Vesna
Parun
Zlarin, 10. travnja 1922. – Stubičke Toplice, 25. listopada 2010.
Kad
ptica prestane voljeti
Kad ptica prestane voljeti drugu pticu, ona joj ne kaže:
"Odleti sada tisuću milja daleko, da ne bi gledala
kako se gomila ravnodušnost u mojim zjenicama!"
Jer ptica nije troma kao čovjek; daljina je za nju
lepršanje slatke svjetlosti koja raspiruje ljubav.
Ne kaže joj: "Sada se sakrij tisuću
stopa duboko ispod zemlje,
da ne čuješ kako pjevam u predvečerje
nježnu uspavanku drugoj dragani,
koja leži s kljunom u mome krilu !"
Jer ptica nije površna kao čovjek;
ona zna da se otkucaji srca
pod zemljom propinju još snažnije,
i umjesto umirujućih zvukova
uspavanke cijela bi šuma morala slušati
tutnjavu podzemlja koju je izbacila bol.
Zato kad ptica prestane voljeti drugu pticu,
ostane pokraj nje da tu umre, u samoći.
A čovjek kad prestane voljeti drugog čovjeka,
od stida i pomutnje ne zna što bi i,
bježeći sve to dalje od njega,
ugnijezdi zauvijek u svome srcu njegovu tugu.
Nema malih boli. Ljudi vole male boli.
One su lijepe, a ne bole mnogo.
Izgube li ih, priskrbit će sebi lako druge,
još manje skupe i manje bolne -
jer bol iskustvom otupljuje,
a premnogo iskustva nudi se na vašaru u bescijenje.
Ljudi vole kratke susrete, kratka pisma,
male doživljaje za koje ne treba tražiti
smisao daleko u zvijezdama ni u odviše opasnim,
nepoznatim predjelima duše.
Ali te male boli uvlače se neopazice
u naše meso izvrgnuto oštrici dosade,
one postaju u njemu naša smrt.
I zbog tog bezbroja malih lešina -
što se nečujno u nama raspadaju -
zavijaju cijelog života oko naših kuća strvinari,
a oko našeg čela izranjenog od mnoštva
malih jauka igraju se mravi.
Tako neće imati što da propadne
u nama kad nas potresu iznenadno velike boli,
proizašle iz velikih stjecišta razloga,
netaknutih opomenom.
Gledat ćemo bezbrižno mrave kako se
približuju i golema jata bjeloglavih
lešinara kako kruže u sve to nižem
luku iznad naših pragova i šaputati im:
"Nemate što tražiti ovdje, prijatelji.
Tu nema ničeg više osim slike
prašnog kostura ogrnuta sjećanjima,
a taj - budite sigurni - nije za vas!
Meso i krv i slatki voćnjak srca
pojedoše nam male boli,
mrvicu po mrvicu - one oglodaše sve do kosti,
do ove luknje u prostoru, zar ne vidite?"
Nema malih boli.
Nema malih boli pod ovim suncem.
Mikor a madár már nem szereti
Mikor a madár már nem
szereti a másik madarat, így szól hozzá:
„Szállj messze, szállj ezer
mérföldre, hogy ne lássam
hogyan tornyosul szememben
az egykedvűség!”
Mert a madár az emberrel
ellentétben nem lomha; a távolság
neki a szerelmet ébresztő
vibráló fény játéka.
Nem ezt mondja: „Most bújj
a földbe
ezer láb mélyre, hogy ne
halld
hogyan dúdolok, csőrével
ölemben nyugvó
új kedvesemnek az
alkonyatban
lágy altatót!”
Mert a madár az emberrel
ellentétben nem felületes;
tudja a föld mélyéből elemi
erővel
feltör a szívdobbanás
és nyugalmat árasztó altató
helyett
az erdő jajongna a föld
alól feltörő
fájdalom dobogásától.
Ezért a madár ha már nem
szereti a másik madarat,
mellette marad, hogy
elpusztuljon magányában.
Ám az ember ha már nem
szereti a másik embert,
zavarában, szégyenében nem is
tudja mit tegyen és
mind messzebbre menekülve
szívébe örökös szomorúság
költözik.
Nincs kis fájdalom. Az
emberek szeretik az apró fájdalmakat.
Szépek, nem gyötörnek
agyon.
Ha elveszítik, könnyen pótolják,
még olcsóbbal, kevésbé
fájdalmassal –
mert a tapasztalat tompítja
a fájdalmat;
vásárban kínálják
fillérekért.
Az emberek szeretik a rövid
találkozókat, rövid leveleket,
kis élményeket melyekben
nem kell keresni
a távoli csillagok üzenetét
és nem veszélyesek
a lélek ismeretlen zugaira.
De ezek a kis fájdalmak, az
egykedvűséget szabva ránk,
észrevétlenül létünkbe
húzódnak,
lassan halálunkat okozzák.
Ezért a számtalan kis tetem
okán –
mik bennsőnkben bomlanak
csöndben –
körülöttünk vonyító dögevők,
sok kis jajtól felsértett
homlokunkon
hangyák futkároznak.
Így nincs ami
megsemmisüljön bennünk
mikor figyelmeztetések
érintetlen,
elemi erők okozta
mély fájdaloma ránk
nehezedik.
Békésen nézzük,
küszöbünkhöz
mind közelébb, hogyan
közelednek
a hangyák, hogyan kerengnek
a fehérfejű
dögevők és suttogjuk nekik:
„Barátaim, itt nincs semmi
keresnivalótok.
Itt az emlékekkel
beborított poros
csontvázon kívül nincs más,
és az – egészen biztosan –
nem a tiétek!
A húst, a vért, a szív
édenkertjét
megették a kis fájdalmak,
morzsánként – mindent apránként
lerágtak csontig,
beleértve ezt az odút is,
hát nem látjátok?”
Nincsenek kis fájdalmak.
E nap alatt nincsenek kis
fájdalmak.
Fordította: Fehér Illés
http://www.youtube.com/watch?v=rA1X59Od__o
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése