Pintér
Tibor (Tibor Pinter) Budapest, 1954. november 21. –
Emlékszel-
még?
Mi csorog alá
a nagy időn
szüntelenül?
a hideg prágai reggelre, az indiánokra, a
végtelen
sok ürömpohárra,
a buta Szent-Anna tavi napra, a legyekre egy
mezőn
Bukarest után,
a lázra Ó-Tátrafüreden, a vízesésre, a
halászhajókra,
amint befutnak
az Északi-tengerről, a sós tengerre, a sós
tengerszagra,
a Temzére
alul-fölül nézetből, az izzadt párizsi taxira,
a drága
bécsi taxira,
a francos kínkeserves utakra, a különböző
repülőterekre,
a vonatra Velence felé, a gyűrött alvásokra,az
őszi
Lídóra, a forró
egymásnak okozott és így fokozhatatlan örömre,
az
esti sétákra,
a hóra, arra a kandallóra egy régi kertben, a
melegre,
a szemek csillanására, az érintésekre
Hiába volt.
Tűnhetetlen tűnhető.
A lineáris időben moccanatlan állunk.
a kórházi ágyra, az „első” sírásra, az
ember-féleségre,
a doh-ette pince éjszakákra, az eksztatikus
köhögés-empátiára,
a lélek-pőreségre,
a lókúti országútra, a hídon túli Komáromra,
a mogyorós csokira,
a „finom és egészséges”-re, a hajnali
pályaudvarokra,
a magas fűre a hegyen, a félelemre, a halálra,
a szerelemre
A kín az mi indázón bolyong
a szárnyas időben,
mint kísértetjárta ház
recsegő
lépcső-során
az idegen.
a bizalomra, a bele-símulásra, a segítségre,
a hozzá-tartozásra,
a köd-farkasokra, a dongás-pofákra, a
por-csontvázaira,
az elszaladásokra, az ütközetekre, a síkos
kagyló-tapadásra,
a malter és fenyő és cserép izzadtság szagára,
a súroló oldalfényekre,
a megadásra, a símogatásra, a rajnai tájra, a
kanyargó
víz oldalán
szőlő-parcellákra, a hitre nem Krisztus után
szabadon
Emlékszel-még?
Mire?
Erre a homályra?
a szív készültségre, a faluban ott a sárra, a
dalokra,
a mesékre,
a „botra”, a jókedvre, a boldogságra ami úgy
maradt
mint bogár
a borostyán-cseppbe hányva, a szemtelen szélre
amint
hajad cibálja, a meleg esőre mikor
vigyorogtunk megázva,
a lélekre ami volt,
a lélekre ami egy-volt, a lázmérőre lerázva,
a falhoz vágott lecsóra, a csodákra
Marad-e valóság,
vagy csak lét-értelmezés
rissz-rossz teóriákba zárva?
1994.06.21.
Sećaš li se još?
Šta curi
niz neprikosnovenog vremena
neprestano?
na hladno praško jutro, na
Indijance, na nebrojene
čaše pelena,
na glupi dan jezera Svete
Ane, na muhe neke livade
iza Bukurešta,
na žar iz Starog Smokoveca, na slapove, na
ribarske brodove
tokom
pristozanja
iz
Severnog mora, na slano more, na slani miris mora,
na
Temzu
sa
prikrajka, na oznojeni taksi iz Pariza, na skupi
taksi
iz Beča,
na
uklete mukom pređene ceste, na različite
aerodrome,
na voz
prema Veneciji, na zgužvana spavanja, na jesenski
Lido,
na zajedničko
doživljeno
nenadmašno ushićenje, na
večernje
šetnje,
na
sneg, na kamin u starom vrtu, na toplinu,
na
blesak očiju, na doticaje
Sve
zalud.
Prolaz neprolaza.
Nepomično
stojimo u linearnom vremenu.
na
bolnički krevet, na „prvi“ plač, na čovekolikog čoveka,
na
memljivu noć podruma, na nesvest
kašljaste
empatije,
na
golišavost duše,
na
cestu kod pojišta, na Komarno iza mosta,
na
čokoladu s lešnjacima,
na
„fino i zdravo“, na jutarnje kolodvore,
na
visoku travu u brdima, na strah, na smrt,
na
ljubav
Patnja
je što u krilatom vremenu
vitičasto luta,
kao
stranac na krknutim
stepenicama
sablasne
zgrade.
na
poverenje, na prilagođavanje, na pomoć,
na
pripadnost,
na
vukove magle, na suvonjave labrnje, na mošti prašine,
na
otrčavanja, na sudare, na skliska
priljubljivanja
školjke,
na
znojav vonj maltera borovine i crepa,
na
dotaknuta sporedna svetla,
na
pomirenje, na milovanje, na predeo kraj Rajne, na vinograde
kraj
krivudave
reke,
na veru, ne prema Hristu, slobodnu
Sećaš
li se još?
Na
što?
Na tu
tamu?
na
pripravnost srca, na blato u tom selu, na pesme,
na
priče,
na
„štap“, na veselje, na radost šta je tako ostala
kao u
kap bršljana
bačen
insekt, na nestašan vetar što ti
kosu
raznosio, na toplu kišu kad smo se na kiši smejali,
na
negdašnju dušu,
na
jedinu dušu, na streseni toplomer,
na zid
bačeni đuveč, na čuda
Ostaje
li stvarnost,
ili
tek u istrošene teorije
zatvoreno
tumačenje bitisanja?
21.
06. 1994.
Prevod: Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése