik. Ha az a kuka bakfis legalább ellenkezik. Vagy Józsi, a töketlenek királya összeszedi magát, és teljesíti civilizatorikus kötelességét.
Képzeld el – legalábbis próbáld elképzelni –, öreg ateista: leszáll vala Gábriél, a Nagy Pederaszta gömbölyded valagú kerúbja (ne éld bele magad, annyira azért nem jó), és öt perc alatt diagnosztizálható nála a pánikbetegség. Megpillantva az ihletetten baszó ifjú párt, lélekszakadva vissza a Mennybe, és izgalomtól(?) elfúló szopránján referál: - Teremtőm! Ezek dugnak! És nem csak az a két tökéletlen, hanem egész Júdea! Mint egy nyúltelep! Nő férfival, férfi nővel, nézni is szörnyű, hát még hallani! Visong a teljes Közel-Kelet, mi lesz, ha befuccsol a koncepció? Hová fajul ez, Uram!?
A megszólított semmi jelét nem mutatta az idegességnek. – Nü, was hasst du, mein Liebchen? Langsam, langsam, kicsikém, nekem hat nap elég volt az egész hóbelevanchoz, nicht wahr? És a hetediken… Gyere ide apucihoz, elfenekellek, tudom, hogy szereted… du kleine Ganef…
Mindeközben: Mária és József szentséges orgazmusai bezengik a rútul magára hagyott Mindenséget. E dugás maga az igaz Örömhír: innentől, ti boldogtalanok, nincsen az egész. Nem lesz cölibátus, fanatizmustól vadult máglyagyújtogatás; a Fiú pedig felcseperedvén boldogan kúrhatja Mária Magdolnát. Boldogok a szeretők, a szeretettek, az igazság van, áll, mint József perdöntő, eltökélt fasza. Mindörökké, ámen.
Ez lett volna az emberi program. Te, Barátom, ehhez voltál hűséges, mindhalálig. Nem hittél az isteni illúziókban, tudtad jól: lelemény, szándék, cselekedet is elbukhatik, mivelhogy a Cukrosbácsi ráér odafenn. Mégpedig originálisan.
Az Úr tehát lekászálódott Mihályról (ő a másik liebling), fütyörészve szimatolt körbe, és kiválasztott három jómadarat (embereket, Barátom!). Elsőnek Pált, másodikként Ágostont, végül az önmagát kiherélő Origenészt (aranyos, nem?). Ők aztán ismerték a dörgést. Maga Ráfaél Ark- és Főangyal (aki mostanában kiesett az Ő kegyeiből, hogy pontosan miért, azt senki sem tudja; ám a rossz nyelvek azt rebesgetik: azóta a Magasságbanszékelő ragaszkodik a kotonhoz, és Rafit hálából nevezte ki a személyzeti osztályra), azaz személyesen a Főadminisztrátor adta meg az instrukciókat, melyek csodás, utolérhetetlen szofisztikája ékesen bizonyította a magasabb szempontú, felsőbbrendű Terv tökéletes dialektikáját, reális esélyt kínálva a három tébolyodottnak. (Igaz, kudarc esetén a Megdicsőülés Szentsége helyett Rafi valami egészen mást ígért. Ha elbasszátok, mondta, ennen faszom verem belétek; és még nincsen ám föltalálva a penicillin!)
Igazán megtettek minden tőlük telhetőt. Amit csak lehetett, legyömöszöltek a torkunkon: eredendő bűnt, szégyent, frusztrációt, ejaculatio praecoxot és frigiditást.
A Kisjézust megvették kilóra. Törvényes képviselőjével – valószínűleg a Gyámüggyel, mert Mária és József ekkorra már az Égi Gulagon nyaraltak – aláíratták a promóciós szerződéseket, a felkínált gázsi (minden elképzelhető magasságot felülmúlva) csillagászati volt. Természetesen megkapta az Örök Életet, sőt, az „Utolsó Ítélet” című megaprojekt főszerepe is az övé. Addig köteles háromnaponta feltámadni, 49%-os részesedéssel + forgalmazási jutalék, valamint a szokásos PR és jótékonysági biszbasz.
Azóta a Remény, mint a múlt, elveszett. Megint Ő nyert, csak azért, mert mindig újrakezdheti. Mi valánk megváltatva: keresztreverve, bűnösökként a bűnös létezésben. A rendszer lényege – a gondolkodás tilalmán, a kuss! parancsán és a kollektív paranoián túl – a mindent átható Isteni Szeretet. Egy ideig még maradok. Számolok. Halottakat, falevelet, esőcseppet, Ezredfordulót (ezt is Ő találta ki), fel nem trancsírozott időt. Hogy mennyi még ez az egyszerű és érthetetlen világ.
Már ne írj, vén mizantróp; nemsokára találkozunk.
Kelt mint fenn, már nem tudom, milyen évben; december derekán.
Pismo Euridipu iz XXI. stoleća
„Ako um shvati znakove Božjeg proviđenja,
stiša se bol,
al kad vidim dubinu ljudskih sudbina,
napušta me razum a i nada.”
(Hipolit 1103 – 1106)
Prijatelju moj, moj voljeni Druže: Ejednakoemputacenakvadrat. Toliko smo dobili, taj revelativni relativiteta. To je – objektivno – toliko sigurno kao što je šutnja Oca katatona u zatvorenom odelu, Sin je psiho- i sociopata, a Sveti Duh pak obilazi Sigmunda, nekakvog Frajda. Uostalom – subjektivno – koga briga za Jedinog Boga, od kojeg najmanje tri ima. Deflorirati maloletnu; od Njega se jedino to može očekivati. Ako se ta nema šiparica makar suprotstavlja. Ili ako Joža, kralj nesposobnjakoviča, pribere se i ispuni svoju civilizatorsku obavezu.
Zamisli – makar pokušaj zamisliti – ti, stari ateistu: silazi Gabriel, herub Velikog Pederasta sa oblom stražnjicom (nemoj se toliko uživeti, baš nije tako dobar) i u roku od pet minuta kod njega se može ustanoviti panični poremećaj. Ugledajući kako mladi par u zanosu vodi ljubav, bezglavo se vraća u Raj i od uzrujanosti (?) promuklim glasom izveštava: – Stvaraocu moj! Oni se pare! I ne samo taj tupavi par, nego čitava Judea! Kao kolonija zečeva! Žena s muškarcem, muškarac sa ženom, užas je gledati, a kamo li slušati! Vrišti čitav Bliski Istok, šta će biti, ako se izjalovi koncepcija? Gde to vodi, Gospode moj?
Oslovljeni ni malo nije pokazao znakove nervoze . – Nü, was hasst du, mein Liebchen? Langsam, langsam, malecki moj, meni je šest dana bilo dosta za čitavu tu bagažu, nicht wahr? A sedmog dana… Dođi kod tate, isprašit ću te, znam da to voliš… du kleine Ganef…
U to vreme: sveti orgazmi Marije i Josipa odjekuju u na podao način osamljenosti prepuštenom Svemiru. Ovo parenje je prava Vest Radosnice: od tog momenta, vi nesrećnici, ne postoji celost. Neće biti celibata, od podivljalog fanatizma paljenja lomače; a Dečak kad odraste sretno može tucati Mariju Magdalenu. Sretni su ljubavnici, oni koji se vole, posotji pravda, uspravno stoji kao što stoji i odlučan, na sve spreman ud Josipa. Zanavek amin.
To bi bio program čoveka. Ti, prijatelju moj, do kraja života tome si bio veran. Nisi verovao u iluzijama bogova, dobro si zano: snalažljivost, namera, čin sve može propasti jer tamo, negde gore čika Bombonjera ima vremena. I to u originalnom izdanju.
Dakle, Gospod je sišao sa Mihajla (on je drugi liebling), veselo njuškao okolo i izabrao tri barabe (ljude, Prijatelju moj!). Prvo Pavla, onda Avgustina i na kraju Origenesa koji je sam sebe uškopio (ljubazno je, zar ne?). Oni su saznali šta znači gromkost. Sam Rafael Arhanđel glavni (u zadnje vreme je kod Njega pao u nemilost, baš zašto, to tačno niko ne zna: ali zao jezici govorkaju: od onda On čije sedište je u visu, privržen je kondomu a Rafia, u znak zahvalnosti, postavio na personalni odsek) dakle osobno Glavni Administrator je dao instrukcije, čija čudnovata, nedostižna sofistika jasno je dokazala savršenu dijalektiku uzvišene ciljeve superiornog Plana, dajući realne šanse trojici izbezumljeniku. (Istini za volju, u slučaju kraha umesto Sakramenta Besmrtnosti Rafi je sasvim nešto drugo obećao. Ako zeznete stvar, rekao je, ja ću vlastiti ud u vas gurnuti; i da zante penicilin još nije otkriven!)
Uistinu su sve uradili što je bilo u njihovoj moći. Sve što je bilo moguće kljukali su u sebe: izvornu grehotu, sramotu, frustraciju, preranu ejakulaciju i frigidnost.
Tek rođen Isus kupljen je prema težini. Zakonskog zastupnika – verovatno Starateljstvo, jer u to vreme su već Marija i Josip u Nebeskom Gulagu odmarali – primorali su da potpiše promotivne ugovore, a ponuđena gaža (nadmašujući sve moguće visine) bila je astronomska. Naravno dobio je Večiti Život, štaviše dobio je i glavnu ulogu u megaprojektu nazvanog „Dan Strašnog Suda”. Do tada obavezan je svakog trećeg dana vaskrnuti se sa 49 % učešća + posrednička nagrada, nadalje uobičajena PR i dobrotvorna koještarija.
Od onda nestala je Nada, kao prošlost. Dobio je opet On, samo zato, jer uvek može iznova započeti. Mi bivamo iskupljeni: na križ nabijeno, kao grešnici u opstanku grešnika. Bit sistema je – pored zabrane razmišljanja, zapovesti iš! i kolektivne paranoje – Božja Ljubav šta sve potiskuje. Jedno vreme ću još ostati. Računam. Mrtve, lišće drveta, kapi kiše, Prekretnicu Stoleća (i to je On izmislio), neobrađeno vreme. Koliki je još jednostavan i neshvatljiv svet.
Nemoj pisati, stari mizantrope; uskoro ćemo se naći.
Pisan je sredinom decembra već ne znam koje godine.
Prevod: Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése