Vesna Parun Kad bi se moglo otputovati – Ha el lehetne utazni



Vesna Parun

Zlarin, 10. travnja 1922. – Stubičke Toplice, 25. listopada 2010.

Kad bi se moglo otputovati

Kad bi se moglo otputovati, kad bi se moglo sjesti na konja
i otići zauvijek, ili neku staru ladju
prevariti da nas odvede iz grada,
prijatelj bi ostavio prijatelja, mati bi ostavila djecu.
Kuće bi se raspukle od suza onih koji ostaju
planine bi zazelenile od pjesme onih koji odlaze.

Pa ne znam s kime bih htjela iščekati zoru
sa onima koji plaču, ili sa onima što pjevaju.
Jer koji plaču polako će se utješiti
a koji pjevaju umorit će se pjesme.

Ja nikad ne bih otputovala ni na konju ni na ladji
jer su mi i onako već daleko svi koje htjedoh zadržati blizu.
Jer nemam od koga da bježim. I zato jer se plašim povratka.

Ali kad bi se moglo otići zauvijek, i zaista otići s pjesmom
mislim da bih se rastajala dugo od mjesta na kojima sam plakala.
I nikad ne bih zaboravila one koji su zbog mene, bar jednom
bili malo radosni i praštali mi nasmiješeni.

Ha el lehetne utazni

Ha el lehetne utazni,  ha lóra ülve örökre

el lehetne menni, vagy öreg hajót

megtévesztve eltávoznánk a városból,

barát barátot, anya gyermeket hagyna el.

Az otthonmaradók könnyétől repednének a házak

a távozók dala dúsítaná a hegyek legelőit.

Nem tudom kivel szeretném várni a hajnalt

a könnybeborultakkal-e vagy a dalolókkal.

Akik sírnak lassan megvígasztalódnak,

akik énekelnek belefáradnak énekükbe.

Se lóháton se hajón nem mennék el

mert messze vannak azok akiket meg akartam tartani.

Mert nincs kitől menekülnöm. És félek a visszatéréstől.

De ha tényleg dalova örökre el lehetne menni

elválnék a könnyeimmel áztatott helytől.

És sosem feledném azokat, akik legalább egyszer boldogok

voltak velem vagy mosolyogva megbocsátottak.

                                    Fordította: Fehér Illés

Vesna Parun Kad ptica prestane voljeti – Mikor a madár már nem szereti



Vesna Parun

Zlarin, 10. travnja 1922. – Stubičke Toplice, 25. listopada 2010.

Kad ptica prestane voljeti

Kad ptica prestane voljeti drugu pticu, ona joj ne kaže: 

"Odleti sada tisuću milja daleko, da ne bi gledala 

kako se gomila ravnodušnost u mojim zjenicama!" 

Jer ptica nije troma kao čovjek; daljina je za nju 

lepršanje slatke svjetlosti koja raspiruje ljubav. 

Ne kaže joj: "Sada se sakrij tisuću 

stopa duboko ispod zemlje, 

da ne čuješ kako pjevam u predvečerje 

nježnu uspavanku drugoj dragani, 

koja leži s kljunom u mome krilu !" 

Jer ptica nije površna kao čovjek; 

ona zna da se otkucaji srca 

pod zemljom propinju još snažnije, 

i umjesto umirujućih zvukova 

uspavanke cijela bi šuma morala slušati 

tutnjavu podzemlja koju je izbacila bol. 

Zato kad ptica prestane voljeti drugu pticu, 

ostane pokraj nje da tu umre, u samoći. 

A čovjek kad prestane voljeti drugog čovjeka, 

od stida i pomutnje ne zna što bi i, 

bježeći sve to dalje od njega, 

ugnijezdi zauvijek u svome srcu njegovu tugu. 

Nema malih boli. Ljudi vole male boli. 

One su lijepe, a ne bole mnogo. 

Izgube li ih, priskrbit će sebi lako druge, 

još manje skupe i manje bolne - 

jer bol iskustvom otupljuje, 

a premnogo iskustva nudi se na vašaru u bescijenje. 

Ljudi vole kratke susrete, kratka pisma, 

male doživljaje za koje ne treba tražiti 

smisao daleko u zvijezdama ni u odviše opasnim, 

nepoznatim predjelima duše. 

Ali te male boli uvlače se neopazice 

u naše meso izvrgnuto oštrici dosade, 

one postaju u njemu naša smrt. 

I zbog tog bezbroja malih lešina - 

što se nečujno u nama raspadaju - 

zavijaju cijelog života oko naših kuća strvinari, 

a oko našeg čela izranjenog od mnoštva 

malih jauka igraju se mravi. 

Tako neće imati što da propadne 

u nama kad nas potresu iznenadno velike boli, 

proizašle iz velikih stjecišta razloga, 

netaknutih opomenom. 

Gledat ćemo bezbrižno mrave kako se 

približuju i golema jata bjeloglavih 

lešinara kako kruže u sve to nižem 

luku iznad naših pragova i šaputati im: 

"Nemate što tražiti ovdje, prijatelji. 

Tu nema ničeg više osim slike 

prašnog kostura ogrnuta sjećanjima, 

a taj - budite sigurni - nije za vas! 

Meso i krv i slatki voćnjak srca 

pojedoše nam male boli, 

mrvicu po mrvicu - one oglodaše sve do kosti, 

do ove luknje u prostoru, zar ne vidite?" 

Nema malih boli. 

Nema malih boli pod ovim suncem.

Mikor a madár már nem szereti

Mikor a madár már nem szereti a másik madarat, így szól hozzá:

„Szállj messze, szállj ezer mérföldre, hogy ne lássam

hogyan tornyosul szememben az egykedvűség!”

Mert a madár az emberrel ellentétben nem lomha; a távolság

neki a szerelmet ébresztő vibráló fény játéka.

Nem ezt mondja: „Most bújj a földbe

ezer láb mélyre, hogy ne halld

hogyan dúdolok, csőrével ölemben nyugvó

új kedvesemnek az alkonyatban

lágy altatót!”

Mert a madár az emberrel ellentétben nem felületes;

tudja a föld mélyéből elemi erővel

feltör a szívdobbanás

és nyugalmat árasztó altató helyett

az erdő jajongna a föld alól feltörő

fájdalom dobogásától.

Ezért a madár ha már nem szereti a másik madarat,

mellette marad, hogy elpusztuljon magányában.

Ám az ember ha már nem szereti a másik embert,

zavarában, szégyenében nem is tudja mit tegyen és

mind messzebbre menekülve

szívébe örökös szomorúság költözik.

Nincs kis fájdalom. Az emberek szeretik az apró fájdalmakat.

Szépek, nem gyötörnek agyon.

Ha elveszítik, könnyen pótolják,

még olcsóbbal, kevésbé fájdalmassal –

mert a tapasztalat tompítja a fájdalmat;

vásárban kínálják fillérekért.

Az emberek szeretik a rövid találkozókat, rövid leveleket,

kis élményeket melyekben nem kell keresni

a távoli csillagok üzenetét és nem veszélyesek

a lélek ismeretlen zugaira.

De ezek a kis fájdalmak, az egykedvűséget szabva ránk,

észrevétlenül létünkbe húzódnak,

lassan halálunkat okozzák.

Ezért a számtalan kis tetem okán –

mik bennsőnkben bomlanak csöndben –

körülöttünk vonyító dögevők,

sok kis jajtól felsértett homlokunkon

hangyák futkároznak.

Így nincs ami megsemmisüljön bennünk

mikor figyelmeztetések érintetlen,

elemi erők okozta

mély fájdaloma ránk nehezedik.

Békésen nézzük, küszöbünkhöz

mind közelébb, hogyan közelednek

a hangyák, hogyan kerengnek a fehérfejű

dögevők és suttogjuk nekik:

„Barátaim, itt nincs semmi keresnivalótok.

Itt az emlékekkel beborított poros

csontvázon kívül nincs más,

és az – egészen biztosan – nem a tiétek!

A húst, a vért, a szív édenkertjét

megették a kis fájdalmak,

morzsánként – mindent apránként lerágtak csontig,

beleértve ezt az odút is, hát nem látjátok?”

Nincsenek kis fájdalmak.

E nap alatt nincsenek kis fájdalmak.

                                     Fordította: Fehér Illés

http://www.youtube.com/watch?v=rA1X59Od__o

Vesna Parun Ne pitaj više – Ne kérdezd többé



Vesna Parun

Zlarin, 10. travnja 1922. – Stubičke Toplice, 25. listopada 2010.

