Keresés ebben a blogban

2014. március 6., csütörtök

Vesna Parun Kad ptica prestane voljeti – Mikor a madár már nem szereti



Vesna Parun
Zlarin, 10. travnja 1922. – Stubičke Toplice, 25. listopada 2010.




Kad ptica prestane voljeti


Kad ptica prestane voljeti drugu pticu, ona joj ne kaže: 
"Odleti sada tisuću milja daleko, da ne bi gledala 
kako se gomila ravnodušnost u mojim zjenicama!" 
Jer ptica nije troma kao čovjek; daljina je za nju 
lepršanje slatke svjetlosti koja raspiruje ljubav. 
Ne kaže joj: "Sada se sakrij tisuću 
stopa duboko ispod zemlje, 
da ne čuješ kako pjevam u predvečerje 
nježnu uspavanku drugoj dragani, 
koja leži s kljunom u mome krilu !" 
Jer ptica nije površna kao čovjek; 
ona zna da se otkucaji srca 
pod zemljom propinju još snažnije, 
i umjesto umirujućih zvukova 
uspavanke cijela bi šuma morala slušati 
tutnjavu podzemlja koju je izbacila bol. 
Zato kad ptica prestane voljeti drugu pticu, 
ostane pokraj nje da tu umre, u samoći. 
A čovjek kad prestane voljeti drugog čovjeka, 
od stida i pomutnje ne zna što bi i, 
bježeći sve to dalje od njega, 
ugnijezdi zauvijek u svome srcu njegovu tugu. 
Nema malih boli. Ljudi vole male boli. 
One su lijepe, a ne bole mnogo. 
Izgube li ih, priskrbit će sebi lako druge, 
još manje skupe i manje bolne - 
jer bol iskustvom otupljuje, 
a premnogo iskustva nudi se na vašaru u bescijenje. 
Ljudi vole kratke susrete, kratka pisma, 
male doživljaje za koje ne treba tražiti 
smisao daleko u zvijezdama ni u odviše opasnim, 
nepoznatim predjelima duše. 
Ali te male boli uvlače se neopazice 
u naše meso izvrgnuto oštrici dosade, 
one postaju u njemu naša smrt. 
I zbog tog bezbroja malih lešina - 
što se nečujno u nama raspadaju - 
zavijaju cijelog života oko naših kuća strvinari, 
a oko našeg čela izranjenog od mnoštva 
malih jauka igraju se mravi. 
Tako neće imati što da propadne 
u nama kad nas potresu iznenadno velike boli, 
proizašle iz velikih stjecišta razloga, 
netaknutih opomenom. 
Gledat ćemo bezbrižno mrave kako se 
približuju i golema jata bjeloglavih 
lešinara kako kruže u sve to nižem 
luku iznad naših pragova i šaputati im: 
"Nemate što tražiti ovdje, prijatelji. 
Tu nema ničeg više osim slike 
prašnog kostura ogrnuta sjećanjima, 
a taj - budite sigurni - nije za vas! 
Meso i krv i slatki voćnjak srca 
pojedoše nam male boli, 
mrvicu po mrvicu - one oglodaše sve do kosti, 
do ove luknje u prostoru, zar ne vidite?" 
Nema malih boli. 
Nema malih boli pod ovim suncem.




Mikor a madár már nem szereti

Mikor a madár már nem szereti a másik madarat, így szól hozzá:
„Szállj messze, szállj ezer mérföldre, hogy ne lássam
hogyan tornyosul szememben az egykedvűség!”
Mert a madár az emberrel ellentétben nem lomha; a távolság
neki a szerelmet ébresztő vibráló fény játéka.
Nem ezt mondja: „Most bújj a földbe
ezer láb mélyre, hogy ne halld
hogyan dúdolok, csőrével ölemben nyugvó
új kedvesemnek az alkonyatban
lágy altatót!”
Mert a madár az emberrel ellentétben nem felületes;
tudja a föld mélyéből elemi erővel
feltör a szívdobbanás
és nyugalmat árasztó altató helyett
az erdő jajongna a föld alól feltörő
fájdalom dobogásától.
Ezért a madár ha már nem szereti a másik madarat,
mellette marad, hogy elpusztuljon magányában.
Ám az ember ha már nem szereti a másik embert,
zavarában, szégyenében nem is tudja mit tegyen és
mind messzebbre menekülve
szívébe örökös szomorúság költözik.
Nincs kis fájdalom. Az emberek szeretik az apró fájdalmakat.
Szépek, nem gyötörnek agyon.
Ha elveszítik, könnyen pótolják,
még olcsóbbal, kevésbé fájdalmassal –
mert a tapasztalat tompítja a fájdalmat;
vásárban kínálják fillérekért.
Az emberek szeretik a rövid találkozókat, rövid leveleket,
kis élményeket melyekben nem kell keresni
a távoli csillagok üzenetét és nem veszélyesek
a lélek ismeretlen zugaira.
De ezek a kis fájdalmak, az egykedvűséget szabva ránk,
észrevétlenül létünkbe húzódnak,
lassan halálunkat okozzák.
Ezért a számtalan kis tetem okán –
mik bennsőnkben bomlanak csöndben
körülöttünk vonyító dögevők,
sok kis jajtól felsértett homlokunkon
hangyák futkároznak.
Így nincs ami megsemmisüljön bennünk
mikor figyelmeztetések érintetlen,
elemi erők okozta
mély fájdaloma ránk nehezedik.
Békésen nézzük, küszöbünkhöz
mind közelébb, hogyan közelednek
a hangyák, hogyan kerengnek a fehérfejű
dögevők és suttogjuk nekik:
„Barátaim, itt nincs semmi keresnivalótok.
Itt az emlékekkel beborított poros
csontvázon kívül nincs más,
és az – egészen biztosan – nem a tiétek!
A húst, a vért, a szív édenkertjét
megették a kis fájdalmak,
morzsánként – mindent apránként lerágtak csontig,
beleértve ezt az odút is, hát nem látjátok?”
Nincsenek kis fájdalmak.
E nap alatt nincsenek kis fájdalmak.

                                     Fordította: Fehér Illés


http://www.youtube.com/watch?v=rA1X59Od__o


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése