Marija Vasić Donojan Rasuti neven – A szétszórt körömvirág

Marija Vasić Donojan (Marija Vasity Donojan) – Senta, 13. 02. 1967 –

Rasuti neven

     A onda će se odjednom svi uspraviti kao ogromne opruge. Kakve kletve! Kakvi krici! Zmija otrovnica, buljooka žaba – krastača, krvavi slon, besmrtni gavran, bezoblični orao, zubata polarna foka. Prepoznali su me. Evo, već se udružuju ljudi i zveri zemaljske i već se čuje njihova praktična i isprazna vika. Nema više međusobne mržnje; dve su se mržnje okrenule na zajedničkog neprijatelja, na mene; združuju se po sveopštem pristanku.

     Vetrovi proviđenja, usmereni prema dedukciji, podignite me žudno malo više, bojim se podmukle osvete u zabačenim ulicama ili pokraj palata u pustinjama.

     Neizbežna i beskonačna ciganka, vezana za muziku ranog proleća, nosi buket nevena umotanih u stare novine. Nosi ih uspravno gologlava, a debljina butina primorava je da se gega u hodu dok gleda u izloge pored kojih prolazi na putu. Istržem joj zadovoljni neven i okrećem ga prema svetlosti.

     Pred oltarom predao sam se zakletvama nebrojenim i kako da ih ne pomenem. Rasuti neveni kao propeti konji uzbuđeni blizinom kobile kovitlaju prašinom. Ona viče za mnom. Ona juri za mnom. Okrećem se da zaštitim oči puna suza, neobdaren darom strpljivosti već nagnuća i plišane bezosećajnosti.

     Okrećem se i plačem u sebi sa deset hiljada vrabaca koji su doleteli sa istoka da tu otpočinu.

     „Rumen li morao sam

     da te susretnem

     iza svega i još uvek moram

     da te susretnem“

     Šta je zavetna ciganka ako ne izaslanik sa drugog sveta, sveta lepih nevena u dve boje koji se najavljuje, ne znajući đta čini osim što hoda ulicama, držeći cveće uspravno kao baklju tako rano ujutru.

A szétszórt körömvirág

       És akkor hatalmas rugóként egyszerre fogok felegyenesedni. Micsoda átkok! Mérgeskígyó, dülledtszemű béka – varangyos, véres elefánt, halhatatlan holló, alaktalan sas, fehér agyarú sarki fóka. Felismertek. Íme, már szövetkeznek az emberek és a földön élő vadállatok, már hallani hasznosítható, üres kiáltozásuk. Nincs többé egymás közötti gyűlölet; két gyűlölet a közös ellenség ellen fordult, ellenem; egyhangúan döntöttek.

     Ti dedukció felé fordult látomások szelei, vágyakozva emeljetek magasabbra, az eldugott sikátorokban és a pusztaságban félek az alattomos bosszútól.
     A koratavaszi hangokhoz nőtt, kikerülhetetlen és végtelen cigánylány régi újságpapírba csomagolt körömvirágcsokrot hoz. Fején nincs kendő, elhízott csípője miatt biceg, a kirakatokat bámulja. Kitépem kezéből a csokrot és a fény felé fordítom.
     Az oltár előtt a fogadalmaknak adtam át magam, hát azokat említenem kell. A szétszórt körömvirág  a kanca közelségétől felajzott csődörként topogott a porban. Ő kiált utánam. Ő rohan utánam. Megfordulok, hogy könnyes szemeimet megvédjem, hisz nincsenek megáldva türelemmel csak szertelenséggel és bársonyos érzéketlenséggel.
     Megfordulok és magamban együtt sírok a keletről ideözönlött verebek ezreivel.
     „Hát mindenáron
     találkoznom kellett veled
     és még most is
     találkoznom kell veled”
     Ki más a varázslatos cigánylány, mint egy más világ küldötte, az eljövendő kétszínű körömvirág világáé, nem tudva mitévő legyen, korán reggel fáklyaként tartva a virágot, az utcán sétál.

Fordította: Fehér Illés