Ne pitaj više

Ne pitaj više zašto te ljubim …
Pitaj zašto raste trava i
zašto je nemirno more …
Pitaj otkud stiže vjetar proljetni
i bijelom lađom snova tko krmani
kad noć nad svijetom hladne prostre sjene…

Ne pitaj zašto te voli moje čudno srce ..
Znaš li odakle koralj na dnu oceana
valovi pričaju o zaspaloj ljepoti,
ali ti živiš daleko od glasa valova.
Tvoja je misao strma pećina
o koju se uzalud razbija moj život ….

Ne pitaj zašto te ljubim…
pristupi k’ meni… tužno je moje srce
Ti i mjesec , dva nedohvatna cvijeta
na viskoj planini zaborava…..

Ne kérdezd többé

                                      

Ne kérdezd többé miért reszketek érted…

Kérdezd meg miért nő a fű és

miért háborog a tenger…

Kérdezd meg honnan érkezik a tavaszi szellő

ki kormányozza az álmok fehér hajóját

mikor rideg árnyakat terít ránk az éj…

Ne kérdezd miért szeret bolondos szívem…

Tudod-e az óceánok mélyén honnan a korallok

a hullámok szunnyadó szépségről mesélnek,

de te messze élsz a hullámok hangjától.

Gondolatod meredek barlang

melyben hiába verődik életem…

Ne kérdezd miért reszketek érted…

lépj mellém… szívem szomorú

Te és a hold, két elérhetetlen cél

a feledés hegyén…

                                 Fordította: Fehér Illés

Vesna Parun Dom na cesti – Úton az otthon

Vesna Parun

Zlarin, 10. travnja 1922. – Stubičke Toplice, 25. listopada 2010.

Dom na cesti

Ležah u prašini kraj ceste.
Niti vidjeh njegovo lice
niti on vidje moje.

Zvijezde sišle su, i zrak bijaše plav.
Niti vidjeh njegove ruke
niti on vidje ruke moje.

Istok postade kao limun zelen.
Zbog ptice jedne otvorih oči.

Tada doznah koga sam ljubila
čitav život.
Tada on dozna kome je ruke
grlio uboge.

I uze čovjek zavežljaj i krenu
plačući u svoj dom.
A dom je njegov prašina na cesti
kao i dom moj.

Úton az otthon

Az út mellett porban feküdtem.

Nem láttam arcát

ő sem az enyémet.

Leszálltak a csillagok és kék volt a lég.

Nem láttam kezét

ő sem az enyémet.

Citromzölddé vált kelet.

Egy madár miatt nyitottam ki szemem.

Akkor tudtam meg kit szerettem

egész életemben.

Akkor tudta meg kinek a nyomorék 
kezét ölelte.

És az ember batyujával kezében sírva

indult otthonába.

Ám otthona az út menti por

amint az enyém is.

                              Fordította: Fehér Illés



Vesna Parun Zagrljaj – Ölelés

Vesna Parun

Zlarin, 10. travnja 1922. – Stubičke Toplice, 25. listopada 2010.

Zagrljaj

Što šapću tvoje oči brzim pticama
s dalekih obala?
Nevidljiva u djetelini
na tvojim usnama treperi večer zvjezdana.

Pitaš me zašto rukom pokazujem na zapad.
Ja drhtim prozirna u ljepoti sumraka
i samo jasnim odronom koraka na nizbrdici
prikrivam tjeskobu golog cvijeta.

Ti me tješiš osmjehom
što blješteći baca tamnozelenu sjenku
na ostavljeno jezero.

Večer je crvenozlatna i tako bliska javi.
Ptice prelijeću nad nama
zamišljeno.
Dan se blagim žalima produljuje u nepoznato.

Ölelés

Mit üzen szemed a távoli partok

gyors röptű madarainak?

A lóherésben láthatatlan

csillagos éj vibrál ajkadon.

Kérded ujjammal miért mutatok nyugatra.

Áttetszőn remegek a napnyugta igézetében

és a lejtőn legördülő határozott lépteimmel

titkolom a csupasz virág szorongását.

Az elhagyott tóra

villanó sötétzöld árnyékot vető

mosolyoddal vigasztalsz.

A skarlátvörös est talán maga a valóság.

Merengve

szállnak el felettünk a madarak.

A nap lankás partokkal vezet az ismeretlenbe.

                                  Fordította: Fehér Illés



Vesna Parun Druga obala – A túlsó part

Vesna Parun

Zlarin, 10. travnja 1922. – Stubičke Toplice, 25. listopada 2010.

Druga obala Upali svjetiljku zelena rijeko. Reci mi nešto o povratku sjena, koje su iščezle ne rekavši zbogom kao što odlaze pognute misli. Šta da mi šapneš pod snopljem zvijezda, kako da zatajiš sutrašnji dan? Netko je mačem presjekao vrijeme na jučer i danas na ljeto i hlad. Upali svjetiljku zelena rijeko. Reci mi nešto o povratku sjena. Bog je tužan a čovjek zao. Neka se smiri bezdani hram. Svatko je jednom svoju rijeku zvao. Al voda teče. A čovjek je sam.

A túlsó part Gyújtsd meg a lámpást zöld folyó. Mondj valamit az árnyak visszatértéről, a búcsúszó nélkül eltűntekről, a csüggedt gondolatokként távozókért. Mit suttognál fülembe a csillagkötegek alatt, hogyan titkolnád el a holnapot? Valaki karddal kettészelte az időt tegnapra és mára, nyárra és fagyra. Gyújtsd meg a lámpást zöld folyó. Mondj valamit a visszatérő árnyakról. Szomorú az Isten, hitvány az ember. Csillapodj beláthatatlan templom. Egyszer mindenki szólítja folyóját. De a víz folyik. És magányos az ember. Fordította: Fehér Illés

A túlsó part Gyújtsd meg a lámpát, gyújtsd meg zöld folyó. Mondj valamit: vissza- térnek-e az árnyak? akik eltűntek, el se köszöntek, ahogy a megtört gondolat elhagy. Mit súgnál a csillag- kévék alatt, hold víz? Mintha a holnapi napot letagadnád? Valaki az időt karddal szelte ketté tegnapra és mára, nyárra, hidegre. Gyújtsd meg a lámpát, gyújtsd meg zöld folyó. Mondj valamit vissza- térnek-e az árnyak? Szomorú az Isten, az ember gonosz. Feneketlen templom, csillapodj le már. Egyszer mindenki szólítja folyóját - De a víz folyik csak. Marad az ember maga. Fordította - Nagy László



Vesna Parun Ti koja imaš ruke nevinije od mojih – Te akinek kezei az enyémtől hamvasabbak

Vesna Parun

Zlarin, 10. travnja 1922. – Stubičke Toplice, 25. listopada 2010.

Ti koja imaš ruke nevinije od mojih

Ti koja imaš ruke nevinije od mojih
i koja si mudra kao bezbrižnost.
Ti koja umiješ s njegova čela čitati
bolje od mene njegovu samoću,
i koja otklanjaš spore sjenke
kolebanja s njegova lica
kao što proljetni vjetar otklanja
sjene oblaka koje plove nad brijegom.

Ako tvoj zagrljaj hrabri srce
i tvoja bedra zaustavljaju bol,
ako je tvoje ime počinak
njegovim mislima, i tvoje grlo
hladovina njegovu ležaju,
i noć tvojega glasa voćnjak
još nedodirnut olujama.

Onda ostani pokraj njega
i budi pobožnija od sviju
koje su ga ljubile prije tebe.
Boj se jeka što se približuju
nedužnim posteljama ljubavi.
I blaga budi njegovu snu
pod nevidljivom planinom
na rubu mora koje huči.

Šeći njegovim žalom. Neka te susreću
ožalošćene pliskavice.
Tumaraj njegovom šumom. Prijazni gušteri
neće ti učiniti zla.
I žedne zmije koje ja ukrotih
pred tobom biti će ponizne.

Neka ti pjevaju ptice koje ja ogrijah
u noćima oštrih mrazova.
Neka te miluje dječak kojega zaštitih
od uhoda na pustom drumu.
Neka ti miriše cvijeće koje ja zalivah
svojim suzama.

Ja ne dočekah naljepše doba
njegove muškosti. Njegovu plodnost
ne primih u svoja njedra
koja su pustošili pogledi
goniča stoke na sajmovima
i pohlepnih razbojnika.

Ja neću nikad voditi za ruku
njegovu djecu. I priče
koje za njih davno pripremih
možda ću ispričati plačući
malim ubogim medvjedima
ostavljenim u crnoj šumi.

Ti koja imaš ruke nevinije od mojih,
budi blaga njegovu snu
koji je ostao bezazlen.
Ali mi dopusti da vidim
njegovo lice, dok na njega budu
silazile nepoznate godine.
I reci mi katkad nešto o njemu,
da ne moram pitati strance
koji mi se čude, i susjede
koji žale moju strpljivost.

Ti koja imaš ruke nevinije od mojih,
ostani kraj njegova uzglavlja
i budi blaga njegovu snu.

Te akinek keze az enyémnél hamvasabb
 
Te akinek keze az enyémnél hamvasabb
és bölcsességed a gondtalan derű.
Te aki homlokán a kínzó magányt
nálam hamarabb felismered,
és a tétovázás lassú árnyait
úgy tűnteted el arcáról
mint ahogyan a tavaszi szellő
a dombok felett úszó felhőket.
 
Ha ölelésed lelkesíti szívét
és öledben nyugszik a fájdalom,
ha neved gondolataiban
a nyugalmat jelenti és torkod
vánkosának hűse,
és az éjbe szökő hangod még
viharoktól nem érintett gyümölcsös.
 
Akkor maradj mellette
és légy irgalmasabb azoknál,
akik előtted csókolták.
Félj a visszhangoktól, melyek a szeplőtlen
szerelem nyoszolyájához közelednek.
És légy gyengéd a zúgó,
háborgó tengerek által mosott
láthatatlan hegyek alatt zajló álmaihoz.
 
Járd be partjait. Találkozzál
a gyászoló kardszárnyú delfinekkel.
Bolyongj erdejében. A kicsiny gyíkok
nem fognak bántani.
És az általam szelídített szomjas kígyók
előtted alázatosak lesznek.
 
Neked daloljanak azok a madarak,
melyeket fagyos éjeken én melegítettem.
Téged simogasson az a gyermek, akit
a puszta országúton én védtem a besúgóktól.
Néked illatozzon az a virág,
melyet könnyemmel öntöztem.
 
Nem érhettem meg legszebb
férfi korát. Termékenységét
nem ölelhettem keblemre,
melyet a vásárokon a hajcsárok
és kapzsi rablók
tekintetei dúltak.
 
Gyerekeit sosem fogom
kézen fogva vezetni. És a meséket
melyeket rég elkészítettem,
talán egy fekete erdőben
magára hagyott bocsnak
mesélem majd.
 
Te akinek keze az enyémnél hamvasabb
gyanútlanul maradt álmaihoz
légy gyengéd.
De engedd meg, hogy lássam
arcát, míg az ismeretlen évek
lassan változtatják.
És néha mondj valamit róla,
hogy ne kelljen idegeneket kérdeznem,
akik csak csodálkoznak majd, vagy
a szomszédokat, akik sajnálnak.
 
Te akinek keze az enyémnél hamvasabb
maradj mellette és
védjed álmait.
 
Fordította: Fehér Illés

 

https://www.youtube.com/watch?v=jeBiWLtdjt0

https://www.facebook.com/notes/vesna-parun/ti-koja-ima%C5%A1-nevinije-ruke/13133908825  Komentar Petra Vodarice

U svom Asinkronom odabiru (2009.) uz ovu pjesmu je stavila bilješku:

" Napisano potkraj ljeta 1953., po izlasku sa psihijatrije Rebro gdje sam pet mjeseci liječena od pokušaja suicida. Nije teško odgonetnuti razlog. Bilo je to samo iskreno pismo upućeno drugoj ženi, ali me je od tog pjesničko- poštanskog suicida odvratila razumna D. Mimica, švelja koja me je bezdomnu prihvatila u Zagrebu, Kvaternikov trg br.3, na trećem katu, a i sama podstanarka. "

https://www.facebook.com/notes/vesna-parun/ti-koja-ima%C5%A1-nevinije-ruke/13133908825  Petra Vodarica megjegyzése

A költőnő „Aszinkron válogatás” (2009) c. kötetében verséhez a következő megjegyzést fűzte:

„1953 nyárvégén írtam, miután elhagytam a Rebro klinika Idegosztályát, ahol 5 hónapig kezeltek, öngyikossági kisérlet miatt. Az indítóokot nem nehéz kitalálni. Egy másik nőhöz írt őszinte levél volt. Ebből a költői-levelezési öngyilkosságból D. Mimica, a józan varrónő térített észhez, aki gondolkodás nélkül befogadott Zágrábban Kvaternik tér. 3. szám alatti harmadik emeleti, albérleti lakásába.”